Március 15.-n emlékeztetőül - Ady Endre: A forradalmár Petőfi

 Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, ámítnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatal ember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velük él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Petőfi legjobban utált. Népellenes urak, apáca-telepítő mágnás-asszonyok, cifra reverendás papok, s nagyurak galád szolgái jönnek elénk - Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfiaskodók és mindenek fölött a rossz írók, a tehetségtelenek.

Haragos fájdalmamban már régen gondolkoztam, ki tudna legeslegjobban szétütni e bűnös komédiások között. S már régen láttam, hogy Petőfi meghamisítóival igazán, alaposan elbánni csak egy ember tudna: Petőfi. Jöjjön ellenük Petőfi maga, a maga szociális hitvallásával, a maga csillapíthatatlan és határtalan forradalmiságával, a saját verskorbácsaival. Úgy látszott, hogy a körülmények is segítenek e régi háborús tervemben: Petőfivel megfenyíttetni Petőfi ál-barátait.

*

Március 15.

 

 TH. ROOSEVELT (1858-1919), az Egyesült Államok elnöke, 1910-ben Magyarországon mondta:

 

„Az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért. Amidőn Amerika még Európa méhében leledzett, Magyarország gátolta meg a barbárok terjeszkedését, Magyarország őrizte a civilizált világ biztonságát. Nincs fényesebb történelem mint a magyar nemzeté.”

*

Samu István: Van feltámadás, de nem felejthetünk!

A mai napon a keresztnek hatványozott jelkép ereje van a felvidéki magyarság köreiben. Tudatosul bennünk, hogy nagypéntek után van feltámadás, és mindig van remény, még ha a történelem viszontagságai meg is tépázták közösségünket. 

 

Bár április 12. emlékezeti napjának történelmi eseményeihez képest február 29-i mélyrepülése a felvidéki magyar közéletnek csak egy mélypont, nem tragédia, azonban a feltámadástól messzire vitte közösségünket. Egy újabb történelmi mélypontot élhettünk át, nincs politikai érdek-képviseletünk a törvényhozásban az újkori szlovák, demokratikus, parlamentáris berendezkedésű államban. Ez több okból kifolyólag történhetett így, egy biztos okot azért leírnék az pedig a megosztottságunk.

Játszunk el a gondolattal és közben feltéve egy költői kérdést, ha mondjuk 1945 után, a háború után, bár nyomorúságos körülmények között, de ilyen demokratikus helyzetben élhettek volna őseink, és érezték volna, hogy semmi jóra nem számíthatnak a világtól, mint magyarok, akkor is a megosztottságot választották volna politikailag, vagy társadalmilag?…

Válaszolja meg mindenki csendesen magában.

Már csak erre a történelmi helyzetre is rá illik húsvét üzenete, hogy semmi nincs véletlenül. Bűnhődnie kell közösségünknek, amiért kényelmes életünkben, megengedtük azt a luxust, hogy a megosztottságot választottuk. Politikusaink és választók egyaránt felelősek ezért. Persze azon vitatkozhatunk, hogy ki jobban, ki meg kevésbé… nem nehéz kitalálni. De mi, magunk is olyan politikai vezetőket juttatunk pozíciókba, az elmúlt évtizedekben, akiknek ez volt a csúcsteljesítménye. Ez a helyzet nem csak az Ő felelősségük, hanem a társadalomé is. Tartja a mondás ugye, olyanok a vezetőink, amilyeneket mi magunk választunk! A vezetői elit a társadalom tükörképe. Ez az amit Istentől az ember, a társadalom kapott, a szabad akaratot, a szabad választás lehetőségét. Ráadásul 1989 óta mi a politikai szabad választás jogát is megkaptuk. Tehát mi is döntöttünk erről.

Tehát a mi (politikai) nagypéntekünk bekövetkezett, hogy húsvéti analógiát vigyek bele. Lesz- e vajon feltámadásunk? Vagy már esetleg ez megtörtént? Nem hiszem, talán részben. A választ társadalmunk történelmében lehet keresni.

Itt ez a mai emléknap. A mai generációk tagjai nem is tudnak vele mit kezdeni. Ugyanakkor a jelenben az emlékezeti napot elhalványítsa a kereszténység legnagyobb ünnepe. Annak fennkölt, és nemes üzenete. Nem is gondolnánk, hogy mennyire összefonódik és kiegészíti az emlékezeti napunkat jelkép és történések tekintetében: felvidéki magyar golgota, 1945 – 48-ig tartó passiója, megcsonkítása a társadalom közösségének, a felvidéki magyarság keresztre feszítése, bűnösnek való kikiáltása, mártíromságok, sorolhatnám…

Ráadásul a második “belső Trianonját” megélő közösségben ott van kódolva a feltámadásának lehetősége is. Az ötvenes évektől a lelkileg, szellemileg, gazdaságilag, létszám tekintetében megcsonkított felvidéki magyarság a hetvenes évekre elérte ismét a félmilliós lélekszámot. Csonka társadalmát újraszervezve ismét kialakította értelmiségi köreit. Igaz, mindmáig érződik a lenyomata annak, hogy újjá kellett születnie társadalmunknak. Ezért írtam előzőleg, hogy kódolva van feltámadásának lehetősége, mert érezhető, hogy bár külső “csonkítás”, “keresztre feszítése” most hála az isteni gondviselésnek nem várható, de a jelenben lelkileg és szellemileg visszaesés tapasztalható, ezért a tényleges feltámadása még várat magára.

Akkor érkezhet el “feltámadása”, ha saját múltjából, hagyományaiból táplálkozni fog, legfőképpen akarni és tudni szeretne táplálkozni…

 A valódi feltámadása közösségünknek tehát akkor érkezhet el, ha a mostani generációk komforthelyzetükből kilépve tudatosítják, hogy emlékezeti napjaink, keresztény hagyományaink, hitünk, vagy a mai április 12-nek emlékezete miért is fontos! Ha tudatosítják, hogy a mai Szlovákián belül az ellopott, elkobzott vagyon visszaadásából, a tönkretett emberi életek után járó kártérítési összegekből, ami mai árfolyamon több milliárd eurót jelent, egy nagyon gazdag régióban élnének, boldogabb, megbecsültebb, egészségesebb közösségként, amelyet valószínűleg vonzóbbnak találnánk az asszimilációtól, de lehet a politikai megosztottságtól is. Ugyanis akkor az egészséges szellemi potenciáljukból kifolyólag a politikai megosztottság narratívája egy kisstílű megnyilvánulássá fog zsugorodni. Tehát nem felejthetjük a történelmi pillanatainkat, táplálkozni kell belőle!

Folytatva a húsvéti analógiát, a zsidóság, amelyik megszenvedte ez elmúlt történelmi századokat, szintén táplálkozik múltjából, élteti a mai generációkban is az emlékképeket, arról az időkről, amikor gyűlölt ellenségnek voltak kikiáltva és nem számíthattak a “világra”. Nem felejtetik el generációkon átívelve a holokauszt tragédiáját, mi sem felejthetjük el az 1945-48-as lakosságcserét, kitelepítéseket, csehországi deportálásokat! Nem felejthetjük el, azt, hogy ha nem fogunk össze, mi magyarok a Kárpát-medencében, vagy politikailag és társadalmilag a Felvidéken, mi sem számíthatunk másokra. Ezt a leckét – feladatot, tapasztalati tudást jelentő információt csak a történelmi emlékezet adhatja meg nekünk. Végezetül akkor ne felejtsük valóban kiket, honnan telepítettek ki, kik honnan hiányoznak hova kerültek!

(…) 

Körkép.sk / Samu István: Facebook

*

EZEN A NAPON...

1947. április 12-én, ma 73 éve kezdődött az elbitorolt Felvidékről a magyarok kitelepítése. Ez a nap így a Felvidékről kitelepítettek emléknapja.

A magyar Országgyűlés 2012. december 4-én fogadta el, hogy április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja legyen. 1947-ben e napon indult el az első, elűzötteket szállító vonat Magyarország felé.

Az 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia romjain mesterségesen létrehozott Csehszlovákia határai közé kisebbségként mintegy egymillió őslakos magyar került. A Felvidék déli, színmagyarlakta sávját az 1938. november 2-ai első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak. A második világháború után a csinálmány Csehszlovákiában az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”.

Az Edvard Beneš államfő által május és október között életbe léptetett, de csak 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, a 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól. A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot: 1945–46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre. A rendeletek emellett lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását.

Mivel a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak más módszereket kellett találnia. Beindult a "reszlovakizáció". Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak. Emellett a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről. Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott innen.

A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban – hiába folyt szabályszerű toborzási kampány a magyarországi tótok körében – mindössze 60 ezren jelentkeztek áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak Magyarországra. A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult.

A Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a szocializmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre.

A BENES-DEKRÉTUMOK A MAI NAPIG ÉLETBEN VANNAK!

*

Kurucok és labancok a mai szabadságharcunkban - talán ez jelen 48-a ( - választás előtt állunk, ne rontsuk el)

Nem szeretem a múltból fakadó történelmi emlékeinket aktuálpolitikai felfogások és érdekek szerint, avagy mentén átkonvertálni és azt periódusonként újra értelmezni, hiszen a pártos politikusaink mást sem tesznek, mint a maguk javára dekódolva próbálják megfogalmazni, valamint előadni ezeket múltbeli eseményeket, legyenek is bármelyik oldalon.

 

Legyünk és maradjunk méltók az elődökhöz, így az ünnepi megemlékezéshez is - maradjunk magyarok

Március 15.-e a magyar szabadságharc, amúgy is az egyik legdédelgetettebb és legfőbben szeretett, "harcias" ünnepünk, hiszen tele van szerethető forradalmi elemekkel, népi motívumokkal, irodalommal, költészettel, hősiességgel, hazafiassággal, honszeretettel. Mindehhez járul a tavasz, annak hangulata, a kitörés vágy a tél fogságából, ami eleve egy kedvező inspiráltságot ad az egészhez. Ezeket az elemeket összességében a rendszerváltáskori politikusaink is szeretik meglovagolni, mivel a leírtak érzete benne van a társadalmunk emberében. Ehhez persze az is kellett, hogy a szocializmus idején ez egy "betiltott" ünnepi nap volt, amihez nem járt semmilyen olyan motívum, mely mozgolódásra adott volna lehetőséget. Csak az iskola programok keretében lehetett a tananyag részeként megtartani és visszaemlékezni erre a történelmi eseményre, aminek legfőbb vonulata akkoriban a tőkés Landerer és Heckenast nyomdájának elfoglalása, és Táncsics kiszabadítása volt. 

Mai politikai értelemben a korabeli (1848-as) március 15.-e már sokkalta másabb üzenetet hordoz. 

Minden politikus, - bármelyik oldalon is áll, - szereti magára ölteni ilyenkor a nemzeti trikolórból készült kokárda utánzatát, valamint a vele járó nemzeti öntudatot, a látszólagos hazafiasságot, a hazaszeretet, és minden egyéb hősies tulajdonságot, még akkor is, ha előtte a hazáját kiszolgáltatva az ellen és annak népességével szembefordulva járt el, vagy tette éppen kiszolgáltatottá. Sok ilyen a szocialista diktatúrából átkapitalizálódott  politikusunk van, akik ma is képesek a bölcsek kövének hordozójaként bizonyos politikai mágiára amivel a múltat feledtetve igyekeznek magukhoz édesgetni a választás elő álló szavazókat. Jelen március 15.-éje szintén erről szól.

Ennek értelmében ma is egy kuruc-labanc elleni harcról beszélhetünk. Hasonlatosan azokhoz az eseményekhez amik elvezettek minket az 1848-as szabadságharcunkhoz. 

Már Buda felszabadítása előtt, tehát az 1670-es évektől kezdődően a császári elnyomással szembeni felkelésekben résztvevők neve a kuruc lett. A velük átellenben álló császárpártiak voltak a labancok. 

Akkortájt Thököly Imre (1657–1705) 1677-ben állt a felkelés élére, de Bécs ostromában is részt vett a török hadsereg szövetségeseként, majd a zentai csatában is.

Ma már nincs hova szűkölni - álljunk ki hazánkért, megmaradásunkért, a magyarságért

A kuruc szabadságharcban született a Felvidéken az a híres nóta, amely az akkori magyar sorsot kitűnően bemutatja: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!”

Valahol ma is Rákóczi kurucai vagyunk

Aztán a kuruc felkelés 1703-ban lobbant újra lángra, amikor II. Rákóczi Ferenc Lengyelországból visszatért. Ez a küzdelem 1711-ig tartott, és a nagymajtényi síkon fegyverletétellel, de nem katasztrófával, hanem kompromisszummal végződött. A további harcnak nem volt értelme, mert XIV. Lajos francia király nem tudta jelentősen segíteni Rákóczit. A sok biztatás és reménykedés végül semmivé vált. 

Most a kérdés, maradunk Petőfi nyomdokain

A magyar nemzet újabb felkelése 1848-ban, a békés polgári forradalom után indult meg, mert az átalakulást a Habsburgok ellenezték, a Zágrábból ideirányított Jellasics osztrák–horvát hadserege megtámadta a törvényes magyar kormányt, és ezzel ellentámadásra kényszerítette a nemzetet. Az osztrák császári csapatok budai és pesti bevonulásával az új Lánchídon át a törvényes magyar kormányt elseperték, és Kossuth Lajos Debrecenből irányította a szabadságharcot. 

Az akkor még tótnak nevezett nép mindhárom szabadságharcunkban (Thököly, Rákóczi, Kossuth) teljes odaadással vett részt, tehát akkor még nem voltak ellenségeink!
Nagy Szulejmán szultán vette észre, hogy a török és a magyar testvérnép, de nem tudott minket rávenni, hogy csatlakozzunk hozzá. 

Mi Európához tartozónak éreztük magunkat.  

És ez mindvégig így volt. István király idején is amikor a keresztény Európát választottuk. 

Akkor is, amikor az országot a II. világháború során szovjet hadszíntérré tették, majd az követően is az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor ennek nyomán a Kádári-kor marxista-leninista MSZMP-jéből átkeresztelkedett szocialistákból létrejött az "új" baloldal a pufajkás Hornnal, és hasonszőrű társaival. Ekkor tört ránk a régi-új szocialistákkal vegyes liberalizmus, és annak minden baja. Ekkor váltunk a legnagyobb kiszolgáltatottakká, így adósodtunk igazán el, és került az országunk a csőd szélre. 

Ma erre ezek az egykori pártdiktatúra kegyeltjei azok, akik a márciusi szelet próbálják a saját szájuk íze szerint átértelmezve képünkbe fújni. Csakhogy ez a poshadt szájú fuvallat nem a szabadság tavaszának lehelete.

Ők mit sem változtak a hazaárulásukból. A legfőbb ismérvük a saját maguk előretörése érdekében folytatott harc, a politikai nyerészkedés. Ezért voltak egykoron diktatórikus munkáspártiak, szovjetbarátok, szocialisták, majd az egykori hatalmi rend lebontásának nyerteseiként a korábbi népi tulajdon haszonszerzői. Így privatizálódva lettek kapitalista mágnások, gyárak, üzemek tulajdonosai, akik ismét csak kisemmizték a népet.  

Holott 1848 éppen a kisemmizés elleni fellépés harca, ez azonban nem érdekli azt az átmentet baloldalt, akikre valójában nem is jellemző a baloldaliság. Ők inkább egy szélsőséges radikalizmust bemutatva és hordozva próbálják a népre erőltetni a liberálisnak titulált hatalmat, ami egyfajta elfogadási kényszer. Egy olyan általános elnyomási elv, ami az elfogadáson és a beilleszkedésen nyomja azt a politikát, amivel az idegen uralmat akarja meghonosítani. 

2006. március 15. – mesterlövészek a Nemzeti Múzeum timpanonján. Gyurcsány a Nemzetbiztonsági Bizottság szerint is indokolatlanul keltett rettegést

Ez nem más, mint a jelen korunk harca a nemzeti függetlenségünk megtartása, a magyarság megőrzése mellett. 

2018 márciusa másról sem szól, mint a szabadság választásáról. Arról az önmagunkért kiállásról, ami mentén még szabadnak érezhetjük magunkat Európán belül. 

Arról, hogy hazánkban a földiek közt nemzeti egységben magyarokkal akarunk élni, létezni és gyarapodni, és kurucként harcolni vagy pedig a labancok oldalára állva és a velük járó selejtes multikulturalizmussal a magunkat kiárulva az országot eladva és kizsákmányolva az idegen hatalmak kezére játsszuk át az országot. 

Valójában arról szól a szabadságharcunkra emlékezés ünnepe, hogy a történelmi örökségünket megőrizve kiáll síkra szállunk-e magyar hazánkért, asszonyaikért, lányainkért, vagy pedig a betörni vágyó iszlám (muzulmán) barbár hordák prédájává tesszük és szolgáltatjuk ki hazánkat.

Választás előtt állunk. Az ellenség nem csak a határainkon, hanem az országon belül is csatsorba állt. 

A mai értékeinket, a társadalmi jólétünket, a békénket veszélyeztető idegen érdekek kiszolgálói állnak velünk szemben. Az ezeket szolgáló politikusok ma szírén énekeket zengve próbálják elcsábítania  a halandókat. 

De ahogy Odüsszeusz is a szírének szigetéhez érve az emberei fülét viasszal tömeté be, magát pedig az árbóchoz kötöztetve, vészelte át a bajt, úgy mostanság nekünk is el kell hajóznunk április 8.-ig és a helyes utat választva az 1848 értékrendünk mellett állást foglalni és kiállni a szabad hazáért. 

Nehogy a labancok kezére kerüljön az ország.

Válaszunk helyesen, hogy aztán ne váljunk bujdosóvá

Éljen a szabadság, éljen a haza!

Hajrá Magyarország.

* 

Transylvania - Madaras, Hargita ( - Ócsa)

A napokban még Erdély-ország mélyén figyeltem végtelen csöndben, ahogy a felkelő nap fénye bevilágítja a szemközti bércen a fenyvest.

Ma meg már a buszon zötykölődöm a sok zajos ember mellett és egy utálatos, délelőttre időzített meetingre igyekszem.

Erős váltás

*

Sokszor betartott nekünk, mégis kitüntették - ezt megtartva távozik végre ( - itt az ideje hazamenni)

„Itt az ideje hazamenni. Viszontlátásra! Shalom!” - így búcsúznak tőle a neten.

Mi azonban mértékarányosak kívánunk maradni vele, mintsem túláradó szeretet fejeznénk ki sokévi piszkossága után.  

Mert emlékszünk még számos felvonulására és megnyilatkozására, ami inkább a vendégszeretettel visszaélő zsidót tükrözte, nem pedig a magyarság elismerését, tiszteletét, vagy védelmét. 

Elhisszük, hogy jól érezte itt magát a béke és nyugalom földjén, de inkább neki legyen fájó a távozás, mint nekünk az itt tartózkodása, vagy maradása. 

A most távozni kényszerülő nagykövet kedvenc magyar helyeit megmutatva, búcsúzik el hazánk nyelvén Magyarországtól.  A szélsőségesnek is bizonyuló, vagy mondható Ilan Mor számos esetben beleszólt közéleti dolgainkba, belügyeinkbe, ami tűrhetetlen számunkra, mégis ránk kényszerítették. Így öt évig képviselte a zsidóságot és hazáját országunkban. 

Isten áldjon, és menj, vissza se térve. Köszönjük. 

*

Mit köszönhetünk az Eu-nak és mit Szlovákiának - a jelen uniójának emlékezete Pozsonyra ( - a szlovák gulyás)

Európa hosszú évekre visszamenőleg nem győzi kifejezni háláját a magyarság felé, azért a védelmi szerepért, amit az évszázadok történelme során véghezvittünk.

Mert ugyebár megállítottuk és visszatartottuk a törököt, lefogtuk a labancot, és bírtuk magunknál tartani, és itt állomásoztatni a szovjeteket.

De országnyi területeket adtunk a környezetünkben virágzó olyan demokráciáknak, mint például Szlovákia. Olyan koronázó várossal gazdagítva az új Európát, mint Pozsony, ahol nem csak királyt választottak, hanem haderőt is állítottak a honfoglalóink. Épp most múlt el ennek is az ideje. Pedig illenék tudni, hogy július 4.-e és 7.-e között zajlott 907-ben a hunok nagy honvédő csatája. 

A németek Pozsonyt, - akkori nevén Brezalauspurc - akarták elfoglalni, hogy aztán továbbnyomulhassanak a Dunántúl többi területét elfoglalni. A túlerővel szembeni vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen II. Konrád (ur. 1024-1039) 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására. 

A pozsonyi csata történelem-politika egyik méltatlanul feledett nagy eseménye. Az itt aratott győzelem híján nem valószínű, hogy megvalósul István király országa.

Majd, ezer év múltával, amikor már annyi mindenen túl vagyunk, és az Osztrák-Magyar Monarchia után létrejött  Csehszlovákia, majd ebből a vegyesből 1993-ban alapított Szlovákia. 

Azon országok egyike, mely ma annak az Európának a része, aminek sorsának alakulásában a nagy magyarság  máig méltatlan elismerésben részesül. 

Hiába álltuk a vészt, a törököt, a szovjetet, és még megannyi balkáni csodát, ha a ma népvándorlásából is csak a balsors jut részül nekünk. 

Bezzeg a történelmi szlovákok, akik jelenleg az Eu soros elnöki tisztjét adják. Ők bizony nagy hagyományokkal élnek, amit a jelen uniója is megbecsül. 

Példának okáért, Szlovákia EU-elnökségének tiszteletére egész héten szlovák nemzeti ételekkel kedveskednek az EP szakácsai a delegáltaknak. Kedden a juhtúrós sztrapacska került terítékre, szerdán pedig a "szlovák gulyás"-t kóstálhatták meg az EP-ben kosztolók.

Ezek után jogon vélhetjük, hogy csupán a szlovák tokaji hiányzott az étlapról. Mert a végére még azt is megkaphatják.

Az ember meg csak elmélkedik itthon, a csonka hazában, hogy mi mindenre képes még az európai érdekközösség? 

*

Presbiteri kezekben egyfajta bújdosó székely megemlékezés lett Június 4.-ből Ócsán - korábban ez sem így volt

Szomorú ez a nap. Mert mire is emlékeztet bennünket magyarokat június 4.-e? 

Ócsán például arra, ha a magyar nem képes megülni a lovat, a székely kihúzza alóla.

Székelykapu és székelyzászló a magyar meg csak pántlikázhat - alárendelten és önkiszolgáltatottan a sajátunkban

Az Ócsai Kulturális Napok részévé tették június 4.-t

Mert miről is van szó? Június 4.-e a Trianoni diktátumszerződés az ország szétszabdalása és tönkre vágása egy olyan egyedi politikatörténelmi esemény, melyre nem igen tudunk példával szolgálni. Az össznépi és anyanyelvi magyarság megnyirbálása és szétválasztása a nemzetünket és annak öntudatát törte derékba. Mi magyarok azóta sem találtunk önmagunkra a csonka hazában.  Több mint 90 éve mer ennek, de folyamatos a behódoltságunk, a megalázkodásunk, amit az európai körök már el is várnak tőlünk. Így szokták meg az elmúlt évek során és erre erősített rá a kilencvenes évek szociálliberalizmusa, mert akkor sem voltunk képesek önállók maradni, amikor megszabadultunk a keleti-blokk szocialista Szovjetuniójától. Erre az felszabadult és kiprivatizált maszoposok átállítottak bennünket Európa nyugati féltekének kapitalista uniójába. Oda, ahol több a direktíva, és nagyobb az elvárásás, de kisebb a szabadság, mint az 1990-es évek hadsereg nélküli keleti uniójában volt. 

Ma az egykori katonai bázisokat, és reptereket (ha nem is mindegyiket) a NATO és az amerikaik használják  különböző geopolitikai és stratégia céljainak megvalósítása érdekében. Harcokat folytatnak, háborúznak és a csatateret is képesek összekötni velünk. Afganisztánba, Irakba repülnek Pápáról, katonákat visznek, és hoznak, köztük magyarokat is. Ez régebben nem volt szokás, mert a Szu nem használt minket fel ilyen célra legalább 1968 óta.  Ekkor volt utoljára magyar katona határon túl. Most pedig már rendszerességgel szolgálunk szövetség szerte.

Bizony erről szól a trianoni diktátum.

Június 4.-e - Fidesz,  önkormányzat és lelkész nélkül ( - pusztán emberileg)

Erről a kiszolgáltatottságról, a megaláztatásról és a függetlenségünk feladásáról. Egy olyan ránk erőltetett tudatmódosításról, mely már bennünk él és amivel tudatalattinkban is együtt élünk. Mert nem merünk már magunk lenni. 

Ez látszik Ócsán is június 4.-e történetében. Talán 4-5, vagy 5-6 éve is már már annak, hogy a Bukodi-Horváth nevével jegyzett Ócsa vezetése még nem tartotta fontosnak, és számottevőnek a június 4.-ei trianoni emléknapot. A nemzeti összetartozás napját. Hiába foglalta törvénybe az Országgyűlés (2010. évi XLV. törvény) hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti emléknapot Magyarországon.

Jellegtelen tér, kiüresedett megemlékezés - árbocon két székely közt egyetlen nemzeti trikolór ( - egyik sem félárbocon)

Ócsa városvezetői ennek ellenére nem kívántak Ócsán hivatalos emléknapot, központi megemlékezést tartani. Külön kinyilatkoztatták ezt akkor amikor civil kezdeményezésre felkérték az önkormányzatunkat erre. Az akkori testület a mostani vezetőkhöz köthető, alárendelt tagja elfogadták Horváth Tamás azon érvelését, hogy túl sok emléknap van már, és hogy elég ezt iskolai keretek közt tartani és rendezni, mintsem ebből önkormányzati rendezvényt, központi megemlékezés keretében nyilvánosan megtartani. Így a mostani képviselők közül a ma is tag Buza, Gallai, Kardos, és az ismert városvezetők leszavazták a június 4.-ei rendezvények megtartását. Nem is volt ez divat az önkormányzat részéről éveken át.

Ezzel a határozattal dacolva éveken át csak a Jobbik (Ócsai Szervezete) emlékezett városunkban a trianoni gyászos évfordulón hazánk elcsatolására, amin egyetlen egyszer sem vettek részt azok akik ma olyan áhítattal vannak jelen és osztják áldásukat ezen a napon. 

Szent István napi lelkészi közbeszéd a lerombolt Lakatos-ház hűlt helyén

Bukodi Károly, Horváth Tamás, Hantos Péter pár éve még nem tartotta fontosnak, hogy megemlékezzen részt vállaljon, vagy felszólaljon egy ilyen ünnepi rendezvényen. Hantos lelkész csak mostanában lett annyira közéleti és e-világi, hogy akár kéretlenül is ott legyen szinte mindenhol, és részt- illetve szerepet vállaljon a legtöbb közéleti eseményen a kisvárosi vigasságtól a Szent István napi bálványimádatig ami ugyebár kicsit ellentmond a református hitvallásnak. Hantos lelkész mégis ehhez adja magát, amikor a műemléki környezetben lerombolt egykori parasztház romjaira állva adott szentbeszédet augusztus 20.-án Szent István emléknapján.

Azóta is nagyon szerepel a lelkészünk, mert már a június 4.-i események is szinte hozzá tartoznak. A presbitereivel együtt kiáll és beszédet mond.

Mióta Bukodi Károly és Horváth Tamás is megvilágosult és az ócsai Jobbikot kiszorította a trianoni emléknap eseményeiből, azóta nagyon lelkesen segédkezik a műsor összeállításban az önkormányzat szabadidőközpontjának vezetője, Jarábik Klári, aki református presbiterkén és hitvesként már egy párt alkotva van jelen Hantos Péterrel a közéletben. Most június 4.-én mindketten vállalták azt a trianoni megemlékezést, amit ugyebár korábban nem. Míg ma a nevüket, személyüket adják ehhez, addig pár éve ezt még nem ezt tették.  Akkoriban amikor még nem a Fidesz pártalapú megemlékezése volt ez, nem vettek részt az eseményen.

