Az alábbi jegyzeteket két zsenge tizenéves tanítványom, Győri Lívia hetedikes és Rácz Mónika
nyolcadikos diáklány vetette papírra. Önmaguk és családjuk hirtelen
fenekestül felfordult mindennapjairól. A bizakodás fénylő szálaival is
átszőtt vallomások ezek.
Vasárnap este. Miután hivatalosan és igen nyomatékosan tudtunkra
adták, miszerint a következő naptól kezdve nem szabad iskolába mennünk,
felfordult az életünk. Mivel senki sem szeretné, ha tanévet kellene
ismételni, mondták, ezért az oktatást interneten keresztül szerveznék
meg. Sajnos e feladatot — máris úgy érzem — nagyon kevés tanár tudja
hatékonyan megoldani. Egyes tanárok Messengeren adják meg a házit, mások
Facebook-csoportba halmozzák a leckét. Oktatóvideókat küldenek nekünk,
vagy csak feladják, mit másoljunk át a füzetbe. A testnevelés pedig még
ennél is cifrább dimenzió...
Idehaza. A helyzet idehaza is feszült. Minden családtagunk itthon
van. Mindenki a számítógép előtt ül. Mindenki dolgozik. A szüleim a
tananyagot készítik elő a diákjaiknak, mi meg a tesómmal este 10-ig
házit írunk. A korábbi időkhöz képest most mindig együtt reggelizünk,
ebédelünk és vacsorázunk, viszont a temérdek napi kötelezettségeink
mellett közös filmezésre és társasjátékozásra már sem időnk, sem erőnk
nem marad. Anyukám telefonja kétpercenként csörög, és teljesen forró.
Olyannyira, hogy akár tojást is lehetne sütni rajta. Apukám az öcsémmel
próbálja megtanulni a zongoraórára kapott tananyagot... Majd jönnek a
válaszvideók. A bizonyítékok, hogy nem vesszük félvállról a dolgokat.
Nagyon nehéz így tanulni minden tantárgyból, a szüleimnek pedig az
osztályaikra is illik felügyelniük. Anyukám informatikát, biológiát,
fizikát és kémiát tanít, apukám pedig zenét. Ezeken az újfajta
munkanapokon szinte alig szólunk egymáshoz. Amikor nincs szolgálatban,
anyukám kenyeret süt, meg fertőtlenít, apukám pedig fűt. Ő a magában
felgyülemlett feszültséget zenéléssel igyekszik levezetni, több-kevesebb
sikerrel.
Mit szépítsem? Teljesen össze vagyok zavarodva, és egyáltalán nem
érzem jól magam így, emberekkel összezárva. Dacára annak, hogy ezek az
emberek történetesen a családom. Ha tehetném, legszívesebben beköltöznék
egy erdőbe, ahol nyugodtan, zavartalanul olvashatnék...
Igyekszem megnyugodni. Mert tudom, hiszem, egyszer ez is elmúlik. A tantárgyaink mellett most felelősségtudatból is vizsgázunk.
Győri Lívia, Torontálvásárhely
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése