Szeretett magyarjaim - de ki magyarabb a magyarnál, avagy a másiknál ( - hétköznapi feledékenységek)

Szeretem azokat a megszabott határokon túlról betelepülőket, akik az első időkben örömmel próbálnak beilleszkedni, majd aztán egyre szélesebbre terjeszkedve igyekeznek a helyiek életébe avatkozni.

A hazaszeretett sokkalta több annál, mint amit egyesek képviselni igyekeznek

Nem a véleménynyilvánításról és a demokrácia adta szólni vágyásról van itt szó, hanem egyfajta olyan beavatkozásról, amolyan hatalomra tö9résről, mely az őshonos lakosság érdekeivel ellentétes.

Szeretem ezeket a figurákat, amikor úgymond hazalátogatnak és előadják vérző szívvel, hogy mennyire vágyódnak szülőföldjük után, kifejezve, hogy lelkükben örökké (adott tájrész szerinti) földiek maradnak. 

Úgy tesznek, mintha valaki is elüldözte volna őket onnan. De ha így is lenne, akkor is, vagy még inkább tiszteletben kéne tartani azokat akik itt helyt, letelepedést, munkát, megélhetést, új otthont, és hazai életkörülményeket biztosítottak számukra.  

Egyes hazánkra szakadt magyaroktól időnként kiver a verejték, mert azt képzelik magukról, hogy ők az igaz magyarok, akik az elcsatolt részeken is tartják magukat és eközben képviselik a hazát, a magyarságot.  Érdekes, hogy ez mennyire csak a déli határvidéken túl élőkre vonatkozik, mert a felvidéki magyaroknál ez a jelenség soha nem volt ilyen éles és elkülönülő. De a munkácsi magyarok sem ilyenek, és az őrségben élőknél sem tapasztalni azt, ami amúgy csak a délvidékiekre jellemző. 

Soha, egyetlen Ukrajnából, Szlovákiából, vagy az Alpok-aljából hazatérő és itthon letelepült magyarnál nem tapasztaltam azt, amit az erdélyi magyarság az anyaföldön megjelenít, és megtestesít.

Nekem egy ilyen áttelepült munkatársam egyszer elmesélte, mennyire nehéznek érezte sorsát ott, ahol mindig lemagyarozták, miközben román állampolgársággal, oktatási és egészségügyi háttérrel, munkalehetőséggel kereste a megélhetést.  Átköltözött és itt a hozott mentalitás által, (amit természetesen nem vett észre magán) egy idő után lerománozták. 

És nem értette.  

A nagy távolság nem befolyásolja az otthoni gondolatokat.

Valójában mi sem, hogy kiért üt ki ezek emberek többségéből az a románság, ami ezt kihozza a

magyarok javából.

Holott számos ócsai betelepült bizonyította már a románságán, miközben melldöngetve próbálta igazolni magyarságát.

Ma Ócsán is számos olyan ember él, akik a mai Romániából települtek be. Páran észrevétlenül, békében és igaz magyarként élik mindennapjaikat. Páran azonban hozva az átkos románságot, olyan attitűd megnyilvánulásokat tesznek, mely nem honos illetve nem dívik a (hazai) magyarság köreiben.

Ilyenkor jön a román szó az itteni földtúró, az állattartó és a mezőn dolgozó helyi ajkára. 

Bezzeg a betelepült magyar nem érti. És amikor haza látogat akkor akkor arról mesél, hogy itt sem könnyű, hogy mennyire más, ahogy az itt élő emberek is, és a táj is idegen számára, ezért lélekben mindig is otthoni marad.

Mások szerint meg képmutató marad. Mert ha már otthagyta a szülőföldet, amire amúgy úgy vágyakozik, és új hazát, otthont teremtően áttelepült, akkor viselkedjen már úgy, ahogy az ittenieknél elfogadott, mert senki nem akar rá, vagy rájuk olyant kényszeríteni ami fájó. Így akkor nem kell pár évente hazautazgatván arról siránkozni, hogy meggyire fáj meghasad a szíve, a földiek láttán. 

Ismerőseim közül nem egy ilyen van, miközben itt az anyaföldön igen is jól feltalálta magát és megtalálta azt a számítást, amiért valójában ide költözött.  

Közülük, nem egy tölt be olyan szerepet, mely az őslakosság sorsára hatással van, vagy olyan tisztséget, mellyel befolyást és más egyébhez jutott. Minderre a szülőföldön nem volt lehetőség, más különben felénk se néztek volna. 

Érdekes és furcsa, ennyi idő után a szocializmus tönkretétele, összeomlása, - vagy ami éppen tetszik után - még mindig az a Ceaușescu adta beidegződést felfedezni a e-fajta jövevényekben. 

Szeretem az otthoniakat!

Ugyanakkor azt is megtapasztaltuk már, hogy ezek az emberek mennyire szeretik kifejezni "igaz magyarságukat" mely egyfajta különbözőséget próbál elénk vetíteni a valós hazai magyar és az olyan magyar közt, aki az elcsatolt délvidékről származik. 

Mások szerint pedig magyarnak lenni és maradni a szülőföldön jelent igaziságot, sokkalta inkább, mint a törzs-közelbe húzódva ezt hangoztatni.  Mert amennyiben a magyarok szentföldje Erdély ország, vagy Székelyföld, akkor ezen a talajon magyarnak maradni nagyobb dolog, mint az anyaországban magyarkodni. 

Számos, az elcsatolt országrészből betelepült a mai napig nem jegyzi az elcsatolás napját, és nem emlékezik meg a nemzeti összetartozás napjáról. Számos hangzatos(an) magyar odahaza kifejezve nyilatkozik a hovatartozásáról, de itt, ahol valójában él, létezik, fogyaszt és szaporodik, itt nem képes magyarként megnyilvánulni és közösségi tagként beilleszkedni, annak ellenére, hogy ennek a társadalomnak a haszonélvezőjévé váló, ellátásban, nyugdíjban részesülője az országunknak. 

Ócsa városában az Önkormányzat fideszes vezetése a nemzeti összetartozás napját nem tarja annyira számottevőnek, hogy arra megemlékezést szervezzen. Mint korábban arról már beszámoltunk ez főként két emberen múlik. Az egyik Horváth Tamás alpolgármester, aki szerint számos emléknap van, amit megülhetnénk, ezért inkább nem ezt sem tarja fontosnak. A másik meg Bukodi Jánosné az Oktatási, kulturális és sport Bizottság elnöke, helyi tanár, aki nem kívánja a nemzeti összetartozást önkormányzati szinten kifejezni és inkább megalkuszik ezzel a helyzettel így az idén sem tervezett hivatalos megemlékezést az oktatásért és kultúráért felelős bizottság vezetőjeként, és képviselőként. Ez lassan megszokottá válik a két ismert ember jóvoltából. Ők inkább összefognak Jeneiné Rózsa Jankával (az ojtozi Anselmo Vendégfogadó tulajdonosa) és emlékeznek az Ojtozi szorosban történtekre, (Collegium pro Historiae Claustrum Oituz) mintsem az ország trianoni elcsatolására.  

Szálláshely - Anselmo Fogadó, Ojtoz

Mint ismert, az ócsai városvezetők romániai látogatása során találkoztak a nevezett személlyel, aki állítólag egy emlékhelyet szeretne kialakítani, amihez pénzt kívánt. Ehhez adott ígéretet és anyagi támogatást az akkor munkalátogatáson kint tartózkodó Ócsa város vezetése. Az esetről csak a visszaérkezés után tájékoztatták a testületet, kérve a 1000 euró támogatás megszavazását. Bukodiné Ibolya ehhez adta nevét a támogató szavazatával. Ezzel gyakorlatilag az összefogást és a trianoni ügyet a városi irányítás letudta.

2013 június

Mert messziről jönni, és aztán odaátra pofázni mindig más, ahogy itt is azt kutatni, vagy éppen bizonygatni, hogy ki mennyire magyar, egy olyan ordas képmutatás, amit csak a hazalátogatások alkalmával közöltek szemelé-kerülésével lát át a magunk fajta.

*