Pánczél Károly és a mögöttes tartalom

Akkoriban igaz, Szűcs Lajos volt a terület országgyűlési képviselője. Mostanság pedig már Pánczél Károly az, aki a Nemzeti összetartozás bizottsága elnöke. Ebben a tisztjében pedig nagyon járja az egykori országrészeket és igyekszik ezeken a találkozókon igazolni az összetartozást.  Ócsa országgyűlési képviselőjeként számára már nem olyan közömbös ez, mint a térségben kormánymegbízottként is szerepet vállaló másik területen dolgozó, a horgászoknak és a teniszezőknek elnökölő Lajosnál volt. 

Egy padon - egymást felvállalva, a politikai boldogulásért ( - pénz és hatalom)

Pánczél Károly képes egy padba ülni Hantos Péterrel és Bukodi Károllyal, de még Horváth Tamással is. Ezzel valóban egyfajta összetartozást hozott létre saját párttársaságán belül, amiből csak az itt élő azonos nemzetiségű, de más pártállású, vagy éppen független ócsaiak maradnak ki. 

A mostani június 4.-e Ócsán valahol erről szól. Az egyívásúk megnyilvánulásának szimbólumává vált a helyi megemlékezés.  

Református megközelítésben cserkészsekkel és székely beütéssel Trianon - csonka lett az ünnep

Pánczél Károly ogy képviselő, bizottsági elnök, Hantos Péter helyi lelkész, önk.képviselő, biz.elnök, Puskás Imre vál.képviselő, elnök, Bukodi mester, egyesületi elnök és Palást község polgármestere lépett fel. 

A pártpolitikus, a pártos lelkész és az elszakadt fideszes székely

A testvérvárosi kapcsolatot ápoló Palástnak köszönhető egyébként az arculatváltás, mivel az első önkormányzati június 4.-e megtartását Palást település vendéglátogatásának köszönheti Ócsa, mert mint már szó volt róla, előtte ez önkormányzati körökben nem volt divat. Az első testvérvárosi találkozót követően tartják csak meg hivatalos önkormányzati szerepvállalással az eseményt.

Szóval az idei évi összetartozás egy ilyen. kicsit túlzóan székelyesre sikeredett megemlékezés volt, ahol a bujdosó székelyek szabadságvágya, önállósága és függetlenségi törekvései is kifejezésre juthattak. Bár Trianon és a június 4.-e nem erről a Székely zászlós autonóm törekvésekről szól eredetileg, most itt Puskás Imrével és a Székelykapu Baráti Társasággal mégis ennek hatott.

Székely kapu alatt, székely zászló előtt és székely színezetben június 4.-e Ócsán

Székelykapu, mint valami bálványfa - Trianon több ennél

Az Ócsai Polgári Kulturális Egyesület, az  Ócsai Hagyományőrző Egyesület és más ismert önsegélyző egylet az idén ismét nem vett részt, nem vállalt szerepet az eseményen. Más pártok meg érthető mód tartották távol magukat ettől a megcsúfolt aktustól.

A Székelykapu felpántlikázása - református mód

Mindezzel joggal érezhetjük magyarok, hogy ismét nem sikerült megülni azt a lovat, amit kezelnünk, vezetnünk, irányítani, ápolni, gondozni és uralnunk kellene. Láthatólag még a saját balsorsunkat is képesek vagyunk kiárulni és másoknak átadni felhasználásra. 

Ez az igazán elszomorító tanulsága a gerinctöréssel felérő trianoni szerződésnek, amire most Ócsa ismét egy olyan példát mutatott, melyre a másutt alig lelni. Június 4.-e tragédiáját minden normális település és annak vezetője képes felvállalni és helyén kezelni. Ismét ez az elbaltázott Ócsa és annak suta kezekben levő vezetése volt képes mindezt kiközösítve lezülleszteni és degradálni a tavalyinál is alacsonyabb szintre.  

Komolyan mondom, még egy ilyen város és ehhez hasonlítható átgondolatlan, rossz vezetés, párját ritkítóan kevés van, ha  egyáltalán létezik még valahol. Nagyon itt lenne az ideje egy váltásnak. 

*