Európa hosszú évekre visszamenőleg nem győzi kifejezni háláját a magyarság felé, azért a védelmi szerepért, amit az évszázadok történelme során véghezvittünk.
Mert ugyebár megállítottuk és visszatartottuk a törököt, lefogtuk a labancot, és bírtuk magunknál tartani, és itt állomásoztatni a szovjeteket.
De országnyi területeket adtunk a környezetünkben virágzó olyan demokráciáknak, mint például Szlovákia. Olyan koronázó várossal gazdagítva az új Európát, mint Pozsony, ahol nem csak királyt választottak, hanem haderőt is állítottak a honfoglalóink. Épp most múlt el ennek is az ideje. Pedig illenék tudni, hogy július 4.-e és 7.-e között zajlott 907-ben a hunok nagy honvédő csatája.
A németek Pozsonyt, - akkori nevén Brezalauspurc - akarták elfoglalni, hogy aztán továbbnyomulhassanak a Dunántúl többi területét elfoglalni. A túlerővel szembeni vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen
II. Konrád (ur. 1024-1039) 1030-as támadásáig nem vállalkoztak
Magyarország meghódítására.
A pozsonyi csata történelem-politika egyik méltatlanul feledett nagy eseménye. Az itt aratott győzelem híján nem valószínű, hogy megvalósul István király országa.
Majd, ezer év múltával, amikor már annyi mindenen túl vagyunk, és az Osztrák-Magyar Monarchia után létrejött Csehszlovákia, majd ebből a vegyesből 1993-ban alapított Szlovákia.
Azon országok egyike, mely ma annak az Európának a része, aminek sorsának alakulásában a nagy magyarság máig méltatlan elismerésben részesül.
Hiába álltuk a vészt, a törököt, a szovjetet, és még megannyi balkáni csodát, ha a ma népvándorlásából is csak a balsors jut részül nekünk.
Ezek után jogon vélhetjük, hogy csupán a szlovák tokaji hiányzott az étlapról. Mert a végére még azt is megkaphatják.
Az ember meg csak elmélkedik itthon, a csonka hazában, hogy mi mindenre képes még az európai érdekközösség?
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése