Pozsonyi csata - 1116 éve történt

 Mind a történetírás, mind pedig a nemzetfelfogás szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy a vesztes csaták mellett – melyek természetesen szintén történelmünkhöz tartoznak – a győztesek is helyet kapjanak a történelemkönyvekben. Ilyen szempontból több évtizedes lemaradást kell pótolnunk, amely legfőképpen az államszocialista "merjünk kicsik" lenni felfogásban gyökerezett. Persze Pozsony mellett Augsburgnak vagy Merseburgnak is megvan a maga jelentősége, hiszen ezek nélkül (vagy ezek ellenére, nézőpont kérdése) a magyar államiság sem abba az irányba fejlődött volna, amerre végül is fejlődött, mindamellett, hogy egyáltalán nem voltak akkora vereségek, mint ahogy azt sokan – a történelemkönyvek miatt – gondolják. 

 A pozsonyi csata 907. július 4. és 7. közé tehető időben zajlott a főként bajor haderőt mozgósító keresztény Keleti Frank Királyság és a pogány Magyar Fejedelemség erői között a mai Pozsony (korabeli forrásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) közelében. A honfoglaló magyarok 895–900 között történt benyomulása után a magyar fennhatóság területe 907-re nyugat felé már megközelítette a mai Ausztria területén lévő Enns folyó vidékét és magába foglalt olyan területeket, melyek odáig a Keleti Frank Királyság részét képezték. Ezért a frankok (de főképp a bajorok) döntő katonai csapást akartak mérni a magyarokra, hogy megsemmisítsék vagy jelentősen kiszorítsák őket a Pannoniai őrgrófság területéről. A csatát a magyarok ellen elsősorban a bajor sereg vívta, de megsemmisítő vereséget szenvedett. Az ütközetben Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. Szinte a teljes bajor nemesség és számos keresztény pap életét vesztette a csata során.

A pozsonyi csata emlékműve, Lébény

A  pozsonyi csata nemcsak a helyzetünket szilárdította meg a Kárpát-medencében, de 130 évig idegen haderő sem taposott magyar földet, sőt, meggyőződésem, hogy a pozsonyi csata volt a befejező akkordja a honfoglalásnak, amely természetesen nem kizárólag abban a két évben játszódott le, amely dátumot végül kötünk hozzá. Végtére is a Keleti Frank Királyság ellenszenvét pontosan az intenzív nyugati terjeszkedésünk váltotta ki, ezeket a területeket foglaltuk el utoljára 895-896 után.

A pozsonyi csata emlékműve Vecsésen.

Hogy a pozsonyi csatának milyen nagy szerepe van a magyarság szempontjából, jól mutatja, hogy a szokásos (népi) túlzások nélkül is döntő jelentőségű győzelemről van szó. 

Már a csata első napján, 4-én felmorzsoltuk az utánpótlást szállító bajor hajókat a Dunán, sőt, a német évkönyvekből tudhatjuk azt is, hogy számos keleti frank előkelőség már a csata előtti napokban elhunyt. Utóbbi miként lehetséges, ha csak 4-én kezdődtek a harcok? Nagyjából június közepén (Aventinus humanista történetíró szerint június 17-én) indult útnak a 30-40 ezer fős keleti frank hadsereg Ennsburgból, ahol egyébként a szokásos évi hadiszemlét is tartani szokták. A sereget névlegesen Gyermek Lajos király vezette, de ő kiskorú lévén a keleti frank erősségben maradt, így a tényleges vezetés már Liutpold bajor hercegre és Theotmár salzburgi érsekre maradt. A kettéosztott sereg a Duna két partján indult meg Pozsony felé, a déli (jobb) parton haladó, Theotmár vezette szárnyat már a csata előtti napokban elkezdte tizedelni a magyar határőrség a szokásos íjazunk, majd menekülést színlelünk taktikával. Így lehetséges az, hogy a jobb szárnyon haladó előkelőségek közül sokan el sem jutottak a pozsonyi csatáig. Logikus, hogy ezek az érzékeny veszteségek már eleve demoralizálták Theotmárékat, így a hajók felégetése mellett már az első napon bedarálták a salzburgi érsek seregtestét is. Logikus, hogy ezek után a bal parton haladó Liutpold nem tudott egyesülni Theotmárékkal, így erre a hadseregre is hasonló sors várt, csak a másik oldalon. A csatában számos előkelőség mellett elhunyt a bajor őrgróf és a salzburgi érsek is. A 907-es pozsonyi csata után a Magyar Nagyfejedelemségnek lehetősége volt megszilárdulni a Kárpát-medencében, sőt, nagyobb területet birtokoltunk, mint amit a trianoni békeparancs szétvert, hiszen a csatát követően egészen az Enns folyóig gyarapodtunk területekkel a "nyugati gyepűn". Hogy Pozsony mennyire egyetemes jelentőségű, jól bizonyítja, hogy az általa teremtett béke évszázadában volt lehetősége Gézának, majd Istvánnak arra, hogy a magyarság megtalálja a helyét a keresztény Európában, amelynek végül is egyik legkeletibb erőssége, megkerülhetetlen szereplője lett. 

Dicsőség a hősöknek!

*

Mit köszönhetünk az Eu-nak és mit Szlovákiának - a jelen uniójának emlékezete Pozsonyra ( - a szlovák gulyás)

Európa hosszú évekre visszamenőleg nem győzi kifejezni háláját a magyarság felé, azért a védelmi szerepért, amit az évszázadok történelme során véghezvittünk.

Mert ugyebár megállítottuk és visszatartottuk a törököt, lefogtuk a labancot, és bírtuk magunknál tartani, és itt állomásoztatni a szovjeteket.

De országnyi területeket adtunk a környezetünkben virágzó olyan demokráciáknak, mint például Szlovákia. Olyan koronázó várossal gazdagítva az új Európát, mint Pozsony, ahol nem csak királyt választottak, hanem haderőt is állítottak a honfoglalóink. Épp most múlt el ennek is az ideje. Pedig illenék tudni, hogy július 4.-e és 7.-e között zajlott 907-ben a hunok nagy honvédő csatája. 

A németek Pozsonyt, - akkori nevén Brezalauspurc - akarták elfoglalni, hogy aztán továbbnyomulhassanak a Dunántúl többi területét elfoglalni. A túlerővel szembeni vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen II. Konrád (ur. 1024-1039) 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására. 

A pozsonyi csata történelem-politika egyik méltatlanul feledett nagy eseménye. Az itt aratott győzelem híján nem valószínű, hogy megvalósul István király országa.

Majd, ezer év múltával, amikor már annyi mindenen túl vagyunk, és az Osztrák-Magyar Monarchia után létrejött  Csehszlovákia, majd ebből a vegyesből 1993-ban alapított Szlovákia. 

Azon országok egyike, mely ma annak az Európának a része, aminek sorsának alakulásában a nagy magyarság  máig méltatlan elismerésben részesül. 

Hiába álltuk a vészt, a törököt, a szovjetet, és még megannyi balkáni csodát, ha a ma népvándorlásából is csak a balsors jut részül nekünk. 

Bezzeg a történelmi szlovákok, akik jelenleg az Eu soros elnöki tisztjét adják. Ők bizony nagy hagyományokkal élnek, amit a jelen uniója is megbecsül. 

Példának okáért, Szlovákia EU-elnökségének tiszteletére egész héten szlovák nemzeti ételekkel kedveskednek az EP szakácsai a delegáltaknak. Kedden a juhtúrós sztrapacska került terítékre, szerdán pedig a "szlovák gulyás"-t kóstálhatták meg az EP-ben kosztolók.

Ezek után jogon vélhetjük, hogy csupán a szlovák tokaji hiányzott az étlapról. Mert a végére még azt is megkaphatják.

Az ember meg csak elmélkedik itthon, a csonka hazában, hogy mi mindenre képes még az európai érdekközösség? 

*

Akikért a harang szól - a nándorfehérvári diadal emléknapja volt a mai ( - csendben és észrevétlenül)

1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

 

A 13. század végén, Kis-Ázsiában formálódott oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódító, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadi sikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, s 1453-ban lemondott a kormányzóságról. Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a magyar királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.) A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött: a törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort. A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat és már a belső várat ostromolták. (A legenda szerint egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz életét feláldozva sodort a mélybe egy törököt, aki a vár falára ki akarta tűzni lófarkas zászlót, új erőt öntve a védőkbe. A közismert történet legenda, de a hazaszeretet és az önfeláldozás jelképe lett.)

Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A csatában a szultán is megsemmisült, ezután a törökök felszerelésüket hátrahagyva elmenekültek. A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává. A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem hatalmas haditett, amely a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

 hírek

*