Pongrátz a forradalmár - október '56

 88 éves korában meghalt Pongrátz András, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik pesti résztvevője, a Corvin köz egykori harcosa.

Az ő neve összeforrt azzal a néhány nappal, amikor Budapest utcáin egy ország fellázadt a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen.

Pongrátz András 17 éves volt 1956 októberében. Október 23-án reggel még iskolába ment, estére azonban már a forradalom eseményeinek közepén találta magát.

A Corvin közben harcolt testvéreivel és a pesti srácokkal, és részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében is.

Évekkel később így idézte fel azt a napot:

„Nem is álmodtam róla, hogy aznap este már lángvágóval vágom a Sztálin-szobor lábát.”

Ebben az egyetlen mondatban benne van 1956 rendkívülisége: az hogy, egy spontán forradalom volt ahol egyik óráról a másikra változott meg Budapest, és vele együtt azoknak az élete is, akik az utcára kerültek.

A Pongrátz családnak különleges szerepe volt a forradalomban. Több testvér is fegyvert fogott, bátyja, Pongrátz Gergely pedig a Corvin közi felkelők egyik parancsnoka lett.

András későbbi visszaemlékezései 1956 számos kevéssé ismert részletét is megőrizték. Beszélt a Corvin köz harcairól, a szovjet tankokról, a barikádokról, a fegyveres összecsapásokról és a civil lakosság segítségéről. Arról is, hogyan készültek a Molotov-koktélok a környék lakóitól kapott üvegekből.

A forradalom leverése után elhagyta Magyarországot, és az Egyesült Államokban (Arizonában) telepedett le. De élete későbbi szakaszában is aktívan ápolta 1956 emlékét, majd a rendszerváltás után rendszeresen visszatért Magyarországra és részt vett a forradalom évfordulós megemlékezésein.

Október 23-án reggel még iskolába ment.

Aznap este pedig már a Sztálin-szobor lábát vágta.

Ez volt 1956.

Ez volt az igaz forradalom.

(Nem az, amikor bulizni mész a Parlament elé.)

Gulyás Virág

* 

 

Október 23.

 

 *

Ó-év búcsúztató - ma már csak emlék

 

*

102 éve csatolták el Erdélyt Magyarországtól

Immáron a mai nap, azaz december 1.-e a románok legnagyobb ünnepe. 

És ha még lenne ilyen államalakulat, akkor a jugoszlávok legnagyobb ünnepe is lenne. 1918-ban, másfél évvel Trianon előtt ugyanis ezen a napon kiáltották ki Gyulafehérváron a népek önrendelkezési jogára hivatkozva Erdély kiválását Magyarországból és Romániához való csatlakozását. Ugyanezen a napon pedig Belgrádban kikáltották a dél-szlávok egyesítését célzó Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot is. Mindettől függetlenül, vagy épp ezért december 1. a külhoni magyarság számára ugyanolyan gyásznap, mint június 4.-e.

 

Iuliu Hossu püspök felolvassa a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés határozatát Erdély és Románia egyesüléséről. - Forrás: Mult-kor.hu

A történelmi Magyarország szétszakításának története a népek önrendelkezésére való hivatkozással kezdődött, azzal az elvvel, amit aztán az utódállamok „államalkotó” nemzetei következetesen figyelmen kívül hagytak.

Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezető országgyűlési képviselője 1918 októberében a pesti Országházban a magyarországi románok kizárólagos képviselőjeként lépett fel, ezzel gyakorlatilag kétségbe vonta a magyar országgyűlés jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra.

 

A „román impérium” igénye

Osztrák Magyar Monarchiában a világháború fináléjában már sorra alakultak a nemzeti tanácsok, köztük a románoké is (az őszirózsás forradalom idején). Vaida-Voevod közbenjárására a monarchia katonai parancsnoksága fegyverezte fel a romániai nemzetőröket. A monarchián belül kirobbanó nem kis felfordulással járó népmozgalmaknak a román politikusok igyekeztek nemzeti irányt adni, ami azért is ment könnyen akkoriban, mert a közigazgatás nagy része magyarok kezében volt, a nagybirtokok négyötöde szintén magyar volt.

A folyamatosan erősödő román katonasággal a háta mögött a Román Nemzeti Tanács ultimátumot adott a Károlyi-kormánynak, és 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegyére, Békés-, Csanád-, és Ugocsa-vármegyék pedig egyes területeire „teljes kormányzói hatalmat” kértek – hozzátéve, hogy „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket. 

 

Megkésett ajánlat 

 

A Román Nemzeti Tanács felkérte I. Ferdinánd román királyt, hogy hadseregével szükség esetén avatkozzon be, aki ennek eleget téve kijelentette „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. A Károlyi-kormány már megkésve akart tárgyalóasztalhoz ülni, semmilyen alkupozícióval nem rendelkezett. Ráadásul a magyarországi román nemzetőrséget továbbra is ellátta pénzzel, még ha a fegyverkiosztást be is szüntette. A magyarországi románok Gyulafehérvárra összehívott nemzetgyűlésén Erdély feltétel nélküli csatlakozása mellett foglaltak állást (a két másik álláspontot, a Románián belüli autonómiát és Románia demokratikus átalakulását elvetették).

Magyarország etnikai megoszlása 1910-ben - forrás: Sulinet.hu

 

Az elmaradhatatlan ígéretek A nemzetgyűlés végleges határozata számos kedvezményt ajánlott a többi nemzet számára. A nyilatkozat a következőket mondta ki: 

 

 „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.” 

 

A Gyulafehérvárott összegyűlt 100 ezres tömeg éljenezve fogadta az nyilatkozatot. Az Erdéllyel egyesülő Románia végleges megszervezéséig Erdély viszonylagos autonómiát élvezett, de a külügy, hadügy, a vasút-, gazdaság és a postaügy Bukarest kizárólagos fennhatósága alá került. Két évvel később pedig az „Ó-romániai” kormányzat kivette az irányítást az erdélyi románok kezéből.

Románia és Erdély magyarokra vonatkozó etnikai térképe ma - forrás: erdély.ma

Román haderő előrenyomulása 

 

Az eseményeket látva 1918. december 22-én, Kolozsvárra összehívták a Magyar és Székely Nemzeti Tanácsot, ami azonban katonai támogatás hiányában nem tudta ellensúlyozni a gyulafehérvári nemzetgyűlést. Erdélyt ekkor 3-4 ezer katona védte a románok (magyar pénzen is felszerelt) 40 ezer fős hadseregével. 

 

Ezt a haderőt a románok be is akarták vetni. Már december 15-én megindultak a fegyverszüneti vonal felé, 24-én pedig elérték Kolozsvárt. A Károlyi-kormány Ferdinand Vix francia ezredes javaslatára (Vix volt az antant-hatalmak budapesti katonai bizottságának a vezetője) nem tett ellenlépéséket „a vérontás elkerülése érdekében”. 

 

 A román hadseregnek ezután nem lehetett megálljt parancsolni: mint közismert, 1919. augusztus 4-én Budapestre is bevonultak, de egyes egységeik még Győrt/Hegyeshalmot is megszállták.

Magyarország térképe 1919 augusztusában - forrás: Budapestcity.org

 Nem ok az ünnepre 

 

 A történelmi Magyarországtól elcsatolt 103 ezer négyzetkilométernyi terület 5,2 millió fős lakosságának mindössze 53,8 százaléka volt román, 31,6 százaléka magyar, több mint 10 százaléka német. Ezek az arányok aligha tükrözhették a népek önrendelkezésének elvét. 

 

A magyarok e nemzeti ünnephez való viszonyát, bár meglepő, de épp egy román politikusnak, Mădălin Guruianunak sikerült nagyon találóan megfogalmaznia: 

 

„December 1. román érték, egy rendkívül fontos ünnep, és továbbra is ennek kell lennie, de a jelenlegi formájában nem tekinthető Románia országos ünnepének. Ez az ünnep a román nemzet ünnepe, amelyet Romániában és a határain túl – Besszarábiában, Bukovinában – is meg kell ünnepelnie a románságnak, de nem alkalmas arra, hogy Románia országos ünnepe legyen. (…) Egyrészt “nem természetes”, hogy a határokon túl, Ukrajnában, Moldovában élő románok egy másik állam – Románia – ünnepét ünnepeljék, másrészt a Romániában élő nemzeti kisebbségek, különösen a magyarok számára ez a nap nem ok az ünnepre, és nem jelképez egy olyan közös értéket, amellyel az ország minden lakója azonosulni tud.”

 

Kolozsvár román megszállása. - forrás: mult-kor.hu
 

Körkép.sk, mult-kor.hu, szekelyhon.ro

 *

Benkő László - alfától Omegáig ( - Égi vándor)

Ismét egy szeretett embert veszítettünk.  

Benkő László az Omega együttes alapító tagja, billentyűse, egyik zeneszerzője ment el ma közülünk. 

 

Kortalanul 77 éves volt, ahogy a lelkülete és a hátrahagyott életműve. Csupán a testbe öltözött szervezete gyengült el, és nem volt képes tovább tartani azt a nagyságot amit Benkő László embersége adott.

Néha még álmodom
Bíborszínű alkonyon
Oly messze van titokzatos hazám
Vissza már nem térhetek
Soha talán

  

Isten nyugosztaljon - a benned együtt élő fiatalságunkkal együtt.  

Az Ég Áldjon!

  

Rest In Peace

*

Adalékok az ócsai zsidóság, a zsinagóga és világháború helyi történéseiből - jogcím nélkül ( - Újkor)

 1944 tavaszán Ócsa lakosságának egy százalékát a környékbeli zsidókkal együtt a helyi gettóba zárták, majd június végén elhurcolták a monori gyűjtőtáborba, onnét pedig Auschwitz-Birkenauba. A helyi lakosság nagyobbik része éppúgy, mint a politikai vezetés, meg volt győződve, hogy ily módon a „zsidókérdés” megoldódott, azzal többé nem lesz probléma.

Igen sok, a holokauszttal foglalkozó könyv, tanulmány és memoár – az ócsai közvéleménnyel párhuzamosan – csupán a deportált zsidók előéletét, táborbéli élményeit és legfeljebb a felszabadulásukat dokumentálja. A holokauszt története azonban nem itt ér véget. A jogfosztás, kifosztás, kirekesztés, atrocitások következményei életük végéig elkísérték a túlélőket, és mély nyomot hagytak a magyar társadalomban is.

Közvetlenül a háború után mindjárt az egyik súlyos probléma, amivel a hazatérő zsidóknak meg kellett birkózniuk, a nincstelenség volt: korábban elkobzott tulajdonukat és lakásaikat időközben nemzsidók igényelték ki, illetve a Pénzügyigazgatóság helyi szervezete vagy az elöljáróság rászorulóknak osztotta ki. Ez oda vezetett, hogy a zsidóknak jogi úton kellett visszakövetelniük saját vagy meggyilkolt rokonaiktól megörökölt házaikat, üzleteiket, üzemeiket – ami természetesen nem segítette elő a zsidók és nemzsidók közti bizalom helyreállítását. Ócsa lakosainak szintén szembe kellett nézniük ezzel a konfliktusforrással 1945-1946 folyamán.

Az ócsai zsinagóga belső tere a háború után (izraelitatemetok.hu)

 „A nyilvános árverés megtartásával a pénzügyőrség bízatott meg” – a kifosztás

Az ócsai elöljárósági iratok között található az a jelentés, amelyet a vezetőjegyző az alsódabasi járás főszolgabírójának küldött 1945 márciusában. A levél semleges, hivatalos hangnemben számol be arról, hogy

„1944. év tavaszán izraelita hitfelekezetű egyének Ócsa községbe, mint részleges gyűjtőhelyre tömöríttettek és itt levő izraelitákhoz lettek beköltöztetve”, majd „1944. évi június hó 29. napján az izraelitákat innen központi gyűjtőtáborba szállították”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)

Miután már nem számítottak arra, hogy eredeti tulajdonosaik vissza fognak térni, a zsidóktól elkobzott javakat és lakásokat a hatóságok „elhagyottnak” titulálták, ily módon könnyebbítve saját és a majdani kiigénylők lelkiismeretén. A kifosztás következő lépcsőfoka az volt, hogy a javakat leltárazták. Ezt a levél szerint

„nem a község elöljárósága teljesítette, hanem a pénzügyigazgatóság megbízása folytán a helybeli pénzügyőri szakaszparancsnokság teljesítette és foganatosította”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)

Az ingóságok megőrzése is a pénzügyőrség feladata volt, amit a helybeli csendőrséggel együtt látott el. A zsinagógában összegyűjtött javak nagy részét végül nyilvános árverésen adták el. Ebbe a jegyző szerint az elöljáróságnak ismét csak nem volt beleszólása,

„a nyilvános árverés megtartásával és lebonyolításával a pénzügyőrség bízatott meg ugyancsak a pénzügyigazgatóság részéről”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)

Ezzel a kifosztás lezárult. A korábban Ócsán élő 78 zsidó javai új tulajdonosokhoz kerültek, akik joggal hihették, hogy az ingatlanokat és ingóságokat többé senki nem fogja visszakövetelni.

„Hatósági intézkedésről tudomásunk nincsen” – az ócsai zsinagóga elfoglalása

1944. november 2-án Ócsa felszabadult; a rákövetkező egy év során zsidó lakosságának csupán mintegy negyede tért vissza. A helyi közösség háború utáni történetének egyik sarkalatos pontja a zsinagógához kötődik. Borbás István vezetőjegyző 1946 áprilisában írott bizonyítványa igazolta, hogy az ócsai izraelita hitközség tulajdonát képező 32 négyszögöl alapterületű imaház, a hozzá tartozó kert és kántorlakás

„a háborúból kifolyólag és azóta teljesen elhagyott, imaórákat benne nem tartanak, az részben leomlott, részben pedig az esőzésektől a vertfal teljesen átázott, életveszélyes állapotú.” (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 2471/1946 Ócsai izraelita templom és kántorlakás kiürítése; a továbbiakban minden idézet ugyanebből a forrásból származik)

A zsinagóga rossz állapotát tetézte, hogy berendezése a kifosztás során eltűnt, és a maroknyi izraelita felekezetű anyagiak híján képtelen lett volna felújíttatni. Mi több, az egész ingatlan „ezidő szerint Biczó Sándor faipari üzem birtokában áll.”

Ez a szokatlan tulajdonjogi állapot mihamar felkeltette a magyar zsidóságot képviselő egyik országos szervezet, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának érdeklődését, akik az ügyben felterjesztésben folyamodtak a Népjóléti Minisztériumhoz. Június elején dr. Benedek Jenő, a minisztérium egyik tanácsosa írt az ócsai elöljáróságnak, választ követelvén arra, hogy Biczó Sándor milyen jogcímen tartja elfoglalva a zsinagógát és a hozzá tartozó lakást. „Amennyiben az elfoglalás alapját hatósági határozat képezné, – úgy jelentésével együtt terjessze fel az idevonatkozó iratokat is,” kérte. Az ügy sürgősségét jelzi, hogy az elöljáróság mindössze három napot kapott a jelentés megtételére.

Borbás István vezetőjegyző június 18-án kelt, Biczónak címzett levelét, amelyben az ingatlan használatbavételének részleteiről érdeklődött, a minisztérium újabb sürgetésére küldte el. Ez jelzi, hogy a címzett nem érezte szükségét annak, hogy az igazoló dokumentumokat bemutassa az elöljáróságnak, jóllehet a levél szerint korábban telefonon már közölték vele a rendeletet. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy e második felszólítás sem volt hatásos, ugyanis az elöljáróságtól még ugyanaznap a Népjóléti Minisztériumba küldött levélben csak találgatásokra futotta arról, hogy Biczó hogyan és mikor foglalta el a zsinagógát.

Ugyanakkor e levélből más adalékok is kiderültek az épület sorsáról. Borbás leírta, hogy a gettósítás után

„1944 július-augusztus hóban a hátrahagyott lakások egy részéből az ingóságokat az izraelita templomban raktározták,” majd a felszabadulás után „a raktárnak használt templomhelyiséget részben az oroszok, részben pedig a községbe más községekből települtek és a szabadjára vált csőcselék feltörte és az ott talált tárgyakat elhurcolta. A templom ekként üressé vált.”

Nem egyedi ez a történet a zsidók kifosztásával kapcsolatban. Amint az sem, hogy a korábban Lebovits Endre kántor tulajdonát képező kántorlakást dr. Teszáry László, az alsódabasi járás főszolgabírája 1944. szeptember 15-én azonnali hatállyal Méry Vince ócsai lakosnak utalta ki. Borbás István csatolta a főszolgabírói határozat másolatát is a minisztériumnak küldött leveléhez. Azonban állítása szerint Méry „családja 1945 jan. végéig lakott a lakásban, amikor is onnan másutt lakáshoz jutván elköltözött.”

Ezt követően vette igénybe a lakást Biczó Sándor, viszont „a templom helyiség és az udvartérnek ipari célokra elfoglalása ideje az elöljáróság előtt ismeretlen, körülbelül 1945 márc.-ápr. hóban történhetett.” Biczó tehát a háború végén kialakult kaotikus állapotokat használta ki arra, hogy faipari üzemét az izraelita hitközség épületeibe költöztesse, és maga is odaköltözzön. Amint Borbás még egyszer hangsúlyozta,

„Biczó Sándor által való lakás és templom valamint udvartér birtokbavételt illetőleg hatósági intézkedésről tudomásunk nincsen, az még olyan időben történt, amikor a közigazgatás menete ezen dolgokra ki nem terjedhetett a község nagymérvű orosz megszállottsága miatt.”

 Biczó Sándor önhatalmú, jogtalan foglalásának ügye a továbbiakban az ingatlan visszaszerzése körül forgott. Június végén dr. Benedek Jenő miniszteri tanácsos leiratában megállapította, hogy Biczó az épületeket „hatósági beutalás nélkül tartja birtokában és így azokat jogcím nélkül használja”, valamint hogy templomhelyiséget a jogszabályok alapján nem lehet igénybe venni. Továbbá felszólította az elöljáróságot, hogy „az ócsai izr. Hitközség tulajdonát képező templomot a hozzá tartozó udvart és a kántorlakást az ócsai izr. Hitközség részére véghatározattal utalja vissza,” és gondoskodjon Biczó más lakásban való elhelyezéséről.

Ennek kapcsán a jegyző levelet küldött Biczónak, hogy felhívja, igyekezzen, hogy „az ingatlanok a legrövidebb időn belül a hitközségnek rendelkezésére adhatók legyenek”, mivel a zsinagóga általa való használata profanizálja azt. Ugyanakkor jelentette a minisztériumnak, hogy az idő szerint nem volt olyan lakás, amelyet igénybe vehettek volna Biczó részére, erre 30 nap haladékot kértek.

Jóllehet a határidő 1946. augusztus 2-án lejárt, az elöljáróság csupán 15-én hozott végül határozatot. Ebben kimondta, hogy az elöljáróság mint lakáshivatal a

„templomot, kántor lakást és az ezekhez tartozó udvar teret az azt ez idő szerint használatban tartó Biczó Sándor ócsai lakos bírlalatából a 3130/1946.ME.sz. rendelet rendelkezése alapján a tényleges birtokos és tulajdonos ócsai Izraelita Hitközség javára ezennel tényleges birtokba visszautalja és kötelezi Biczó Sándor bírlalót, hogy az épületeket és udvar teret eredeti állapotában visszaállítva három napon belül hagyja el.”

A határozat indoklása tartalmazta, hogy Biczó a nyomozás szerint önhatalmúlag költözött be, és az ily módon elfoglalt épületeket a 3130/1946. ME. sz. rendelet szerint vissza kellett szolgáltatni eredeti használóiknak. Mint kiderült,

„újabb lakás kiutalásra azért nincs szükség, mert nevezettnek [Biczónak] saját tulajdont képező lakóépülete van, amelyben habár szűkösen – a már ott lakó gyermekével együtt megférhet.”

A határozat egy példányát a jegyző a Népjóléti Minisztériumnak is megküldte.

Képeslap Ócsáról (magyarzsido.hu)

„A kilakoltatási eljárást haladéktalanul megindítani szíveskedjenek” – a zsinagóga kiürítése

Az elöljáróság hivatalos határozatát semmibe véve Biczó Sándor továbbra sem költözött ki a zsinagógából. Ezt egy nappal a kiszabott határidő után, augusztus 19-én panaszolta fel az elöljáróságnak az Ócsai Izraelita Hitközség vezető bizottságának nevében Weisz István, aki azt is kérte, hogy Biczót haladéktalanul lakoltassák ki. Az elöljáróság intézkedett is: felkérte az alsódabasi Járási Rendőrkapitányságot, hogy mivel Biczó a határozatot nem teljesítette, de még csak intézkedést sem tett annak érdekében, ezért „a kiürítési határozat végrehajtás útján foganatosítását kérik,” amihez „karhatalmat kirendelni szíveskedjék.” Augusztus 23-án a Magyar Államrendőrség Alsódabasi Járási Kapitánysága jelentette, hogy „a kiürítéssel kapcsolatos intézkedésre írásbeli utasításom megadtam” az ócsai rendőrbiztosság vezetőjének. Ennek ellenére öt nappal később a Népjóléti Minisztérium engedélyt adott az elöljáróságnak, hogy „a kiürítést illetően 30 napi halasztást engedélyezzen.” A vezetőjegyző a haladékról értesítette a Járási Rendőrkapitányságot, egyben kérte, hogy „a további végrehajtást illetőleg az eljárást végrehajtást kérő hitközségi képviselők nyilatkozatától függően fenntartani vagy megszüntetni szíveskedjék”. Az ügy tehát immár három hónapja húzódott, jóllehet Biczó minden szempontból jogtalanul birtokolta a zsinagógát, és a nyomozás eredménye szerint elköltözhetett volna a családjához.

Több mint egy hónappal később, október 2-án Borbás István jegyző ismét megkereste a rendőrkapitányságot, és mivel a kiszabott határidő lejárt, kérte „ez ügyben további érdemleges intézkedését az ügy befejezése érdekében.” A levélből kiderül, hogy a kilakoltatás végrehajtását ismét az Izraelita Hitközség képviselői sürgették. Válaszában az Igazgatási Rendészeti Osztály vezetője érdeklődött, hogy

„hallomásból tudomást szereztem afelől, hogy a felek között a fenti ügyben megállapodás jött létre. Amennyiben ezen állítás megfelelne a valóságnak, úgy azonnal közöljék osztályommal.”

A jegyző erre közölte, hogy

„Groszmann Sándor ócsai lakos szóbeli bejelentése szerint végrehajtást szenvedő Biczó Sándor ócsai lakos e hét szombatjáig, vagyis október hó 19. napjáig az önkéntes eltávozásra türelmi időt kért. Ez ellen [Groszmann] észrevételt nem tesz, azonban ha ez időponttal sem távoznék és adná át a helyiségeket, úgy erre az esetre a végrehajtás foganatosításához ragaszkodik.”

A felek között tehát valóban különmegegyezés jött létre, és mintegy öt hónappal az ügy kezdetét és a sokadik határidő lejártát követően úgy tűnt, végre elérhető közelségbe került a megoldás.

Habár nem áll rendelkezésre az ügy végkimenetelét dokumentáló forrás, az iratköteghez csatolt két novemberi levél azt feltételezi, hogy a zsinagóga és a kántorlakás végül visszakerült a hitközség tulajdonába. November 14-én ugyanis a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája információt kért az ócsai elöljáróságtól, hogy a „megszűnt zsidó hitközségnek milyen ingatlanai vannak, milyen állapotban, milyen célt szolgálnak?” Borbás István jegyző válasza szerint a rendelkezésükre állt az imaház, az udvar és a kántorlakás, valamint az izraelita temető.

Az ócsai zsidótemető (ocsaitajhaz.blog.hu)

 A zsinagóga történetének történelmi kontextusa

Az ócsai zsinagóga esete jó példája annak, hogy a háború után egy viszonylag egyszerű tulajdonjogi ügy hogyan húzódhatott hónapokig megoldás nélkül, milyen szereplők és megfontolások játszottak szerepet a döntéshozatalban, és hogyan zajlott az ügymenet. Jóllehet már félúton kiderült, hogy Biczónak valójában lenne hova elköltöznie, ő továbbra is ott maradt az önkényesen elfoglalt zsinagógában és kántorlakásban. Végül az ügyre az érdekelt feleknek a hatóságok kizárásával meghozott megegyezése tett pontot, ami nem ritkán előfordult hasonló esetekben.

Az ócsai zsinagóga és kántorlakás története, bár precedensértékű, sokban nem különbözik a hazatérő túlélők saját, illetve megörökölt ingatlanainak történetétől. A háború utáni Magyarországon a korábban nemzsidóknak kiosztott zsidó javak és épületek ügyeiben sok esetben képtelenség volt döntést hozni. Bár a túlélőknek joguk volt arra, hogy visszaköveteljék és megkapják ellopott, elárverezett vagy kiosztott javaikat, a valóságban ez gyakran nem így történt: a nemzsidó tulajdonosok ugyanis legtöbbször maguk is rászorulók voltak, vagy korábban beszolgáltatott, adóként befizetett javaikért cserébe kapták a zsidó javakat, esetleg az időközben eltelt egy év során felújították, pénzt fektettek azokba. Ezért a helyi elöljáróságok, a hatóságok sokszor nem tudtak és nem is akartak egyértelmű döntést hozni ezekben az ügyekben.

A kormány által felállított, 1945 májusától működő Elhagyott Javak Kormánybiztossága, amelynek feladata volt a zsidók javainak felkutatása, az eredeti tulajdonosok vagy örökösök birtokba helyezése és a károsultak részére részleges kárpótlás nyújtása, viszonylag keveset tett azért, hogy e teendőket ellássa. Amint az ócsai példából is kitűnik, az „elhagyott javak” ügyében az érdekelt felek igen gyakran a kormánybiztosság bevonása nélkül jártak el. Összességében elmondható, hogy a zsidóság hiábavalóan várta a teljes körű kárpótlást, az gazdasági, politikai és társadalmi okokból nem következett be. Ily módon a magyar kormányok fenntartották a jogfolytonosságot a zsidókat diszkrimináló törvényekkel, mivel a javaik maradéktalan visszaszolgáltatása helyett respektálták a kifosztás következményeit.

Az ócsai zsidótemető (ocsaitajhaz.blog.hu)

 Darázsi János gyűjtése alapján a második világháború ócsai áldozatainak névsora megtekinthető az alábbi linkre kattintva

A holokauszt ócsai áldozatai 

„Jogcím nélkül használja”: az ócsai zsinagóga története - Szerző: Klacsmann Borbála 2019-08-06

* 

Egy ország van e világon, ki atomot dobott az emberekre - kétszer is ( - gyászos világcsúcs)

Col. Paul Tibbets waving from the cockpit of the Enola Gay, named after his mother, before taking off for the bombing of Hiroshima - Aug 4, 1945

*

Samu István: Van feltámadás, de nem felejthetünk!

A mai napon a keresztnek hatványozott jelkép ereje van a felvidéki magyarság köreiben. Tudatosul bennünk, hogy nagypéntek után van feltámadás, és mindig van remény, még ha a történelem viszontagságai meg is tépázták közösségünket. 

 

Bár április 12. emlékezeti napjának történelmi eseményeihez képest február 29-i mélyrepülése a felvidéki magyar közéletnek csak egy mélypont, nem tragédia, azonban a feltámadástól messzire vitte közösségünket. Egy újabb történelmi mélypontot élhettünk át, nincs politikai érdek-képviseletünk a törvényhozásban az újkori szlovák, demokratikus, parlamentáris berendezkedésű államban. Ez több okból kifolyólag történhetett így, egy biztos okot azért leírnék az pedig a megosztottságunk.

Játszunk el a gondolattal és közben feltéve egy költői kérdést, ha mondjuk 1945 után, a háború után, bár nyomorúságos körülmények között, de ilyen demokratikus helyzetben élhettek volna őseink, és érezték volna, hogy semmi jóra nem számíthatnak a világtól, mint magyarok, akkor is a megosztottságot választották volna politikailag, vagy társadalmilag?…

Válaszolja meg mindenki csendesen magában.

Már csak erre a történelmi helyzetre is rá illik húsvét üzenete, hogy semmi nincs véletlenül. Bűnhődnie kell közösségünknek, amiért kényelmes életünkben, megengedtük azt a luxust, hogy a megosztottságot választottuk. Politikusaink és választók egyaránt felelősek ezért. Persze azon vitatkozhatunk, hogy ki jobban, ki meg kevésbé… nem nehéz kitalálni. De mi, magunk is olyan politikai vezetőket juttatunk pozíciókba, az elmúlt évtizedekben, akiknek ez volt a csúcsteljesítménye. Ez a helyzet nem csak az Ő felelősségük, hanem a társadalomé is. Tartja a mondás ugye, olyanok a vezetőink, amilyeneket mi magunk választunk! A vezetői elit a társadalom tükörképe. Ez az amit Istentől az ember, a társadalom kapott, a szabad akaratot, a szabad választás lehetőségét. Ráadásul 1989 óta mi a politikai szabad választás jogát is megkaptuk. Tehát mi is döntöttünk erről.

Tehát a mi (politikai) nagypéntekünk bekövetkezett, hogy húsvéti analógiát vigyek bele. Lesz- e vajon feltámadásunk? Vagy már esetleg ez megtörtént? Nem hiszem, talán részben. A választ társadalmunk történelmében lehet keresni.

Itt ez a mai emléknap. A mai generációk tagjai nem is tudnak vele mit kezdeni. Ugyanakkor a jelenben az emlékezeti napot elhalványítsa a kereszténység legnagyobb ünnepe. Annak fennkölt, és nemes üzenete. Nem is gondolnánk, hogy mennyire összefonódik és kiegészíti az emlékezeti napunkat jelkép és történések tekintetében: felvidéki magyar golgota, 1945 – 48-ig tartó passiója, megcsonkítása a társadalom közösségének, a felvidéki magyarság keresztre feszítése, bűnösnek való kikiáltása, mártíromságok, sorolhatnám…

Ráadásul a második “belső Trianonját” megélő közösségben ott van kódolva a feltámadásának lehetősége is. Az ötvenes évektől a lelkileg, szellemileg, gazdaságilag, létszám tekintetében megcsonkított felvidéki magyarság a hetvenes évekre elérte ismét a félmilliós lélekszámot. Csonka társadalmát újraszervezve ismét kialakította értelmiségi köreit. Igaz, mindmáig érződik a lenyomata annak, hogy újjá kellett születnie társadalmunknak. Ezért írtam előzőleg, hogy kódolva van feltámadásának lehetősége, mert érezhető, hogy bár külső “csonkítás”, “keresztre feszítése” most hála az isteni gondviselésnek nem várható, de a jelenben lelkileg és szellemileg visszaesés tapasztalható, ezért a tényleges feltámadása még várat magára.

Akkor érkezhet el “feltámadása”, ha saját múltjából, hagyományaiból táplálkozni fog, legfőképpen akarni és tudni szeretne táplálkozni…

 A valódi feltámadása közösségünknek tehát akkor érkezhet el, ha a mostani generációk komforthelyzetükből kilépve tudatosítják, hogy emlékezeti napjaink, keresztény hagyományaink, hitünk, vagy a mai április 12-nek emlékezete miért is fontos! Ha tudatosítják, hogy a mai Szlovákián belül az ellopott, elkobzott vagyon visszaadásából, a tönkretett emberi életek után járó kártérítési összegekből, ami mai árfolyamon több milliárd eurót jelent, egy nagyon gazdag régióban élnének, boldogabb, megbecsültebb, egészségesebb közösségként, amelyet valószínűleg vonzóbbnak találnánk az asszimilációtól, de lehet a politikai megosztottságtól is. Ugyanis akkor az egészséges szellemi potenciáljukból kifolyólag a politikai megosztottság narratívája egy kisstílű megnyilvánulássá fog zsugorodni. Tehát nem felejthetjük a történelmi pillanatainkat, táplálkozni kell belőle!

Folytatva a húsvéti analógiát, a zsidóság, amelyik megszenvedte ez elmúlt történelmi századokat, szintén táplálkozik múltjából, élteti a mai generációkban is az emlékképeket, arról az időkről, amikor gyűlölt ellenségnek voltak kikiáltva és nem számíthattak a “világra”. Nem felejtetik el generációkon átívelve a holokauszt tragédiáját, mi sem felejthetjük el az 1945-48-as lakosságcserét, kitelepítéseket, csehországi deportálásokat! Nem felejthetjük el, azt, hogy ha nem fogunk össze, mi magyarok a Kárpát-medencében, vagy politikailag és társadalmilag a Felvidéken, mi sem számíthatunk másokra. Ezt a leckét – feladatot, tapasztalati tudást jelentő információt csak a történelmi emlékezet adhatja meg nekünk. Végezetül akkor ne felejtsük valóban kiket, honnan telepítettek ki, kik honnan hiányoznak hova kerültek!

(…) 

Körkép.sk / Samu István: Facebook

*

Ócsa református keretek közt tarol huszadikán - falurombolás helyett magasztalás ( - hűlt helye a szentségnek)

Ismét református lesz augusztus 20.-a hivatalos megünneplése Ócsa városában.

„Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet.” (Zsoltárok könyve 63, 3.)

Emlékkép 1975-ből - akkor még minden más volt

Ezért is esett a szűk keresztmetszetű Ó-falu Tájházának udvarára, azon belül is az elbontott Lakatos-ház helyére a színpadias választás, aminek hátterét a reformátusok által belakott ősi  műemlék Templom adja, melynek kinevezett egyházi képviselője az önkormányzat pártos képviselője is egyben, s jelenleg.  Így nem véletlen, hogy az ünnepi megemlékezést a polgármester oldalán ismét a helyi "nagytiszteletű"  Hantos Péter  celebrálhatja.

Városi meghívó az ünneplésre

Így van ez már évek óta, amióta Bukodi Károly kezében az irányítás és Jarábik Klára az önkormányzati Egressy Gábor Nonprofit Kft ügyvezetője. Arról nem is beszélve, hogy Jarábik Klára és Hantos Péter egy párt alkot. Hantos úr és Bukodi Károly pedig egy pártegységen belül tagok. Az önkormányzatiság keretében meg ismét egyforma politikai nézeteket vallva  képviselik a helyieket. Ezért tűnik kicsit egyoldalúnak az összes augusztus 20.-ai megemlékezés az utóbbi időben, amit ők együttesen tartanak.

Falurombolás Ócsán, műemléki területen - ott, ahol most ünnepelni fognak

Rossz érzésünket csak fokozza, hogy ehhez a színpadi hátteret és a fellépéshez a dobogót egy korabeli öreg épület lerombolása, a már annyiszor visszasírt Lakatos-ház hantjai adják.  

Az meg már önmagában is elgondolkodtató, hogy ez az együttes ugyanebben az öreg városrészben, az ó-falusi környezetben hagy most is elpusztulni egy másik épületet. Nevesítve az Ady Endre utca 4. szám alatti műemléki épületet, ami szintén református tulajdonban önkormányzati közpénzből megtámogatva egyre csak romlik és pusztul évek óta ott, abban a védett falusias környezetben amire oly büszkén hivatkoznak, és ahol most az érintettek ismét ünnepelni készülnek. Ez egy akkora csúfság, és képmutatás, ami megér jó pár elutasítást.

Ismét itt, az egykori Lakatos-ház hűlt helyén kívánnak papolni - sok szónál is többet ád' ez a látlelet

Ezért a blog soha nem tudta befogadni és abszolválni a tetemre híváson alapuló megemlékezést ünneplést. Azt, hogy azért rombolunk, hogy ennek az újabb eseménynek helyt adjunk. Azt, hogy egy elpusztított épület egykori alapjain szónokoljunk. Olyan ez, mint egy sírtiprás. Kegygyalázás. A tárgyi emlékek és a szellemi örökségek semmibevétele, aminek fölébe a saját és egyéni törekvéseinket, boldogulásunkat helyezzük. Egyfajta viszonyulás.  Lekezelés, értéktiprás, és lenézés, amiben semmikép nem kívánatos háttérdíszlet, vagy személyi asszisztens lenni a normális gondolkodó. 

Hantos Péter nem ágál kiállnia a romokra és ünnepi szentbeszédet tartani a pusztulás jelképének helyén - szégyen

Mert ugyanis aki erre az ünnepségre ellátogat, az mind azonosul és eggyé válik a sírtipróval, az emlékgyalázóval. Ezzé válik maga az ünneplés is. Ezt a látható pusztítást a környezetrombolást és az értékromlást támogatják annak jeles képviselőivel egyetemlegesen és karöltve azok is akik ezt felvállalják. Az a hely ott márpedig ott alkalmatlan egy méltó nemzeti megemlékezéshez. Alkalmatlan az ünnepléshez. Ez a helyszín pártoktól vallási meggyőződésektől mentesen hazafiatlan, erkölcstelen, el- és visszautasítandó annak okán, hogy valójában mit jelképez az ott adott üresség.

Bukodi Károly polgármester akkor - mi sem változik, ha most sem gondolja másként ( - időközben a háttérben nem látszó ház is oda lett)

Aki ebben részt vesz, szerepet vállal, az nem Ócsát képviseli. Valójában a városát sem szereti annyira, hogy kifejezze a jellegzetes tájpusztításokkal szembeni tiltakozását, mint valami örökségvédelmi álláspontot. Hogy kinyilvánítsa Ócsa város értékei után való ragaszkodását. Az emlékekkel taglalt öreg falu táj- és kulturális nagyságát valamint annak megőrzését, műemléki jellegét. 

Akkor tájt is sokan nem adták magukat ehhez - távolmaradásukkal kifejezve ellenérzésüket ( - nem véletlen üres az első sor)

Aki ott Bukodi Károlynak és társainak tapsol, az mind Ócsa értékvesztéshez veri a tenyerét. Egyben hozzájárulását fejezi ki az ebbéli e-fajta ördögi cselekedethez.  

Augusztus 20.-a valójában több és különb ennél a helyi formációnál. Szent István ünnepe ennél sokkalta többre érdemes. És ennél különbet érdemel.

Még ócsai tekintetben is.

*

„Mindenkinek igaza van. Még a szar is le van szarva” - egy nagy karakter és egy igazi személyiség ( - a színész)

Számomra egyike azoknak, akik örökös tagságot kaphatnának a Nemzet Színészeinek soraiban. Nagysága vitathatatlan. Vélhetően későn érő típus. Nem volt érkezési kivárni a méltó ragsorolást, vagy a nagyságához illő elismerést. Méltassa hát személyét ez az a bejegyzés.

		Nagyon kevés ember kapja meg saját nevét élete dicséreteként. Az Őze. Neve fogalom. Egyéni sorstörténete és pályafutása fölöttébb sajátságos volt. 50 évesen, 1984. október 21-én pokoli tartással, kitangózott az életből. Nyolcvanéves lenne.

1935. április 27-ét írtak, amikor Szentes egyik városszéli parasztházában Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina elsőszülöttjeként világra jött egy kisfiú. A viharsarki fertályon akkoriban sem volt veszélytelen vállalkozás szegénynek születni, ráadásul az apa nehéz természete, kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései miatt az anyának megélhetési forrás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát.

Távolléte miatt is érte a gyermeket az a – jövőjét is beárnyékoló – traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett. „Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. (…) Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő vagy bárki, egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is kezdtek engem majdnem nem szeretni.”

Aki mélyebbről indul, sokszor megtanul valami fontosat: küzdeni, a hátrányból előnyt kovácsolni. Vannak olyan emberek, akik ebből a semmiből is képesek alkotni, megvalósítani önmagukat, új, jelentős pályát befutni. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a „csak azért is megmutatom” indulata szülte a lehetetlent nem ismerő vállalkozó kedvet, s hogy szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta. A tehetséges embernek más vagy több különlegessége is van. A tehetség egy sajátos szerveződése a lehetőségeknek, tehát sokszor éppen az eltérés, nevezetesen a hátrány helyez bizonyos dolgokat más megvilágításba. Vagyis sokan azon a területen alkotnak maradandót, ahol hátrányban vannak. De önmagában a hátrányos helyzet nem elég.

A dadogós, visszahúzódó kisgyerek az udvari budi mögötti szűkös kis „zuglijából”, Münchausen báró módra húzta elő az ország legszebben beszélő színészét. Gyermekkorában – ha csak tehette – meg sem szólalt, olyan szinten dadogott, azonban rengeteget olvasott, és közben minden sorsot magáénak tudott. Bár ettől még magányos volt, de egy elképzelt világban még egyedül lenni is jó. A fantáziálást, a szerepekbe való beleélést a színpadon csak folytatta.

Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége, a teljes, szabad élet akarása. Az ilyen emberben rejlő hajtóerőt le lehet állítani, de annak mindig következményei vannak. Mert a tehetség ott darál belül, és ha nem tud teremteni, akkor esetleg rombolni fog, saját magát vagy mást. Mindig a legjobbat akarta teljesíteni, pedig jó volt, sokak szerint zseniális, de olyan magasra tette a mércét, hogy utána már ez a felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos önkizsákmányolás vetett neki gátat. Örökké magának akart bizonyítani, csak épp a horizont látványa hiányzott.

Főiskolás kora óta mondta, ízlelgette, csiszolta magában Ady Endre Az ős Kaján című versét, és lett számára „a” vers, amelynek tolmácsolásával örökké elégedetlen maradt. Saját sorsára ismert rá, önmagát fogalmazta meg e gazdag szimbolikájú költeményben. Depressziós korszakaiban, Latinovits Zoltánnal a kórházban szüntelenül vetélkedve verseket mondtak egymásnak. „Kegyetlen barátság” volt ez, mindkettőjüket úgy áldotta-verte sorsuk, hogy pokluk legmélyebb bugyraiból meríthettek.

Pályafutását a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte, de 1959-ben átszerződött a budapesti Nemzeti Színházhoz, amelynek haláláig tagja volt. Színjátékosnak nevezte magát, és alakításaival bebizonyította, hogy nem mindig a címszereplő az igazi főszereplő. Nem belebújt mások bőrébe, hanem kibújt a sajátjából. Annyira egyetemesen, átfogóan gondolkodott a szerepeiről, mindig a lényeg felé törve, hogy képes volt egy beállításban eljátszani az egész filmet. Szavak nélkül diktálta a törvényeket, s jókora csöndekkel, révedezésekkel mélyítette el a megpendített gondolatokat. Irdatlan munkabírással 27 év alatt 50 filmben játszott, elsöprő színpadi alakításai voltak. Megjelenését tiszteletet parancsolóvá tette különös természete, ahogy ikonikus alak volt szemébe húzott, széles karimájú kalapjában, egyik keze mindig a zsebében, másikkal a cigarettáját morzsolgatja.

34 évesen már bujkált benne a betegség. Tudomásul vette, és felülemelkedett rajta, hovatovább a Színjátékos elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele – ihletője és küzdőtársa – lett, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol. A színjáték viszont már nem csupán önkiteljesítő hivatás lett számára ezentúl, hanem életre-halálra szóló – pontosabban: életben tartó, halál ellen óvó – rítus. Egy önégető programként valósította meg az életét.

1982. november 12-én mutatták be a Nemzeti új kamaraszínházává előlépett budai Várszínházban Békés András rendezésében Ben Jonson Volpone avagy a pénz komédiája című darabját. Corbaccio, az uzsorás szerepéből Őze Lajos pályája legeredetibb színpadi figuráját alkotta meg. „Bosch vízióját és Beckett vígjátékát egyszerre idézte Corbacciója, ahogyan nyáladzó nyelvét forgatta, s legyet passzírozott a kenyérbélbe. A gyűjtésben elállatiasult ember megsemmisülési folyamatát mutatta be” – jellemezte játékát Ablonczy László.

1984-ben, a Te rongyos életben Bacsó Péter a forgatás közepén a színész zseniális ötlete alapján átírta a forgatókönyvet, hogy Őze a film végén még egyszer feltűnhessen. Még ez évben három filmben tűnt fel, és  nekifogott egy negyediknek is. Az utolsó film, amit

50 évesen, 1984. október 21-én pokoli tartással, kitangózott az életből.

„Szentesen születtem egy nagyvárosban, és vidéken ért a pusztulás; Budapesten. Ne tessenek kacagni, itt ért a vég egy csomó dologban. Elvégeztem, nem végeztem? Nem tudom.”

Jenei Gabriella - Hírhatár

*

Mocskos egy helyzet - teljes átverés volt az indulás ( - a beépített szépség nyomán jutott be Horváth)

Ahogy aposztrofáltuk, a tegnapi nap során lemondott képviselői mandátumáról Uitz Erika "független" képviselő.  Ezzel feladta a várost, s átverte a választóit,

Helyébe a sorban következő legtöbb szavazatot kapott (egyébként a saját jogán be nem jutott) jelölt Horváth Tamás Ferenc (Fidesz) lép és kerül be automatikusan a képviselő-testületbe.

 

Erika Uitz

Kedves Ismerőseim, Barátaim! Ezúton szeretnék mindenkinek még egyszer köszönetet mondani a támogatásért, amit az elmúlt időszakban Tőletek kaptam. Tájékoztatnom kell azonban benneteket arról is, hogy a tegnapi napon lemondtam a képviselői mandátumomról. Sajnos a törvény bár a köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak megengedi, a kormánytisztviselőknek tiltja a közszereplés minden formáját. El kellett döntenem, hogy a munkám folytatásával, vagy egyedüli függetlenként a testületben tudom a várost jobban szolgálni. Én a munkám mellett döntöttem, és mivel a döntést meghoztam a megvalósítással sem vártam. Nem akarom a városban megkezdett projekteket akadályozni, húzni az időt, így megtettem azt, amit meg kellett tennem. Remélem a harag, és az ellenem irányuló támadások hamar lecsillapodnak, de abban biztos vagyok, ha mindenki alaposan végiggondolja a döntésemet igazat ad nekem. Még egyszer: Köszönöm a bizalmat!

 

Ezzel az egésszel nem az a baj,  hogy Uitz Erika lemondott, hanem hogy egyáltalán indult. Gyakorlatilag becsapta a rá szavazókat azokat az embereket, akik hittek neki és akik bíztak benne.  Szégyenletes dolog volt visszalépése, ahogy a jelölti indulása is. Ezt nem lehet átgondolatlansággal igazolni. Aki polgármesternek, képviselőnek készül, az nem lehet spontán, felkészületlen vagy átgondolatlan. Minek is indult képviselőnek, ha nem vállalja? Miként gondolta? Hazardírozott a város és a választók bőrére. Alantas dolog volt az egész játék, amivel csőbe húzta az embereket,  ahogy felforgatta és átrendezte a város politikai erőviszonyait és a választás kimenetelét.  Ehhez azért kellett egy arc. 

Gyalázatos az egész.

A káresettel járó bánatpénzt ismét a lakosság fizetheti meg. 

(Nem felejtünk könnyen Erika.)

*

Holokausz és a fejlett "nyugat" fiataljai - hozzállásbeli és társadalmi különbségek ( - jó szórakozás a selfi)

A mai fiatalokat nem érdekli a Holokauszt. Nem a múlt, hanem a jelen alapján mérnek és ítélnek. 

Kár is erőltetni. Egyesek számára sokkalta elviselhetőbb, vagy mondhatni szimpatikusabb Hitler egykori poltikája, mint a mai Izraelé.

Izrael pedig mindent megtesz azért, hogy a világ nagy részén utálatot váltson ki az emberekből. Ezt ellensúlyozni a rájuk erőltetett Holokauszt tudattal és imádattal nem lehet, főleg nem úgy, hogy vizet prédikálva vérszomjasként öldösik és szorítják ki hazájukból a Palesztin népet. 

Mint arról egy híradás kapcsán beszámoltunk a lengyel haláltábort ma már egy jó helynek tartva csábítják a turistákat. Az zsIndex hívta fel a figyelmet: "Érezze jól magát Auschwitzban, ahol olyan sok szép látnivaló van"

Egy selfis mosoly Auschwitzból

Most mégis több mint háromezer ember reagált Twitteren egy fiatal lány képére, aki az auschwitzi munkatáborban készített mosolygós "szelfit", ráadásul még egy mosoly jelet is odarakott a helymeghatározás mellé.

A legtöbben mélységesen felháborodtak azon, hogy a nagyjából egymillió ember haláláért felelős táborban mosolyog valaki – írja a Daily Mail cikke alapján a Velvet.

A fiatal lány egy ideig azt magyarázta, hogy ez az utazás sokat jelentett neki, és ezért mosolygott, később viszont már örült az egésznek: "Híres vagyok, emberek" – örvendezett kicsit, egy másik hozzászólásában pedig azon értetlenkedett, hogy miért olyan nagy ügy az, hogy ő mosolyog. Egyszerűen örül, hogy eljuthatott oda - magyarázta.

Más felháborító "szelfik" is születtek.

Egy fiatalos like, mint amolyan emlék(trófea) a holokausztra

A nyugati társadalmak fiataljaira nincs akkora befolyással a zsidóság, mint hazánkban. Ezért is merik könnyedebben és lazábban felfogni a világégés egy történelmi szeletét. 

Hazánkban ez a kényszeredett és görcsös megfelelés megbéklyózza a társadalmat, ami nagyon nem egészséges.

Elnézve a sokkal könnyedebb felfogásban élő és viruló ifjoncokat, magunk is láthatjuk a szürkeséget, ami kiéget íriszünkön át mutatja az elénk festett történelmi képet.

Nem véletlen, hogy a lengyelek is már jobb érzéssel csábítják a látogatókat.

 Index és Kuruc.info

*

Egy politikus facebook megosztása ( - emlék-kép, divatos meghasonulással retró)

A facebook népszerűbb mint valaha. 

Óriási adatcsere áramlik át rajta.  Nem lehet számításon kívül hagyni. Ezért használják a politikusok hírek, események megosztására és a népszerűségük fenntartására.

Ezt igazolandó a korábbi kormány koalíció miniszterének, Magyar Bálintnak a világhálóra feltett, ócsai illetőségű publikációját mutatjuk be. 

Kérem sorolja fel a képen látható személyeket

Bálint Magyar

szerda

 

A politikai elit megújulása :)
Az alábbi kép valószínűleg az 1994-es Pest megyei kampányban készült Ócsán. Bal oldaladon dr. Búza Attila, akkori fideszes polgármester (aki autóbalesetben halt meg néhány éve). Mellette Pető Iván. Jobb oldaladon Viola Károly, Kuncze Gábor volt iskolatársa. De aki igazán érdekes, az a pincér. Ő Szűcs Lajos jelenlegi fideszes országgyűlési képviselő, a parlament jegyzője, korábban Pest megyei önkormányzati elnök. Kuncze: "Ő vágta haza a megye gazdálkodását. Ezen a képen volt utoljára olyan pozícióban, amelyet gond nélkül el tudott látni."

*