Mind a történetírás, mind pedig a nemzetfelfogás szempontjából kiemelt jelentőségű, hogy a vesztes csaták mellett – melyek természetesen szintén történelmünkhöz tartoznak – a győztesek is helyet kapjanak a történelemkönyvekben. Ilyen szempontból több évtizedes lemaradást kell pótolnunk, amely legfőképpen az államszocialista "merjünk kicsik" lenni felfogásban gyökerezett. Persze Pozsony mellett Augsburgnak vagy Merseburgnak is megvan a maga jelentősége, hiszen ezek nélkül (vagy ezek ellenére, nézőpont kérdése) a magyar államiság sem abba az irányba fejlődött volna, amerre végül is fejlődött, mindamellett, hogy egyáltalán nem voltak akkora vereségek, mint ahogy azt sokan – a történelemkönyvek miatt – gondolják.
A pozsonyi csata 907. július 4. és 7. közé tehető időben zajlott a főként bajor haderőt mozgósító keresztény Keleti Frank Királyság és a pogány Magyar Fejedelemség erői között a mai Pozsony (korabeli forrásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) közelében. A honfoglaló magyarok 895–900 között történt benyomulása után a magyar fennhatóság területe 907-re nyugat felé már megközelítette a mai Ausztria területén lévő Enns folyó vidékét és magába foglalt olyan területeket, melyek odáig a Keleti Frank Királyság részét képezték. Ezért a frankok (de főképp a bajorok) döntő katonai csapást akartak mérni a magyarokra, hogy megsemmisítsék vagy jelentősen kiszorítsák őket a Pannoniai őrgrófság területéről. A csatát a magyarok ellen elsősorban a bajor sereg vívta, de megsemmisítő vereséget szenvedett. Az ütközetben Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett. Szinte a teljes bajor nemesség és számos keresztény pap életét vesztette a csata során.
 |
| A pozsonyi csata emlékműve, Lébény |
A pozsonyi csata nemcsak a helyzetünket szilárdította meg a Kárpát-medencében, de 130 évig idegen haderő sem taposott magyar földet, sőt, meggyőződésem, hogy a pozsonyi csata volt a befejező akkordja a honfoglalásnak, amely természetesen nem kizárólag abban a két évben játszódott le, amely dátumot végül kötünk hozzá. Végtére is a Keleti Frank Királyság ellenszenvét pontosan az intenzív nyugati terjeszkedésünk váltotta ki, ezeket a területeket foglaltuk el utoljára 895-896 után.
 |
| A pozsonyi csata emlékműve Vecsésen. |
Hogy a pozsonyi csatának milyen nagy szerepe van a magyarság szempontjából, jól mutatja, hogy a szokásos (népi) túlzások nélkül is döntő jelentőségű győzelemről van szó.
Már a csata első napján, 4-én felmorzsoltuk az utánpótlást szállító bajor hajókat a Dunán, sőt, a német évkönyvekből tudhatjuk azt is, hogy számos keleti frank előkelőség már a csata előtti napokban elhunyt. Utóbbi miként lehetséges, ha csak 4-én kezdődtek a harcok? Nagyjából június közepén (Aventinus humanista történetíró szerint június 17-én) indult útnak a 30-40 ezer fős keleti frank hadsereg Ennsburgból, ahol egyébként a szokásos évi hadiszemlét is tartani szokták. A sereget névlegesen Gyermek Lajos király vezette, de ő kiskorú lévén a keleti frank erősségben maradt, így a tényleges vezetés már Liutpold bajor hercegre és Theotmár salzburgi érsekre maradt. A kettéosztott sereg a Duna két partján indult meg Pozsony felé, a déli (jobb) parton haladó, Theotmár vezette szárnyat már a csata előtti napokban elkezdte tizedelni a magyar határőrség a szokásos íjazunk, majd menekülést színlelünk taktikával. Így lehetséges az, hogy a jobb szárnyon haladó előkelőségek közül sokan el sem jutottak a pozsonyi csatáig. Logikus, hogy ezek az érzékeny veszteségek már eleve demoralizálták Theotmárékat, így a hajók felégetése mellett már az első napon bedarálták a salzburgi érsek seregtestét is. Logikus, hogy ezek után a bal parton haladó Liutpold nem tudott egyesülni Theotmárékkal, így erre a hadseregre is hasonló sors várt, csak a másik oldalon. A csatában számos előkelőség mellett elhunyt a bajor őrgróf és a salzburgi érsek is. A 907-es pozsonyi csata után a Magyar Nagyfejedelemségnek lehetősége volt megszilárdulni a Kárpát-medencében, sőt, nagyobb területet birtokoltunk, mint amit a trianoni békeparancs szétvert, hiszen a csatát követően egészen az Enns folyóig gyarapodtunk területekkel a "nyugati gyepűn". Hogy Pozsony mennyire egyetemes jelentőségű, jól bizonyítja, hogy az általa teremtett béke évszázadában volt lehetősége Gézának, majd Istvánnak arra, hogy a magyarság megtalálja a helyét a keresztény Európában, amelynek végül is egyik legkeletibb erőssége, megkerülhetetlen szereplője lett.
Dicsőség a hősöknek!
*
