Kurucok és labancok a mai szabadságharcunkban - talán ez jelen 48-a ( - választás előtt állunk, ne rontsuk el)

Nem szeretem a múltból fakadó történelmi emlékeinket aktuálpolitikai felfogások és érdekek szerint, avagy mentén átkonvertálni és azt periódusonként újra értelmezni, hiszen a pártos politikusaink mást sem tesznek, mint a maguk javára dekódolva próbálják megfogalmazni, valamint előadni ezeket múltbeli eseményeket, legyenek is bármelyik oldalon.

 

Legyünk és maradjunk méltók az elődökhöz, így az ünnepi megemlékezéshez is - maradjunk magyarok

Március 15.-e a magyar szabadságharc, amúgy is az egyik legdédelgetettebb és legfőbben szeretett, "harcias" ünnepünk, hiszen tele van szerethető forradalmi elemekkel, népi motívumokkal, irodalommal, költészettel, hősiességgel, hazafiassággal, honszeretettel. Mindehhez járul a tavasz, annak hangulata, a kitörés vágy a tél fogságából, ami eleve egy kedvező inspiráltságot ad az egészhez. Ezeket az elemeket összességében a rendszerváltáskori politikusaink is szeretik meglovagolni, mivel a leírtak érzete benne van a társadalmunk emberében. Ehhez persze az is kellett, hogy a szocializmus idején ez egy "betiltott" ünnepi nap volt, amihez nem járt semmilyen olyan motívum, mely mozgolódásra adott volna lehetőséget. Csak az iskola programok keretében lehetett a tananyag részeként megtartani és visszaemlékezni erre a történelmi eseményre, aminek legfőbb vonulata akkoriban a tőkés Landerer és Heckenast nyomdájának elfoglalása, és Táncsics kiszabadítása volt. 

Mai politikai értelemben a korabeli (1848-as) március 15.-e már sokkalta másabb üzenetet hordoz. 

Minden politikus, - bármelyik oldalon is áll, - szereti magára ölteni ilyenkor a nemzeti trikolórból készült kokárda utánzatát, valamint a vele járó nemzeti öntudatot, a látszólagos hazafiasságot, a hazaszeretet, és minden egyéb hősies tulajdonságot, még akkor is, ha előtte a hazáját kiszolgáltatva az ellen és annak népességével szembefordulva járt el, vagy tette éppen kiszolgáltatottá. Sok ilyen a szocialista diktatúrából átkapitalizálódott  politikusunk van, akik ma is képesek a bölcsek kövének hordozójaként bizonyos politikai mágiára amivel a múltat feledtetve igyekeznek magukhoz édesgetni a választás elő álló szavazókat. Jelen március 15.-éje szintén erről szól.

Ennek értelmében ma is egy kuruc-labanc elleni harcról beszélhetünk. Hasonlatosan azokhoz az eseményekhez amik elvezettek minket az 1848-as szabadságharcunkhoz. 

Már Buda felszabadítása előtt, tehát az 1670-es évektől kezdődően a császári elnyomással szembeni felkelésekben résztvevők neve a kuruc lett. A velük átellenben álló császárpártiak voltak a labancok. 

Akkortájt Thököly Imre (1657–1705) 1677-ben állt a felkelés élére, de Bécs ostromában is részt vett a török hadsereg szövetségeseként, majd a zentai csatában is.

Ma már nincs hova szűkölni - álljunk ki hazánkért, megmaradásunkért, a magyarságért

A kuruc szabadságharcban született a Felvidéken az a híres nóta, amely az akkori magyar sorsot kitűnően bemutatja: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!”

Valahol ma is Rákóczi kurucai vagyunk

Aztán a kuruc felkelés 1703-ban lobbant újra lángra, amikor II. Rákóczi Ferenc Lengyelországból visszatért. Ez a küzdelem 1711-ig tartott, és a nagymajtényi síkon fegyverletétellel, de nem katasztrófával, hanem kompromisszummal végződött. A további harcnak nem volt értelme, mert XIV. Lajos francia király nem tudta jelentősen segíteni Rákóczit. A sok biztatás és reménykedés végül semmivé vált. 

Most a kérdés, maradunk Petőfi nyomdokain

A magyar nemzet újabb felkelése 1848-ban, a békés polgári forradalom után indult meg, mert az átalakulást a Habsburgok ellenezték, a Zágrábból ideirányított Jellasics osztrák–horvát hadserege megtámadta a törvényes magyar kormányt, és ezzel ellentámadásra kényszerítette a nemzetet. Az osztrák császári csapatok budai és pesti bevonulásával az új Lánchídon át a törvényes magyar kormányt elseperték, és Kossuth Lajos Debrecenből irányította a szabadságharcot. 

Az akkor még tótnak nevezett nép mindhárom szabadságharcunkban (Thököly, Rákóczi, Kossuth) teljes odaadással vett részt, tehát akkor még nem voltak ellenségeink!
Nagy Szulejmán szultán vette észre, hogy a török és a magyar testvérnép, de nem tudott minket rávenni, hogy csatlakozzunk hozzá. 

Mi Európához tartozónak éreztük magunkat.  

És ez mindvégig így volt. István király idején is amikor a keresztény Európát választottuk. 

Akkor is, amikor az országot a II. világháború során szovjet hadszíntérré tették, majd az követően is az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor ennek nyomán a Kádári-kor marxista-leninista MSZMP-jéből átkeresztelkedett szocialistákból létrejött az "új" baloldal a pufajkás Hornnal, és hasonszőrű társaival. Ekkor tört ránk a régi-új szocialistákkal vegyes liberalizmus, és annak minden baja. Ekkor váltunk a legnagyobb kiszolgáltatottakká, így adósodtunk igazán el, és került az országunk a csőd szélre. 

Ma erre ezek az egykori pártdiktatúra kegyeltjei azok, akik a márciusi szelet próbálják a saját szájuk íze szerint átértelmezve képünkbe fújni. Csakhogy ez a poshadt szájú fuvallat nem a szabadság tavaszának lehelete.

Ők mit sem változtak a hazaárulásukból. A legfőbb ismérvük a saját maguk előretörése érdekében folytatott harc, a politikai nyerészkedés. Ezért voltak egykoron diktatórikus munkáspártiak, szovjetbarátok, szocialisták, majd az egykori hatalmi rend lebontásának nyerteseiként a korábbi népi tulajdon haszonszerzői. Így privatizálódva lettek kapitalista mágnások, gyárak, üzemek tulajdonosai, akik ismét csak kisemmizték a népet.  

Holott 1848 éppen a kisemmizés elleni fellépés harca, ez azonban nem érdekli azt az átmentet baloldalt, akikre valójában nem is jellemző a baloldaliság. Ők inkább egy szélsőséges radikalizmust bemutatva és hordozva próbálják a népre erőltetni a liberálisnak titulált hatalmat, ami egyfajta elfogadási kényszer. Egy olyan általános elnyomási elv, ami az elfogadáson és a beilleszkedésen nyomja azt a politikát, amivel az idegen uralmat akarja meghonosítani. 

2006. március 15. – mesterlövészek a Nemzeti Múzeum timpanonján. Gyurcsány a Nemzetbiztonsági Bizottság szerint is indokolatlanul keltett rettegést

Ez nem más, mint a jelen korunk harca a nemzeti függetlenségünk megtartása, a magyarság megőrzése mellett. 

2018 márciusa másról sem szól, mint a szabadság választásáról. Arról az önmagunkért kiállásról, ami mentén még szabadnak érezhetjük magunkat Európán belül. 

Arról, hogy hazánkban a földiek közt nemzeti egységben magyarokkal akarunk élni, létezni és gyarapodni, és kurucként harcolni vagy pedig a labancok oldalára állva és a velük járó selejtes multikulturalizmussal a magunkat kiárulva az országot eladva és kizsákmányolva az idegen hatalmak kezére játsszuk át az országot. 

Valójában arról szól a szabadságharcunkra emlékezés ünnepe, hogy a történelmi örökségünket megőrizve kiáll síkra szállunk-e magyar hazánkért, asszonyaikért, lányainkért, vagy pedig a betörni vágyó iszlám (muzulmán) barbár hordák prédájává tesszük és szolgáltatjuk ki hazánkat.

Választás előtt állunk. Az ellenség nem csak a határainkon, hanem az országon belül is csatsorba állt. 

A mai értékeinket, a társadalmi jólétünket, a békénket veszélyeztető idegen érdekek kiszolgálói állnak velünk szemben. Az ezeket szolgáló politikusok ma szírén énekeket zengve próbálják elcsábítania  a halandókat. 

De ahogy Odüsszeusz is a szírének szigetéhez érve az emberei fülét viasszal tömeté be, magát pedig az árbóchoz kötöztetve, vészelte át a bajt, úgy mostanság nekünk is el kell hajóznunk április 8.-ig és a helyes utat választva az 1848 értékrendünk mellett állást foglalni és kiállni a szabad hazáért. 

Nehogy a labancok kezére kerüljön az ország.

Válaszunk helyesen, hogy aztán ne váljunk bujdosóvá

Éljen a szabadság, éljen a haza!

Hajrá Magyarország.

*