Nem tudtam még, de tulajdonképpen egy Uberben értettem meg, hogy mit is jelent a terrorizmus
Vannak ezek az egypercesek, amiket néha két meeting közt írok a Facebookra, és amik alatt általában a barátaim hőzöngenek, hogy ebből egy szó sem igaz, meg elmész te a picsába a mágikus realizmussal, ne hazudd már részeg angol legénybúcsusokkal zsúfolt, varázslatos világnak a Kazinczy utcát. Mert ugye részeg britekkel tényleg tele van, de nincs abban semmi varázslatos. Aztán néha szembejön az élet, vagy inkább a halál. Mint például pár éve, amikor egy rokonom halt meg, vagy most, amikor még egyszer, utoljára utaztam egyet az Uberrel
2016.
július 6. 18 óra 36 perc. A Király utca és a Kertész utca sarkán
szállok be az Opel Vectrába, hamar kikanyarodunk a körútra, hogy aztán a
Margit hídon át menjünk Budára. Az Uber-sofőr elegáns ingben, csuklóján
aranyóra. Kimérten kérdezgeti, hogy bekapcsolja-e a légkondit, vagy
lehúzza inkább az ablakot. Alig érezhetően, de akcentussal formálja a
szavakat, egy ideig gondolkozom is, hátha csak egy kevéssé ismert
beszédhiba, de végül csak rákérdezek.
- Már más is mondta a napokban, de nekem nincs akcentusom - mondja értetlenkedve. - Sok évet éltem Németországban, Münchenben volt egy vállalkozásom, pár hónapja költöztem csak vissza. Talán azt hallja. Vagy csak elharapom a szavak végét - szabadkozik, és én meg elkezdem kérdezgetni Németországról, hogy eltereljem a kínos témát. Hogy egy beszédhibás baszogat valakit a beszédhibájával.
Hamar kiderül, hogy volt egy takarítócége Münchenben, de az utóbbi években egyre többet veszekedett a feleségével, elváltak, és a válóper alatt csődbe ment a vállalkozása is. Egy ideig még Münchenben maradt, bérelt egy lakást, hogy a fia mellett maradjon, de lassan elhidegültek, és így inkább hazajött Magyarországra.
- Azt hittem, meg tudunk beszélni mindent, hogy érti, hogy ugyan elváltunk az anyjával, de őt nagyon szeretem. De egy idő után már csak vásárolni jártunk együtt. Apa, kell egy Nike, apa kell egy bőrdzseki. Márkás ruhákat akart, én meg fizettem, de moziba, vagy vacsorázni soha nem jött velem - meséli csalódottan. Én meg azon gondolkozom közben, hogy lehet, hogy mégis megéri máskor taxival jönni: kétszeres ár, de beülsz hátra, csendben bámultok ki az ablakon, csak a légkondi zörög egész úton.
- Már kis korában is ilyen volt. Tizenkét évesen már nem játékot kért karácsonyra, hanem farmert, vagy napszemüveget - mesél még mindig, én meg hallgatom, aztán amikor a Moszkva térről felkanyarodtunk a Szilágyi Erzsébet fasorra, hirtelen eszembe jut. Egyszerűen csak beugrik, ott lebeg előttem kiemelve, kurzívan.
- Talán csak azt akarta, hogy elfogadják - mondom, majd amikor látom, hogy megakad, és nem érti, megpróbálom elmagyarázni. Magamnak is. - Gondolom nem egyszerű magyarnak lenni Németországban. Bevándorlónak. Nem vagy német, de még csak török sem. Olyan nyelven beszélsz, amit senki nem ért az osztályban. Sőt az egész iskolában. Talán csak azért fontosak a ruhák, hogy megmutassa, hogy ő is pont olyan mint a többiek. Hogy befogadják
- Erre még nem is gondoltam - vágja rá. - De miért nem beszélt nekem erről? Mégis csak én vagyok az apja.
- Miért, maga mit mesélt el 15 évesen a szüleinek? - kérdezek vissza, de már tényleg úgy mintha én lennék Vekerdy Tamás, és négy vaskos nevelési kézikönyvvel a seggem alatt utaznék mindenhova.
Még elhúzunk a Szent János Kórház előtt, majd balra fordulunk a György Aladár utcán. Már nem beszélgetünk, egy idő után lehúzom az ablakot, és hagyom, hogy a bennem élő Popper Péter arcába vágjon a nyári huzat.
- Köszönöm. Fel fogom hívni. Meg fogom vele beszélni - mondogatja, miközben kiszállok, és gondolatban büszkén kiveszem a csomagtartóból a modern pszichológia összes fontosabb művét, meg a kevésbé fontosak közül pár kilónyit.
2016. július 7. 2 óra 16 perc. Hat viszki után először jut eszembe, hogy ezt meg kéne írnom. Milyen jó kis Facebook-novella: 7600 méter, ennyi is elég nekem, hogy megoldjam egy ember összes problémáját. Ráadásul ötvenes átlagsebesség mellett! Azért a hegyről lefelé, a hajnali sötétségben végül csak rájövök, hogy leginkább egy okoskodó fasznak tűnnék, már ha egyáltalán elhinné bárki is, hogy ezúttal igaz a történet. Persze kicsit átírhatnám a valóságot, lehetnék benne tipródó, vagy röhöghetnék azon, hogy milyen okoskodó fasz is vagyok, csak úgy összekacsintva a lájkolókkal. Aztán inkább lefekszem aludni.
2016. július 22. 17 óra 50 perc. Bejelentést kap a német rendőrség, hogy több fegyveres kezdett el lövöldözni München egyik plázájában. Éjjelre kiderül, hogy a támadó egyedül volt, és öngyilkos lett.
2016. július 24. 12 óra 1 perc. Az Uber kivonul Magyarországról.
2016. július 24. 12 óra 50 perc. A bajor rendőrség írásban is megerősíti, hogy egy magyar állampolgár is van a mészárlás kilenc áldozata közt. A gyilkos, aki egy iráni bevándorló gyermeke, a nyomozás szerint kifejezetten bevándorlókat akart gyilkolni.
2016. július 25. 14 óra 40 perc. Éppen a 444 cikkét olvasom a pénteki mészárlásól, az alján ott a Tv2 videója, amiben a 15 éves magyar áldozat apja sírva nyilatkozik. És lehet, hogy egy okoskodó fasz vagyok, így kiemelve, kurzívan, de azért nagyon, nagyon remélem, hogy végül tényleg felhívta. És meg tudta még beszélni vele.
- Már más is mondta a napokban, de nekem nincs akcentusom - mondja értetlenkedve. - Sok évet éltem Németországban, Münchenben volt egy vállalkozásom, pár hónapja költöztem csak vissza. Talán azt hallja. Vagy csak elharapom a szavak végét - szabadkozik, és én meg elkezdem kérdezgetni Németországról, hogy eltereljem a kínos témát. Hogy egy beszédhibás baszogat valakit a beszédhibájával.
Hamar kiderül, hogy volt egy takarítócége Münchenben, de az utóbbi években egyre többet veszekedett a feleségével, elváltak, és a válóper alatt csődbe ment a vállalkozása is. Egy ideig még Münchenben maradt, bérelt egy lakást, hogy a fia mellett maradjon, de lassan elhidegültek, és így inkább hazajött Magyarországra.
- Azt hittem, meg tudunk beszélni mindent, hogy érti, hogy ugyan elváltunk az anyjával, de őt nagyon szeretem. De egy idő után már csak vásárolni jártunk együtt. Apa, kell egy Nike, apa kell egy bőrdzseki. Márkás ruhákat akart, én meg fizettem, de moziba, vagy vacsorázni soha nem jött velem - meséli csalódottan. Én meg azon gondolkozom közben, hogy lehet, hogy mégis megéri máskor taxival jönni: kétszeres ár, de beülsz hátra, csendben bámultok ki az ablakon, csak a légkondi zörög egész úton.
