Nem azért válik a bringázás pokoli futammá, mert méterenként jön a gödör
és rossz a kerékpáros-infrastruktúra. Elképesztő, hogy katalógusból
összerakott trendi kerékpárosok keze alatt már akkor rángatózik a
kormány jobbra-balra, ha jön vele szemben valaki. Minden mozdulatuk
elárulja, hogy nem urai a vasnak. Plusz az egó diadala a közlekedési
morál fölött.
Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy vajon miért esik nagyon
sok embernek nehezére tenni azért bármit is, hogy egy kicsit jobb
legyen. Megint a bringások – és akinek nem inge, ne vegye magára. Az
élet bármelyik területét említhetném, mert a normakövetés és a
kooperáció képessége nem épült be a társadalom működési mechanizmusába.
Alapból napi huszonöt kilométert tekerek, edzéseimen ennél
négyszer, ötször többet. Vagyis nem a pálya széléről ugatok, és főleg
nem jókedvemben, viszont türelmem végére értem. A korrektség kedvéért:
vannak olyan szakaszok, ahol nagyon szépen lehet kerékpározni, de
például a Margit híd és Lágymányos között maga a pokol. Ahogy egyik
kollégám mondta: mission impossible. Egyre többször választom a
forgalmat az úgynevezett kerékpárút vagy annak nevezett kamuútvonal
helyett.
De nem azért válik a bringázás pokoli futammá, mert méterenként jön a
gödör és szar a kerékpáros-infrastruktúra. És nem is azért, mert
naponta akarnak elütni az autósok. Nem akarnak, havi egyszer van
helyzet. Viszont csak szerda este legalább négy ütközést sikerült
elkerülnöm kivilágítatlan kerékpárosokkal. Ez az átlag, cimbora, és
ezzel mindennap küzdök. Inkább csapatom az Üllői úton, mint megőrülök a
Duna partján.
Unom, hogy méregdrága kerékpár mellett nincs másfél doboz cigi ára
ledes világításra, és hogy mindig van kifogás hatalmas egóval mixelve.
Unom, hogy az előttem lévő jelzés nélkül vált hirtelen irányt, és nem
zavarja, hogy csak satufékkel tudom elkerülni a bajt, cimborám hetekkel
korábban így zakózott. A kerékpározás lassan nem áll másból, mint a
többi közlekedési partner nemtörődömségéből fakadó veszélyhelyzetek
elhárításából, folyamatos idegeskedésből. Mentem bele pirosba, hoztam
rossz döntést, kértem már elnézést is, és megköszöntem, ha elsőbbséget
kaptam, mert az autós így a következő bringásnak is megadja majd. És
voltam már barom is. Unom, hogy az önreflexió minimuma is alig látszik.
Elképesztő, hogy katalógusból összerakott trendi kerékpárosok keze
alatt már akkor rángatózik a kormány jobbra-balra, ha jön vele szemben
valaki. De tényleg, haver: minden mozdulatuk elárulja, hogy nem urai a
vasnak. Kérdés, hogy egy komolyabb helyzetet hogyan tud(ná)nak
megoldani. Sehogy. Menne a bukfenc.
Bármilyen problémát annak csak elbeszélésével lehet megoldani.
Probléma pedig van. Nekem érdekem, hogy a bringásokról – s így rólam is –
kedvező társadalmi kép alakuljon ki, és nem esik jól leírni a napi
tapasztalatot. Némi önvizsgálatra lenne szükség. Tegyünk már valamit! Én
amit tudok, megteszek, de unom a hülyéket kerülgetni. Persze, ahogy az
lenni szokott, a bűnbakképzés sokkal könnyebb út. Csak éppen nem vezet
sehová.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése