Kassai Lajos: “Elszakadtunk a teremtett világtól – ez a legnagyobb baj!”

Kassai Lajos:  Ha van egy cél, akkor köré tudom rendezni a világot  

 

A hunok legnagyobb királyáról, Maotunról (i. e. 209-174) osztott meg egy történetet Kassai Lajos.

 

Amikor a fiatal Maotun a trónra került, szomszédja és gyakori ellensége a xian-bei nép, a mostani mongolok elődje, ki akarta puhatolni a fiatal hun király erejét. Követség ment a hunokhoz azzal, hogy fel akarják javítani lóállományukat, és ehhez szükségük van Maotun kedvenc lovára. Azt kívánják, hogy a lovat a hunok adják át nekik.

Maotun összehívta a tanácsot és meghallgatta a véleményket. Sokan háborút akartak azon arcátlanság miatt, hogy a xian-beik követelni merészelik a hun nemzet büszkeségét, Maotun lovát. Maotun azonban azt mondta: hát egy ló, a jó szomszédság csak megér egy lovat, hadd menjen a ló.

Nem sok idő telt el azonban és újabb követség érkezett azzal az üzenettel, hogy a xian-bei kán fia nősülni készül és nagyon megtetszett neki Maotun legkedvesebb felesége. Azt kívánja, hogy a hunok küldjék el neki ezt a nőt. Maotun újra összehívta a tanácsot és meghallgatta a véleményeket. A felzúdulás még nagyobb volt, mint először. A tanács háborút követelt. Maotun azonban azt mondta: hát egy nő, a jó szomszédság csak megér egy nőt, hadd vigyék a nőt.

És telt-múlt nem is sok idő és harmadik követség is érkezett a xian-beiktől. (A pusztai lovas népeknél szokásban volt, hogy egy széles lakatlan határsávot, gyepűt hagytak szomszédos népek között az esetleges súrlódások elkerülésére.) A harmadik xian-bei követség azt az üzenetet hozta, hogy a hunok vegyék tudomásul, hogy a xian-beik a határaikat kiterjesztik és a lakatlan gyepűt birtokukba veszik. Maotun harmadszor is összehívta a tanácsot és mindenkit meghallgatott. Többen azt mondták, hát azért nem érdemes a jó szomszédi viszonyt felbolygatni. Maotun azonban azt mondta: nahát akkor, akik ezt mondták, azoknak a fejét rögtön csapják le, a teljes hun hadsereg pedig rögtön nyergeljen, azonnal megtámadjuk a xian-beieket. Mert lovat és asszonyt a jószomszédságért adunk, de földet, amely a nemzet alapja, földet nem adunk. A hun sereg rögtön megtámadta a hamis biztonságérzetben ringó és felkészületlen xian-bieket, tönkre verte őket, sok foglyot és állatot zsákmányolt. Így indult a hun világbirodalom megteremtése.

„Ez egy uralkodó!” – mondta Kassai Lajos a történet végén.

 

 „Mindezen népeket hunná tettem, és az összes íjász népek egyetlen családban egyesültek.”

 

Kassai Lajos

 Egy amerikai polgár huszonegy éves koráig nem fogyaszthat alkoholt.  Tizennyolc éves koráig nem élhet nemi életet, de nyolc éves korában dönthet a nemi identitásáról.

Egy bűnözőnek több joga van, mint az áldozatának. Egy tanárának kevesebb joga van, mint a diákjának. Szótárunkba került a megélhetési bűnözés és szétvált az igazság és a jog.

Gyermekeinket féltjük a drogtól, de nem tudjuk milyen tartalmakhoz férnek hozzá a neten. Féltjük a rossz társaságtól, de hagyjuk, hogy behálózza őket a Facebook.

A veszélyes hulladék szállítására és tárolására szigorú szabályok vannak, de a kereskedelmi tv-ket senki és semmi nem korlátozza a társadalmat mételyező szenny és mocsok sugárzásában.

Elszakadtunk a természettől és ezzel együtt elvesztettük természetességünket.

Ma már a vallásos ember is materialista. A karácsony bevásárló őrületté vált, a templomokat a plázák váltották fel. ”Még soha nem volt az ember ennyire szabad.”    Szabadon választhatunk a szupermarketek közül és dönthetünk, milyen terméket teszünk a kosarunkba, de eszébe ne jusson senkinek, hogy zárva tartsanak vasárnap.

Korunk prófétái és felkent papjai a motivációs trénerek. Hitről és szeretetről prédikálnak, de nem istenben kell hinned, hanem önmagadban, nem a teremtett világ felé kell szeretettel fordulnod, hanem önmagad felé, nem az üdvösség a cél, hanem az anyagi világban való tobzódás.

A mobiltelefonok már kezdenek okosabbak lenni, mint felhasználóik.

Egy nemzet vezetőjét bárki bármilyen stílusban bírálhatja és szidhatja, le is válthatja, de próbálja meg egy kereskedelmi csatornával ugyanezt.

Mára már világos számunkra, hogy míg civilizációnk maximalizálta szellemi képességeink kiaknázását és olyan kényelmessé tette életünket, hogy az már kezd kényelmetlenné válni, lelkünk az antikrisztus zsákmánya lett.

Büszkék vagyunk világméretű Disney-Land-ünkre, jól kiszórakoztuk magunkat, most már le kéne állítani a ringlist, csakhogy mindnyájan rajta ülünk.

A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved.

Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő.

A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére. Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk.

Civilizációnk olyan kényessé tette derék polgárait, hogy komfortzónájuk legcsekélyebb elhagyása is forradalmi indulatokat válthat ki. Persze korunkban a lázadás is a virtuális térre korlátozódik. Egy kényelmes fotelból a világháló valamely virtuális bilijében egetrengető viharokat vagyunk képesek korbácsolni indulataink korlátlan szabadon engedésével. Lehetőleg álnéven, vigyázva, hogy az általunk felkavart fekália nehogy ránk is fröccsenjen.

 

 Megváltoztatjuk a világot, majd ez a megváltozott világ változtat meg minket. Ez mára olyan sebességet ért el, hogy sokan azt sem tudják már, hogy fiúk-e vagy lányok, de ha mondjuk tudnák, azzal se mennének sokra, mert ki mondaná meg nekik, mit is kezdjenek ezzel a felismerésükkel, mihez igazodjanak, ha nők, és mihez ha férfiak.

 Hány meg hány mentőcsónakot láttam már elsüllyedni, mert senki sem evezett, mert össze - vissza eveztek, mert túl kevesen voltak, mert túl sokan voltak, mert nem tudták eldönteni, mi a helyes irány. Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem és kérlelhetetlenül mutatom az irányt és könyörtelenül diktálom a tempót. Mögöttem erős és elszánt evezősök, férfiak és nők. Tudom, hogy nem vagyok különb náluk és hiszem, hogy nem bennem bíznak, hanem abban, amiben én is bízok.

Kassai Lajos

Kaposmérő, 2018. március 1. 

"Ez egy lehetőség arra, hogy elgondolkodjunk, hogyan is élünk"

*

Kurucok és labancok a mai szabadságharcunkban - talán ez jelen 48-a ( - választás előtt állunk, ne rontsuk el)

Nem szeretem a múltból fakadó történelmi emlékeinket aktuálpolitikai felfogások és érdekek szerint, avagy mentén átkonvertálni és azt periódusonként újra értelmezni, hiszen a pártos politikusaink mást sem tesznek, mint a maguk javára dekódolva próbálják megfogalmazni, valamint előadni ezeket múltbeli eseményeket, legyenek is bármelyik oldalon.

 

Legyünk és maradjunk méltók az elődökhöz, így az ünnepi megemlékezéshez is - maradjunk magyarok

Március 15.-e a magyar szabadságharc, amúgy is az egyik legdédelgetettebb és legfőbben szeretett, "harcias" ünnepünk, hiszen tele van szerethető forradalmi elemekkel, népi motívumokkal, irodalommal, költészettel, hősiességgel, hazafiassággal, honszeretettel. Mindehhez járul a tavasz, annak hangulata, a kitörés vágy a tél fogságából, ami eleve egy kedvező inspiráltságot ad az egészhez. Ezeket az elemeket összességében a rendszerváltáskori politikusaink is szeretik meglovagolni, mivel a leírtak érzete benne van a társadalmunk emberében. Ehhez persze az is kellett, hogy a szocializmus idején ez egy "betiltott" ünnepi nap volt, amihez nem járt semmilyen olyan motívum, mely mozgolódásra adott volna lehetőséget. Csak az iskola programok keretében lehetett a tananyag részeként megtartani és visszaemlékezni erre a történelmi eseményre, aminek legfőbb vonulata akkoriban a tőkés Landerer és Heckenast nyomdájának elfoglalása, és Táncsics kiszabadítása volt. 

Mai politikai értelemben a korabeli (1848-as) március 15.-e már sokkalta másabb üzenetet hordoz. 

Minden politikus, - bármelyik oldalon is áll, - szereti magára ölteni ilyenkor a nemzeti trikolórból készült kokárda utánzatát, valamint a vele járó nemzeti öntudatot, a látszólagos hazafiasságot, a hazaszeretet, és minden egyéb hősies tulajdonságot, még akkor is, ha előtte a hazáját kiszolgáltatva az ellen és annak népességével szembefordulva járt el, vagy tette éppen kiszolgáltatottá. Sok ilyen a szocialista diktatúrából átkapitalizálódott  politikusunk van, akik ma is képesek a bölcsek kövének hordozójaként bizonyos politikai mágiára amivel a múltat feledtetve igyekeznek magukhoz édesgetni a választás elő álló szavazókat. Jelen március 15.-éje szintén erről szól.

Ennek értelmében ma is egy kuruc-labanc elleni harcról beszélhetünk. Hasonlatosan azokhoz az eseményekhez amik elvezettek minket az 1848-as szabadságharcunkhoz. 

Már Buda felszabadítása előtt, tehát az 1670-es évektől kezdődően a császári elnyomással szembeni felkelésekben résztvevők neve a kuruc lett. A velük átellenben álló császárpártiak voltak a labancok. 

Akkortájt Thököly Imre (1657–1705) 1677-ben állt a felkelés élére, de Bécs ostromában is részt vett a török hadsereg szövetségeseként, majd a zentai csatában is.

Ma már nincs hova szűkölni - álljunk ki hazánkért, megmaradásunkért, a magyarságért

A kuruc szabadságharcban született a Felvidéken az a híres nóta, amely az akkori magyar sorsot kitűnően bemutatja: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!”

Valahol ma is Rákóczi kurucai vagyunk

Aztán a kuruc felkelés 1703-ban lobbant újra lángra, amikor II. Rákóczi Ferenc Lengyelországból visszatért. Ez a küzdelem 1711-ig tartott, és a nagymajtényi síkon fegyverletétellel, de nem katasztrófával, hanem kompromisszummal végződött. A további harcnak nem volt értelme, mert XIV. Lajos francia király nem tudta jelentősen segíteni Rákóczit. A sok biztatás és reménykedés végül semmivé vált. 

Most a kérdés, maradunk Petőfi nyomdokain

A magyar nemzet újabb felkelése 1848-ban, a békés polgári forradalom után indult meg, mert az átalakulást a Habsburgok ellenezték, a Zágrábból ideirányított Jellasics osztrák–horvát hadserege megtámadta a törvényes magyar kormányt, és ezzel ellentámadásra kényszerítette a nemzetet. Az osztrák császári csapatok budai és pesti bevonulásával az új Lánchídon át a törvényes magyar kormányt elseperték, és Kossuth Lajos Debrecenből irányította a szabadságharcot. 

Az akkor még tótnak nevezett nép mindhárom szabadságharcunkban (Thököly, Rákóczi, Kossuth) teljes odaadással vett részt, tehát akkor még nem voltak ellenségeink!
Nagy Szulejmán szultán vette észre, hogy a török és a magyar testvérnép, de nem tudott minket rávenni, hogy csatlakozzunk hozzá. 

Mi Európához tartozónak éreztük magunkat.  

És ez mindvégig így volt. István király idején is amikor a keresztény Európát választottuk. 

Akkor is, amikor az országot a II. világháború során szovjet hadszíntérré tették, majd az követően is az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor ennek nyomán a Kádári-kor marxista-leninista MSZMP-jéből átkeresztelkedett szocialistákból létrejött az "új" baloldal a pufajkás Hornnal, és hasonszőrű társaival. Ekkor tört ránk a régi-új szocialistákkal vegyes liberalizmus, és annak minden baja. Ekkor váltunk a legnagyobb kiszolgáltatottakká, így adósodtunk igazán el, és került az országunk a csőd szélre. 

Ma erre ezek az egykori pártdiktatúra kegyeltjei azok, akik a márciusi szelet próbálják a saját szájuk íze szerint átértelmezve képünkbe fújni. Csakhogy ez a poshadt szájú fuvallat nem a szabadság tavaszának lehelete.

Ők mit sem változtak a hazaárulásukból. A legfőbb ismérvük a saját maguk előretörése érdekében folytatott harc, a politikai nyerészkedés. Ezért voltak egykoron diktatórikus munkáspártiak, szovjetbarátok, szocialisták, majd az egykori hatalmi rend lebontásának nyerteseiként a korábbi népi tulajdon haszonszerzői. Így privatizálódva lettek kapitalista mágnások, gyárak, üzemek tulajdonosai, akik ismét csak kisemmizték a népet.  

Holott 1848 éppen a kisemmizés elleni fellépés harca, ez azonban nem érdekli azt az átmentet baloldalt, akikre valójában nem is jellemző a baloldaliság. Ők inkább egy szélsőséges radikalizmust bemutatva és hordozva próbálják a népre erőltetni a liberálisnak titulált hatalmat, ami egyfajta elfogadási kényszer. Egy olyan általános elnyomási elv, ami az elfogadáson és a beilleszkedésen nyomja azt a politikát, amivel az idegen uralmat akarja meghonosítani. 

2006. március 15. – mesterlövészek a Nemzeti Múzeum timpanonján. Gyurcsány a Nemzetbiztonsági Bizottság szerint is indokolatlanul keltett rettegést

Ez nem más, mint a jelen korunk harca a nemzeti függetlenségünk megtartása, a magyarság megőrzése mellett. 

2018 márciusa másról sem szól, mint a szabadság választásáról. Arról az önmagunkért kiállásról, ami mentén még szabadnak érezhetjük magunkat Európán belül. 

Arról, hogy hazánkban a földiek közt nemzeti egységben magyarokkal akarunk élni, létezni és gyarapodni, és kurucként harcolni vagy pedig a labancok oldalára állva és a velük járó selejtes multikulturalizmussal a magunkat kiárulva az országot eladva és kizsákmányolva az idegen hatalmak kezére játsszuk át az országot. 

Valójában arról szól a szabadságharcunkra emlékezés ünnepe, hogy a történelmi örökségünket megőrizve kiáll síkra szállunk-e magyar hazánkért, asszonyaikért, lányainkért, vagy pedig a betörni vágyó iszlám (muzulmán) barbár hordák prédájává tesszük és szolgáltatjuk ki hazánkat.

Választás előtt állunk. Az ellenség nem csak a határainkon, hanem az országon belül is csatsorba állt. 

A mai értékeinket, a társadalmi jólétünket, a békénket veszélyeztető idegen érdekek kiszolgálói állnak velünk szemben. Az ezeket szolgáló politikusok ma szírén énekeket zengve próbálják elcsábítania  a halandókat. 

De ahogy Odüsszeusz is a szírének szigetéhez érve az emberei fülét viasszal tömeté be, magát pedig az árbóchoz kötöztetve, vészelte át a bajt, úgy mostanság nekünk is el kell hajóznunk április 8.-ig és a helyes utat választva az 1848 értékrendünk mellett állást foglalni és kiállni a szabad hazáért. 

Nehogy a labancok kezére kerüljön az ország.

Válaszunk helyesen, hogy aztán ne váljunk bujdosóvá

Éljen a szabadság, éljen a haza!

Hajrá Magyarország.

* 

Szeretett magyarjaim - de ki magyarabb a magyarnál, avagy a másiknál ( - hétköznapi feledékenységek)

Szeretem azokat a megszabott határokon túlról betelepülőket, akik az első időkben örömmel próbálnak beilleszkedni, majd aztán egyre szélesebbre terjeszkedve igyekeznek a helyiek életébe avatkozni.

A hazaszeretett sokkalta több annál, mint amit egyesek képviselni igyekeznek

Nem a véleménynyilvánításról és a demokrácia adta szólni vágyásról van itt szó, hanem egyfajta olyan beavatkozásról, amolyan hatalomra tö9résről, mely az őshonos lakosság érdekeivel ellentétes.

Szeretem ezeket a figurákat, amikor úgymond hazalátogatnak és előadják vérző szívvel, hogy mennyire vágyódnak szülőföldjük után, kifejezve, hogy lelkükben örökké (adott tájrész szerinti) földiek maradnak. 

Úgy tesznek, mintha valaki is elüldözte volna őket onnan. De ha így is lenne, akkor is, vagy még inkább tiszteletben kéne tartani azokat akik itt helyt, letelepedést, munkát, megélhetést, új otthont, és hazai életkörülményeket biztosítottak számukra.  

Egyes hazánkra szakadt magyaroktól időnként kiver a verejték, mert azt képzelik magukról, hogy ők az igaz magyarok, akik az elcsatolt részeken is tartják magukat és eközben képviselik a hazát, a magyarságot.  Érdekes, hogy ez mennyire csak a déli határvidéken túl élőkre vonatkozik, mert a felvidéki magyaroknál ez a jelenség soha nem volt ilyen éles és elkülönülő. De a munkácsi magyarok sem ilyenek, és az őrségben élőknél sem tapasztalni azt, ami amúgy csak a délvidékiekre jellemző. 

Soha, egyetlen Ukrajnából, Szlovákiából, vagy az Alpok-aljából hazatérő és itthon letelepült magyarnál nem tapasztaltam azt, amit az erdélyi magyarság az anyaföldön megjelenít, és megtestesít.

Nekem egy ilyen áttelepült munkatársam egyszer elmesélte, mennyire nehéznek érezte sorsát ott, ahol mindig lemagyarozták, miközben román állampolgársággal, oktatási és egészségügyi háttérrel, munkalehetőséggel kereste a megélhetést.  Átköltözött és itt a hozott mentalitás által, (amit természetesen nem vett észre magán) egy idő után lerománozták. 

És nem értette.  

A nagy távolság nem befolyásolja az otthoni gondolatokat.

Valójában mi sem, hogy kiért üt ki ezek emberek többségéből az a románság, ami ezt kihozza a

magyarok javából.

Holott számos ócsai betelepült bizonyította már a románságán, miközben melldöngetve próbálta igazolni magyarságát.

Ma Ócsán is számos olyan ember él, akik a mai Romániából települtek be. Páran észrevétlenül, békében és igaz magyarként élik mindennapjaikat. Páran azonban hozva az átkos románságot, olyan attitűd megnyilvánulásokat tesznek, mely nem honos illetve nem dívik a (hazai) magyarság köreiben.

Ilyenkor jön a román szó az itteni földtúró, az állattartó és a mezőn dolgozó helyi ajkára. 

Bezzeg a betelepült magyar nem érti. És amikor haza látogat akkor akkor arról mesél, hogy itt sem könnyű, hogy mennyire más, ahogy az itt élő emberek is, és a táj is idegen számára, ezért lélekben mindig is otthoni marad.

Mások szerint meg képmutató marad. Mert ha már otthagyta a szülőföldet, amire amúgy úgy vágyakozik, és új hazát, otthont teremtően áttelepült, akkor viselkedjen már úgy, ahogy az ittenieknél elfogadott, mert senki nem akar rá, vagy rájuk olyant kényszeríteni ami fájó. Így akkor nem kell pár évente hazautazgatván arról siránkozni, hogy meggyire fáj meghasad a szíve, a földiek láttán. 

Ismerőseim közül nem egy ilyen van, miközben itt az anyaföldön igen is jól feltalálta magát és megtalálta azt a számítást, amiért valójában ide költözött.  

Közülük, nem egy tölt be olyan szerepet, mely az őslakosság sorsára hatással van, vagy olyan tisztséget, mellyel befolyást és más egyébhez jutott. Minderre a szülőföldön nem volt lehetőség, más különben felénk se néztek volna. 

Érdekes és furcsa, ennyi idő után a szocializmus tönkretétele, összeomlása, - vagy ami éppen tetszik után - még mindig az a Ceaușescu adta beidegződést felfedezni a e-fajta jövevényekben. 

Szeretem az otthoniakat!

Ugyanakkor azt is megtapasztaltuk már, hogy ezek az emberek mennyire szeretik kifejezni "igaz magyarságukat" mely egyfajta különbözőséget próbál elénk vetíteni a valós hazai magyar és az olyan magyar közt, aki az elcsatolt délvidékről származik. 

Mások szerint pedig magyarnak lenni és maradni a szülőföldön jelent igaziságot, sokkalta inkább, mint a törzs-közelbe húzódva ezt hangoztatni.  Mert amennyiben a magyarok szentföldje Erdély ország, vagy Székelyföld, akkor ezen a talajon magyarnak maradni nagyobb dolog, mint az anyaországban magyarkodni. 

Számos, az elcsatolt országrészből betelepült a mai napig nem jegyzi az elcsatolás napját, és nem emlékezik meg a nemzeti összetartozás napjáról. Számos hangzatos(an) magyar odahaza kifejezve nyilatkozik a hovatartozásáról, de itt, ahol valójában él, létezik, fogyaszt és szaporodik, itt nem képes magyarként megnyilvánulni és közösségi tagként beilleszkedni, annak ellenére, hogy ennek a társadalomnak a haszonélvezőjévé váló, ellátásban, nyugdíjban részesülője az országunknak. 

Ócsa városában az Önkormányzat fideszes vezetése a nemzeti összetartozás napját nem tarja annyira számottevőnek, hogy arra megemlékezést szervezzen. Mint korábban arról már beszámoltunk ez főként két emberen múlik. Az egyik Horváth Tamás alpolgármester, aki szerint számos emléknap van, amit megülhetnénk, ezért inkább nem ezt sem tarja fontosnak. A másik meg Bukodi Jánosné az Oktatási, kulturális és sport Bizottság elnöke, helyi tanár, aki nem kívánja a nemzeti összetartozást önkormányzati szinten kifejezni és inkább megalkuszik ezzel a helyzettel így az idén sem tervezett hivatalos megemlékezést az oktatásért és kultúráért felelős bizottság vezetőjeként, és képviselőként. Ez lassan megszokottá válik a két ismert ember jóvoltából. Ők inkább összefognak Jeneiné Rózsa Jankával (az ojtozi Anselmo Vendégfogadó tulajdonosa) és emlékeznek az Ojtozi szorosban történtekre, (Collegium pro Historiae Claustrum Oituz) mintsem az ország trianoni elcsatolására.  

Szálláshely - Anselmo Fogadó, Ojtoz

Mint ismert, az ócsai városvezetők romániai látogatása során találkoztak a nevezett személlyel, aki állítólag egy emlékhelyet szeretne kialakítani, amihez pénzt kívánt. Ehhez adott ígéretet és anyagi támogatást az akkor munkalátogatáson kint tartózkodó Ócsa város vezetése. Az esetről csak a visszaérkezés után tájékoztatták a testületet, kérve a 1000 euró támogatás megszavazását. Bukodiné Ibolya ehhez adta nevét a támogató szavazatával. Ezzel gyakorlatilag az összefogást és a trianoni ügyet a városi irányítás letudta.

2013 június

Mert messziről jönni, és aztán odaátra pofázni mindig más, ahogy itt is azt kutatni, vagy éppen bizonygatni, hogy ki mennyire magyar, egy olyan ordas képmutatás, amit csak a hazalátogatások alkalmával közöltek szemelé-kerülésével lát át a magunk fajta.

*

Mindvégig ragaszkodott elveihez a magyarok hercegprimása - Mindszenty József hite és kitartása példértékű

1948 karácsonyán tartóztatták le a magyar belügyi szervek Mindszenty József hercegprímást, akit később koncepciós perben életfogytiglani fegyházra ítéltek.

1948. december 26-án hűtlenség, kémkedés, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrhatóság őrizetbe vette és letartóztatták.

Mindszenthy József esztergomi érsek

Mindszenty József 1892-ben Pehm József néven született Csehimindszenten. 1915-ben Szombathelyen szentelték pappá, 1917-ben a zalaegerszegi főgimnázium hittanára lett. Az 1918-19-es forradalmak idején politikai okokból letartóztatták, majd internálták a Tanácsköztársaság alatt. 1919 végén plébánosi kinevezést kapott Zalaegerszegen, majd 1924-ben címzetes apát, 1937-ben pedig pápai prelátus lett. 1942-ben változtatta meg nevét, és szülőfaluja után Mindszenty lett. 1944 márciusában püspökké szentelték, veszprémi hivatalát születésnapján, március 29-én foglalta el.

Mindvégig a politika ellen

Püspökként a második világháború alatt nyíltan vállalta békepártiságát, elutasította a zsidókkal szembeni embertelen bánásmódot, mentette az üldözötteket és nem celebrált hálaadó szentmisét a hungarista vezetés üdvére. 1944 novemberében ezért hazaárulás vádjával őrizetbe vették, és elhurcolták a nyilasok. 1945-ös szabadulása után esztergomi érsekké szentelték, majd egy évvel később bíborossá avatták. Véleményét a kommunista rendszer alatt sem rejtette véka alá.

Kifogásolta a választási csalásokat, a hatalom szándéka ellenére munkáját keresztény-konzervatív szemléletben folytatta, ragaszkodott az egyház társadalomformáló szerepéhez. 1947-ben részt vett az ottawai nemzetközi katolikus kongresszuson, Magyarországon pedig meghirdette a Boldogasszony Évét. Augusztus 20-ai körmenetén körülbelül félmillió ember vett részt.

Rendszerellenessége miatt egyre inkább fogyott körüle a levegő. „Hogyha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi, és ha egyszer kézbe vesszük a fiatalembert, akkor Róma kapálózhat, mert a magyar demokrácia stabilitásának jele, hogy mit csinál azzal az emberrel. És nekünk meg kell mutatni, hogy ez a rendszer stabil, nem lehet velünk tréfálni” – fenyegetőzött Rákosi Mátyás.

Jött a fekete autó

A szavakat később tettek is követték. 1948. december 26-án Mindszentyt letartóztatták hazaárulás és valutaüzérkedés gyanújával. Tiltakozott a házkutatás önkényes végrehajtása ellen, az azt követő jegyzőkönyvet sem írta alá. Az Államvédelmi Osztály hírhedt főhadiszállására, az Andrássy út 60. alá hurcolták, ahol megkezdték a kihallgatását.

XII. Piusz pápa 1949. február 12-én kiközösített mindenkit, aki részt vett Mindszenty elítélésében. Az Acerrimo Moerore kezdetű apostoli levelében nyilvánosan elítélte a bíboros bebörtönzését és kiemelte a per során tanúsított nem megfelelő bánásmódot.

Több alkalommal is megkínozták és pszichotróp szerekkel kezelték, melyek „eredményeként” beismerte, hogy kémkedett a nyugati hatalmaknak, részt vett a harmadik világháború kirobbantásában és megpróbálta átjátszani a Szent Koronát a Habsburgoknak. Saját kezűnek feltüntetett vallomásait rendre hamisították. A bíróság a nyilvánvalóan koholt vádak alapján bűnösnek mondta ki, és 1949. február 8-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Utolsó szó jogán békét kért az egyháznak, a magyar államnak és a lelkének.

Az események felháborították a teljes keresztény világot. XII. Piusz pápa kiátkozta azokat, akik közreműködtek a kirakatperben, a világ nagyvárosaiban pedig tüntetésekkel fejezték ki ellenérzésüket az emberek. Az érsek hét évet töltött el az ÁVO fogságában. 1955-től, betegsége és a hatalmas nyugati külpolitikai nyomás miatt előbb Baranya, majd Nógrád megyébe került házi őrizetbe. A hercegprímás szabadságát az 1956-os forradalomnak köszönhette, aminek következtében Budapestre került, ám üldöztetésének akkor még nem volt vége.

Az 1949. február 3. és február 8. között a Budapesti Népbíróság a IX. 254/1949 számon lefolytatott koncepciós perben Mindszentyt életfogytig tartó fegyházra ítélték.

Előbb „Amerika”, majd Bécs

Amikor a Vörös Hadsereg megkezdte Budapest megszállását, Mindszenty az amerikai nagykövetségre menekült, ahol 1971-ig maradt „belső emigrációban”. Kádár János és VI. Pál pápa megegyezését követően feltételekkel ugyan, de a kommunisták hagyták, hogy az érsek a Vatikánba távozzon. Mindszenty nem tartotta be ezeket, és később Bécsbe költözött. A prímás ott, az Irgalmasok Kórházában hunyt el 1975. május 6-án.

A katolikus egyház 1989-ben kezdeményezte a boldoggá avatási eljárásának megkezdését. 1991-ben hazaszállították földi maradványait, és Esztergomban helyezték végső nyugalomra. Munkásságával, a diktatórikus rezsimek elleni küzdelmével az egész világ tiszteletét és megbecsülését kiérdemelte.

Mindszenty József életútja sokak előtt máig ismeretlen. Akik a kádári-szocializmus éveiben iskolásként, majd dolgozóként élték meg a kort, s életkoruk nagy részét, jóformán semmit nem halhattak és tudhattak a hercegprímás sorsáról, életéről, majd haláláról. 

Azok, akik a szocializmus kiszolgálói voltak, és Mindszenty halála után is még a kádári-rezsim kiszolgálói (kihallgatói vagy lehallgatói voltak), majd a 89-es váltás után csendben, s békében nyugállományba vonulva a feledés homályában ma is élvezik a békés átmenet korkedvezményes ellátását,  azok ma jobb ha nem szólnak, és nem próbálnak közéleti társadalmi szerepet játszani vagy vállalni, mert nagyon rosszul mutatja magát mindaz, hogy ezek az árulók, az egykori vörös posztó mögül ma bármibe is beleszól(hat)nának, vagy meghatároz(hat)nának, illetve közéleti szerephez jut(hat)nának, ami ebben az egész politikai/ideológiai átállásban igencsak nagy pofont nyomna a jelen demokráciájának arculatára.    

Az egykori elvtársak ma is köztünk élnek, és itt hallgatóznak

Szegény Mindszenty József foroghat a sírjában, annak kapcsán, hány egykori szociál-kommunista párttag sütkérezik ma is még itt elvtelenül a jelen rendszer naposabbik oldalán (közpénzen).

*