- Már kis korában is ilyen volt. Tizenkét évesen már nem játékot kért karácsonyra, hanem farmert, vagy napszemüveget - mesél még mindig, én meg hallgatom, aztán amikor a Moszkva térről felkanyarodtunk a Szilágyi Erzsébet fasorra, hirtelen eszembe jut. Egyszerűen csak beugrik, ott lebeg előttem kiemelve, kurzívan.
- Talán csak azt akarta, hogy elfogadják - mondom, majd amikor látom, hogy megakad, és nem érti, megpróbálom elmagyarázni. Magamnak is. - Gondolom nem egyszerű magyarnak lenni Németországban. Bevándorlónak. Nem vagy német, de még csak török sem. Olyan nyelven beszélsz, amit senki nem ért az osztályban. Sőt az egész iskolában. Talán csak azért fontosak a ruhák, hogy megmutassa, hogy ő is pont olyan mint a többiek. Hogy befogadják
- Erre még nem is gondoltam - vágja rá. - De miért nem beszélt nekem erről? Mégis csak én vagyok az apja.
- Miért, maga mit mesélt el 15 évesen a szüleinek? - kérdezek vissza, de már tényleg úgy mintha én lennék Vekerdy Tamás, és négy vaskos nevelési kézikönyvvel a seggem alatt utaznék mindenhova.
Még elhúzunk a Szent János Kórház előtt, majd balra fordulunk a György Aladár utcán. Már nem beszélgetünk, egy idő után lehúzom az ablakot, és hagyom, hogy a bennem élő Popper Péter arcába vágjon a nyári huzat.
- Köszönöm. Fel fogom hívni. Meg fogom vele beszélni - mondogatja, miközben kiszállok, és gondolatban büszkén kiveszem a csomagtartóból a modern pszichológia összes fontosabb művét, meg a kevésbé fontosak közül pár kilónyit.
2016. július 7. 2 óra 16 perc. Hat viszki után először jut eszembe, hogy ezt meg kéne írnom. Milyen jó kis Facebook-novella: 7600 méter, ennyi is elég nekem, hogy megoldjam egy ember összes problémáját. Ráadásul ötvenes átlagsebesség mellett! Azért a hegyről lefelé, a hajnali sötétségben végül csak rájövök, hogy leginkább egy okoskodó fasznak tűnnék, már ha egyáltalán elhinné bárki is, hogy ezúttal igaz a történet. Persze kicsit átírhatnám a valóságot, lehetnék benne tipródó, vagy röhöghetnék azon, hogy milyen okoskodó fasz is vagyok, csak úgy összekacsintva a lájkolókkal. Aztán inkább lefekszem aludni.
2016. július 22. 17 óra 50 perc. Bejelentést kap a német rendőrség, hogy több fegyveres kezdett el lövöldözni München egyik plázájában. Éjjelre kiderül, hogy a támadó egyedül volt, és öngyilkos lett.
2016. július 24. 12 óra 1 perc. Az Uber kivonul Magyarországról.
2016. július 24. 12 óra 50 perc. A bajor rendőrség írásban is megerősíti, hogy egy magyar állampolgár is van a mészárlás kilenc áldozata közt. A gyilkos, aki egy iráni bevándorló gyermeke, a nyomozás szerint kifejezetten bevándorlókat akart gyilkolni.
2016. július 25. 14 óra 40 perc. Éppen a 444 cikkét olvasom a pénteki mészárlásól, az alján ott a Tv2 videója, amiben a 15 éves magyar áldozat apja sírva nyilatkozik. És lehet, hogy egy okoskodó fasz vagyok, így kiemelve, kurzívan, de azért nagyon, nagyon remélem, hogy végül tényleg felhívta. És meg tudta még beszélni vele.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése