Számomra egyike azoknak, akik örökös tagságot kaphatnának a Nemzet Színészeinek soraiban. Nagysága vitathatatlan. Vélhetően későn érő típus. Nem volt érkezési kivárni a méltó ragsorolást, vagy a nagyságához illő elismerést. Méltassa hát személyét ez az a bejegyzés.
|
Nagyon kevés ember kapja meg
saját nevét élete dicséreteként. Az Őze. Neve fogalom. Egyéni
sorstörténete és pályafutása fölöttébb sajátságos volt. 50 évesen, 1984.
október 21-én pokoli tartással, kitangózott az életből. Nyolcvanéves
lenne.
|
1935.
április 27-ét írtak, amikor Szentes egyik városszéli parasztházában Őze
Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina elsőszülöttjeként világra jött
egy kisfiú. A viharsarki fertályon akkoriban sem volt veszélytelen
vállalkozás szegénynek születni, ráadásul az apa nehéz természete,
kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései miatt az anyának megélhetési
forrás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát.
Távolléte miatt is érte a gyermeket az a
– jövőjét is beárnyékoló – traumatikus élmény, amely miatt súlyosan
dadogni kezdett. „Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem
gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A
vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst
mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem
barátaim nem voltak. (…) Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő
vagy bárki, egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan
mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is
kezdtek engem majdnem nem szeretni.”
Aki mélyebbről indul, sokszor megtanul
valami fontosat: küzdeni, a hátrányból előnyt kovácsolni. Vannak olyan
emberek, akik ebből a semmiből is képesek alkotni, megvalósítani
önmagukat, új, jelentős pályát befutni. Nem hősies virtus, hanem
feneketlen elkeseredés, a „csak azért is megmutatom” indulata szülte a
lehetetlent nem ismerő vállalkozó kedvet, s hogy szívós, nagyot akaró és
bíró, tehetséges emberré formálta. A tehetséges embernek más vagy több
különlegessége is van. A tehetség egy sajátos szerveződése a
lehetőségeknek, tehát sokszor éppen az eltérés, nevezetesen a hátrány
helyez bizonyos dolgokat más megvilágításba. Vagyis sokan azon a
területen alkotnak maradandót, ahol hátrányban vannak. De önmagában a
hátrányos helyzet nem elég.
A dadogós, visszahúzódó kisgyerek az
udvari budi mögötti szűkös kis „zuglijából”, Münchausen báró módra húzta
elő az ország legszebben beszélő színészét. Gyermekkorában – ha csak
tehette – meg sem szólalt, olyan szinten dadogott, azonban rengeteget
olvasott, és közben minden sorsot magáénak tudott. Bár ettől még
magányos volt, de egy elképzelt világban még egyedül lenni is jó. A
fantáziálást, a szerepekbe való beleélést a színpadon csak folytatta.
Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog,
amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó
adottság volt: a lázadás mersze és képessége, a teljes, szabad élet
akarása. Az ilyen emberben rejlő hajtóerőt le lehet állítani, de annak
mindig következményei vannak. Mert a tehetség ott darál belül, és ha nem
tud teremteni, akkor esetleg rombolni fog, saját magát vagy mást.
Mindig a legjobbat akarta teljesíteni, pedig jó volt, sokak szerint
zseniális, de olyan magasra tette a mércét, hogy utána már ez a
felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos
önkizsákmányolás vetett neki gátat. Örökké magának akart bizonyítani,
csak épp a horizont látványa hiányzott.
Főiskolás kora óta mondta, ízlelgette,
csiszolta magában Ady Endre Az ős Kaján című versét, és lett számára „a”
vers, amelynek tolmácsolásával örökké elégedetlen maradt. Saját sorsára
ismert rá, önmagát fogalmazta meg e gazdag szimbolikájú költeményben.
Depressziós korszakaiban, Latinovits Zoltánnal a kórházban szüntelenül
vetélkedve verseket mondtak egymásnak. „Kegyetlen barátság” volt ez,
mindkettőjüket úgy áldotta-verte sorsuk, hogy pokluk legmélyebb
bugyraiból meríthettek.
Pályafutását a Miskolci Nemzeti
Színházban kezdte, de 1959-ben átszerződött a budapesti Nemzeti
Színházhoz, amelynek haláláig tagja volt. Színjátékosnak nevezte magát,
és alakításaival bebizonyította, hogy nem mindig a címszereplő az igazi
főszereplő. Nem belebújt mások bőrébe, hanem kibújt a sajátjából.
Annyira egyetemesen, átfogóan gondolkodott a szerepeiről, mindig a
lényeg felé törve, hogy képes volt egy beállításban eljátszani az egész
filmet. Szavak nélkül diktálta a törvényeket, s jókora csöndekkel,
révedezésekkel mélyítette el a megpendített gondolatokat. Irdatlan
munkabírással 27 év alatt 50 filmben játszott, elsöprő színpadi
alakításai voltak. Megjelenését tiszteletet parancsolóvá tette különös
természete, ahogy ikonikus alak volt szemébe húzott, széles karimájú
kalapjában, egyik keze mindig a zsebében, másikkal a cigarettáját
morzsolgatja.
34 évesen már bujkált benne a betegség.
Tudomásul vette, és felülemelkedett rajta, hovatovább a Színjátékos
elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele – ihletője és
küzdőtársa – lett, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás
leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol. A színjáték viszont
már nem csupán önkiteljesítő hivatás lett számára ezentúl, hanem
életre-halálra szóló – pontosabban: életben tartó, halál ellen óvó –
rítus. Egy önégető programként valósította meg az életét.
1982. november 12-én mutatták be a
Nemzeti új kamaraszínházává előlépett budai Várszínházban Békés András
rendezésében Ben Jonson Volpone avagy a pénz komédiája című darabját.
Corbaccio, az uzsorás szerepéből Őze Lajos pályája legeredetibb színpadi
figuráját alkotta meg. „Bosch vízióját és Beckett vígjátékát egyszerre
idézte Corbacciója, ahogyan nyáladzó nyelvét forgatta, s legyet
passzírozott a kenyérbélbe. A gyűjtésben elállatiasult ember
megsemmisülési folyamatát mutatta be” – jellemezte játékát Ablonczy
László.
1984-ben, a Te rongyos életben Bacsó
Péter a forgatás közepén a színész zseniális ötlete alapján átírta a
forgatókönyvet, hogy Őze a film végén még egyszer feltűnhessen. Még ez
évben három filmben tűnt fel, és nekifogott egy negyediknek is. Az
utolsó film, amit
50 évesen, 1984. október 21-én pokoli tartással, kitangózott az életből.
„Szentesen születtem egy nagyvárosban,
és vidéken ért a pusztulás; Budapesten. Ne tessenek kacagni, itt ért a
vég egy csomó dologban. Elvégeztem, nem végeztem? Nem tudom.”
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése