Akkor kezdett gyengülni a Kádár-rendszer, amikor március 15-e kiszabadult a forradalmi ifjúsági napok kalodájából.
Pedig csak a forradalom volt győztes, a szabadságharc hosszú
évtizedekre elbukott. Áprilisban a magyarok által benyújtott
törvénycsomagot V. Ferdinánd király még elfogadta, de augusztusban már
megjött az ultimátum: vonjátok vissza, mert el lesztek söpörve! A
racionálisabbaknak ekkor túl sok illúziójuk már nem maradt. Arany János
már ’48 végén, a téli hadjárat idején „zsenge mártírokról” ír, a „korán
sírba hulló nemes ifjúságról”, és fölteszi minden forradalom legnagyobb
kérdését, ugyanazt, amit az ’56-os forradalom leverése után is
megkérdezett önmagától a megtiport nemzet: „Lesz-e, vajon, ennyi
áldozatnak bére?”
Csak hát mi a „bér”? Nyilván a szabadság lett volna, a függetlenség
és a polgárosodás. Mindegyik halasztódott. (Az utóbbit sokan még ma is
halasztanák.) Nehéz jól felelni arra, hogy egy megsűrűsödött történelmi
pillanatban van-e értelme a kiontott vérnek, az áldozatnak, a
szenvedésnek. Annak könnyű a válasz, aki azt mondja: van értelme,
amennyiben nem az én vérem, nem az én áldozatom, nem az én szenvedésem.
De akinél ilyen kérdéseknél az „én” mindig egy kicsit „mi”, az
nehezebben igenel.
Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk megteremtve, hogy a sikereinket
csak kicsit éljük át, a veszteségeinket azonban teljes valónkkal. Levert
harcai után ezt az országot a tűrés tudta leginkább egyben tartani.
Istenkáromlásnak hangzik, de ha március 15-ből csak március 15-e marad
meg, rég elfelejtjük. Március 15-e attól érint minket olyan mélyen ma
is, mert utána hosszú és rettenetes volt a megtorlás: akasztottak és
főbe lőttek, börtönöztek és bujdosásra kényszerítettek rendes
polgárembereket, akik csak komolyan vették törvényes forradalmunk
elfogadását, és nem értették, hogyan lehet betiltani a kokárdaviselést.
Ha megnézzük, költőinket, íróinkat mire ihlették a győztes forradalom
eseményei, és mire az elbukott szabadságharc, meg kell állapítanunk,
hogy a magyar irodalom legszebb mondatai, szólássá vált sorai ebben a
halálos dermedtségben, ebben a „csillagoltó sötétségben” (Vajda János),
ebben a felülírhatatlan veszteségben születtek meg. A szóképek a szív
mély keserűségétől egymáshoz váltak hasonlóvá: nem csak Vörösmarty
lelkében él ’48 emléke a tavasz, a „zöld ág” képeivel. Egy másik közössé
lett motívum az álom és az ébrenlét gyötrelmes összemosódása. Vajda
„lobogó gyász”-ról, virrasztókról ír, Arany alváshiányról panaszkodik,
Álom – való című versében „a haza vérvirágai”-nak nevezve az
elesetteket. Norvég költőnek eszébe jutna-e a napfogyatkozás láttán:
„Ítélet van most fönt az égen.” Vagy ez: „A nap képe úgy elfeketül /
Mint az ember arca a bitón”
Körmendy Zsuzsanna
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése