A liberális Európa elveszni látszik - az értékeiket veszettek pedig magukat próbálják menteni ( - nekünk annyi)

Nagyon nem szerettem volna ez ügyben megszólalni, és különösen nem véleményt alkotni, de az egyre terebélyesedő ügy olyan botrányos, hogy az már nem hagyható áttekintés nélkül.

A mindennapok küzdelmei között talán fel sem tűnik, talán nem is tudatosul sokunkban, de azért a világ változik. Ha belenézünk a híradókba, ha fellapozzuk a hírportálokat, akkor azonnal láthatjuk, hogy az európai társadalmakban zajló új folyamatok, mégha egyelőre nem is annyira látványosak, de már mindenképpen egy irányba mutatnak, egy üzenetet közvetítenek: a jelenleg fennálló, liberális alapokon nyugvó rendszer sokáig már nem tartható fenn, sem gazdaságilag, sem értékrendileg. Európa népei között folyamatosan nő a társadalmi elégedetlenség, a változásokra való igény. A végjáték elkezdődött. A hatalomért való küzdelem pedig újabb szakaszába lépett…

Leszögezem, hogy a nők tisztelete elsődleges szempont a számomra, zaklatásuk rosszabb és jobban elítélendő, mint más esetekben.

A nőiesség számomra és általában az egészséges férfiak mégis olyan kihívás, amivel sokan sokszor nem tudnak jól megbirkózni. Azon a mezsgyén, mely a baráti jóérzés, a találkozások és a közös együttléteken túl zajlik, egy olyan belsőséges viszony jöhet, vagy jön létre, mely egy pár sajátos alkotása. Különösen ez a szexualitás. Az a viszonyulás, amit mindkét fél akar.

És talán itt van a kutya elásva. A közös akarásban, vagy a közös akarat hiányában. Mert amit csak az egyik fél óhajt, kíván, vagy próbál megvalósítani, az nem lehet közös, még akkor sem ha ez nem egy közösülésben ér végett, hiszen máris a zaklatás mezsgyéjére léptünk.

Sajnálatos, hogy a világon mindenhol ismert ez a probléma, mely nem csak a hatalmonlévők, a politikusok, a művészek, a sportolók közt jelenik meg, hanem már a mindennapi közéletünkben is.

Napjában hallunk beszámolókat az európát ellepő betolakodókról, akik faun szatírokként alázzák mostanság a nőket és asszonyokat az öreg kontinensen széltében és hosszában. Most ezek a Merkel által csalogatott félistenként tisztelt büdös szörnyek olyan méltóságot képviselnek, mely a kikezdhetetlenségüket, egyfajta érintetlenségüket garantálja. Mindezt számos ejnye-bejnye ítélet, európai szintű liberális elvárás alapozza.

És ezzel megint csak azt látjuk, hogy ezekkel a magukból kifordult libsikkel van a legnagyobb gond.  Ezek azok a hangadók, és megmondók, akik elnézik vagy megengedhetőnek tartják az erőszakot a maguk oldaláról, és elviselhetetlennek tartják más részéről.

Itt van például ez francia születésű Roman Polański, aki nem zsidó származása, hanem romlott viselkedése nyomán került illetve menekült a rivaldafényből vissza a romlott Európába.

 Miután Amerikában 1974-ben megrendezte a Kínai negyedet Jack Nicholson főszereplésével, a színész lakásán egy 13 éves kislány megrontott. Ez megrontás egy szépített kifejezés a zaklatással teli nemi erőszakra, utalván arra, hogy a másik fél is bűnös (lehet) ebben. 

 Polańskit 1977 márciusában letartóztatták, és bíróság elé állították egy 13 éves kislány megrontásának vádjával, amit Nicholson lakásán követett el. Augusztusban bűnösnek vallotta magát, azonban még az ítélethirdetés előtt Franciaországba szökött.

Augusztusban bűnösnek vallotta magát, azonban még az ítélethirdetés előtt Franciaországba szökött. Azóta Párizsban él.

  2009. szeptember 27-én Svájcba utazott, hogy átvegye a Zürichi Filmfesztivál életműdíját, de a svájci rendőrség a harmincegy éves amerikai elfogató parancs alapján letartóztatta, majd több millió dollár óvadékért cserébe 2009. december 4-én a Gstaad mellett található villájában házi őrizetbe helyezték. Kiadatási ügyében végül 2010. július 12-én született meg a döntés, a rendezőt nem adták ki az Egyesült Államoknak és a svájci igazságügy miniszter bejelentése alapján "a szabadságát korlátozó intézkedéseket" azonnali hatállyal visszavonták.^[1] 

 Ezt követően Polański még aznap elhagyta az országot.

 

Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy négy éve közölt egy összeállítást. Ebből kiderül – ha az ember bírja a gyomorforgató olvasmányokat –, hogy Daniel Cohn-Bendit az idén hetvenkét éves német  politikus – a hatvannyolcas diáklázadások sztárja – milyen kijelentéseket tett a hetvenes évektől kezdődően az elvtárs kislányokról és a gyermeki erotikáról. Daniel Cohn-Benditnek nem érdeke, hogy átláthatóvá tegye: milyen kijelentései voltak korábban, amelyek pedofília gyanújába keverhetik.

Így a liberális szemlélet számára a szándék és az irányultság teljesen az esztétika alá van rendelve.

 A FAZ beszámol arról: 1977 és 1990 között Cohn-Bendit a frankfurti baloldal városi lapjában, a „Pflasterstrand”-ban közölte gondolatait. Az 1978-as „Egy dinoszaurusz gondolatai”-ban így írt: „Tavaly elcsábított egy hatéves elvtárs kislány. Ez volt az egyik elmondhatatlanul legszebb élményem életemben, és most nem annyira fontos értekezést írni a pederasztia előnyeiről és hátrányairól”.

Egy francia tévéműsorban pedig kijelentette: „A gyermeki szexualitás fantasztikus. Őszintének és komolynak kell lenni, a legkisebbeknél ez valami egészen különleges dolog” – mondta Cohn-Bendit. „Amikor egy kis ötéves lányka kezd vetkőzni neked, az nagyszerű, mert ez csak egy játék. Egy őrülten erotikus játék”. Ugyanebben az interjúban arról is vall, hogyan szokta a gyerekek popóját mosni az alternatív óvodában.

A pedofília két irányból közelíthető meg. Büntetőjogilag voltaképpen a kiskorúak molesztálását értjük a fogalom alatt: azaz csak akkor nevezhető valaki pedofilnak, ha - bíróságilag bizonyítottan - kiskorú személlyel közösült vagy más módon hozzá szexuálisan közelített.

Köznapi értelemben azonban sokkal több mindent is értenek a pedofília alatt: egy pillantás vagy óvatlan simogatás is elegendő ahhoz, hogy valakit pedofilnak tartsanak. Szexuálpszichológiailag ugyanis értelemszerűen nem csak az tekintendő pedofilnak, aki már ki is élte, ráadásul büntetőjogilag tilalmazott módon, a vágyait, hanem akiben egyszerűen csak ott bujkál a kísértés a gyermekek kapcsán. Kísértéseket persze elég nehéz bizonyítani. Hacsak az illető nem maga beszél vagy ír róluk nyíltan.- írja a Válasz.hu.

Vaj' szüksége van-e Európának, és közte Magyarországnak a pedofília gyanújában dúskáló személyre? - az LMP miként vállalhatja

Daniel Cohn-Benditet nem csak Magyarországon vádolják pedofíliával. Igaz, a jobboldali sajtó már-már azt a látszatot kelti, mintha egy szabadlábon lévő liliomtipróval lenne dolgunk. Franciaországban azonban, amelynek képviseletében a zöldpolitikus jelenleg az Európai Parlament tagja, szintén megfogalmazódtak hasonló vádak.

A szélsőjobboldali Nemzeti Front jelenlegi pártelnöke, Marine Le Pen, ha egy-egy vita alkalmával szembekerülhetett Daniel Cohn-Bendittel, előszeretettel pedofilozott. De egy emlékezetes televíziós csörte kapcsán Francois Bayrou, a centrista Demokrata Mozgalom (MoDem) akkori államfő-jelöltje is előhozta ezt a régi vádat. Amikor Daniel Cohn-Bendit a politikus egyik mondatát „visszataszítónak" nevezte, Bayrou azzal replikázott, hogy talán Cohn-Bendittől kissé furcsa hallani ezt a szót.

 1975-ben jelent meg A nagy őrület (Der grosse Wahnsinn) című könyve, amelyben így számol be a két- és ötéves gyermekek között szerzett élményeiről: „Állandóan flörtöltem a gyerekekkel, és ennek nemsokára erotikus jellege lett. Éreztem, ahogyan ötéves kislányok már abban a korban megtanulták, miként kezdjenek ki velem. Szinte hihetetlen. A legtöbbször védtelennek éreztem magam.” A Das da című ultrabalos magazin 1976. augusztusi számában is beszámolót közölt „hihetetlen” élményeiről: „Gyakran előfordult, hogy néhány gyerek kinyitotta a sliccemet, és elkezdett simogatni. A körülményektől függően mindig másként reagáltam, de vágyaik problémát okoztak nekem. Megkérdeztem tőlük: miért nem játszotok egymással? Miért engem választottatok, és nem a többi gyereket? De amikor ragaszkodtak hozzá, akkor én simogattam őket. Emiatt perverz magatartással vádoltak.” Amikor évtizedekkel később mindez ismét napvilágra került Daniel Cohn-Bendit előbb összevissza hazudozott, majd verbális provokációról beszélt, végül ezt mondta: „Elismerem, hogy amit írtam manapság elfogadhatatlan. Amikor ezekre a mondatokra tekintek, azt mondom magamnak: Hát, Danny, ez lehetetlen!” De nem volt az. Ezek köztudomású, többször ellenőrzött és rögzített tények, amiket ma már senki sem vitat. Az igazi kérdés az, hogy Jürgen Trittin, Cohn-Bendit és társai mindezek ellenére hogyan futhattak be jelentős politikai karriert... - Demokrata. 

Kiss László hazai úszóedző, szövetségi kapitányról is gyalázatos dolgok derültek ki. 1961-ben csoportos nemi erőszak egyik társelkövetője volt a medence környékén. Kiss László a három úszó közül harmadikként gyalázta meg az addigra már "elernyedt" testű lányt. Mégis maradhatott a fiatalok közelében, maradhatott tréner, edző, és valaki. Akár példaképp is, akire felnéztek. 

Sőt a botrány kirobbanása után még számos neves ember és számtalan név nélküli állt ki az nőt gyalázó erőszakoskodó mellett, feledve és bocsánatosnak tekintve korábbi tettét. Volt aki az áldozatot próbálta meghazudtolni, és volt aki azt mondta, hogy az már akkor is olyan "kúrós" volt. 

Erre most itt van az újabb eset, a másik oldalról. Egy liberális körökben, élő és mozgó szabadelvű művésznőből tört elő a régóta benne feszülő történet. A 41 éves Sárosdi Lilla Magyar Narancsnak  azt mondja, azért döntött a nyilvános megszólalás mellett, mert néhány hónapja a családjával sétált, amikor meglátta az utcán Martont és feltört benne az indulat. Akkor azt a gyerekek miatt el kellett fojtania, de a találkozás felkavarta a múltat.

"Korábban sok barátomnak meséltem el az eltelt több mint 20 év alatt. Szabadulni akartam. Ahogy haladtak előre az évek, az emberektől azt kaptam vissza, hogy Martonnak lehetnek más ügyei is, mert „beszélik”. (…) Hány áldozata lehet? És még mindig tanít? Iszonyú lelkiismeret-furdalás tört rám, hogy ahelyett, hogy tennék valamit, csak hallgatok. Aztán amikor a Weinstein-botrány kirobbant, úgy döntöttem, hogy kiírom magamból, mert belehalok. Lesz, ami lesz."

A Harvey Weinstein-sztori valóságos coming out-hullámot indított el Hollywoodban és az amerikai szórakoztatóiparban: napról napra több nő meséli el, hogyan molesztálta és zaklatta őt a lebuktatott producer vagy valamely másik ünnepelt színész, esetleg rendező. Olyan nevek beszéltek megpróbáltatásaikról, mint Ashley Judd, Angelina Jolie, Jane Fonda vagy Rose McGowan. 

A Weinstein-ügy, úgy fest, nem csak az amerikai színésznőknek segít, hogy megosszák a nyilvánossággal a hatalommal való szexuális visszaéléseket. Rövid időn belül két magyar színésznő is a Facebookon osztotta meg saját történetét. Sárosdi Lilla, a Krétakör színésze - Schilling Árpád - felesége egy 20 évvel ezelőtti sztorit idézett fel. Egy ismert színházigazgató-rendező az autójában próbálta meg orális szexre bírni: 

 "A Weinstein ügy kapcsán kikivánkozik belőlem, hogy 20 évvelezelőtt egy akkor színházat igazgatò rendező egy kedves barátjával elvitt kocsikázni egy pròba után (...) 

 Egy fehér BMW- ben ültem mellettem a nagyrendező a kedves barát a volánnál ,a Margit-hídnál - sosem feledem a képet - oldara nezek látom a parlamentet és előttem a nagyrendező térdel a kocsiülésen letolt sliccel pici löttyedt hímtagja limbál a szemem előtt. "Puszild meg“ - hallom az instrukciòt. Elsírtam magam! 

Nagyrendező zokon vette a hisztimet és biztatott, hogy nekik vannak ilyen fiatal barátnőik, akikkel szekszelnek egy jòt, lazuljak egy kicsit, de nem sikerült lazulnom, sőt, de itt még nem ért véget az este, elértünk egy kietlenebb helyre ahol a kedves barát örömet szerzett magának, miközben én szégyenkezve kértem bocsánatot nagyrendezőtől, hogy megsértettem az ellenálásommal. (...) Az évek alatt nem csitult bennem ez az ügy. Ha arra gondolok, hogy ez az ember fiatalembereket tanít azóta is, akkor feljön bennem a harag."

  

Nem tudni, hogy igaz-e a történet. Itt sem rendőrségi eljárás, sem mögöttes ítélet nem született. Egyedül a színésznő állítása, 20 évre visszamenő emlékezése szerinti előadása szerepel a repertoárban.  Azt viszont látni, hogy Sárosdi nem egy prűd és sexuális jeleneteket nélkülöző tehetség.

Nem mintha a színészettel nem járna (járhatna) együtt a meztelenség bizonyos vállalása, de azért a színészet és a pornográfia között is van némi különbség. A pornográf jeleneteket az örömszerzési vágykeltés, míg a színészetet a művészi ábrázolás különbözteti meg egymástól. A lelkileg sérültek nem tudnak bizonyos dolgokat vállalni vagy éppenséggel megkülönböztetni.  Hogy itt Sárosdi melyik csoport mely ágához tartozik, ki tudja. Mindenesetre érdekes látni és hallani azt az önmagában is ellentmondásos szabadosságot, amit elénk tár szóban és látványban.

Az viszont máris biztos, hogy az amúgy eddig nem igazán ismert színésznő olyan hírverést kapott, ami a hivatkozott "nagyok" botrányaihoz méltó helyre emelte.

Marton Lászlót sikerült rövid úton és hamar megbuktatni - gyorsabban mint Kiss Lászlót.

Sárosdi szerint addig nem lehet a zaklatást feldolgozni, amíg az áldozatot nem fogadja be, az elkövetőt pedig nem tagadja ki a közösség. Amíg magadban hordod, csak egy áldozat vagy a sok közül, miközben az elkövető vígan éli életét. (…) 

Kiknek az érdeke mindez? Akár az egyik oldalon a nemi erőszakoskodó fenntartása, a pedofil politikus közéleti megtartása, vagy a másik leleplezése, megbuktatása vagy éppenséggel kaszálása? Miért maradhat az egyik és süllyed(het) el a másik? Ki és miként irányítja, vagy rugóztatja mindezt? 

Hogy vállalhatjuk és vállalhatják fel a pedofilt politikai körökben? Az erőszaktevő, nőket gyalázó betelepülőket Európa-szerte, a gyilkos nagyhatalmakat globálisan, és végezhetjük ki szóbeszéd alapján azokat akiket az irányadó hatalmi elit világon átívelő vezérfonala úgy ítél? 

Mitől jó és elfogadott az egyik (akár Gyurcsány,) és rossz, vállalhatatlan a másik (akár Orbán)?  Miként maradhat a közéletben érintetlenül Polański, Cohn-Bendit, (vagy éppenséggel Gyurcsány,) és kerül kiszorításra a másik?  

Mi az a mögöttes erő és hatalom, mely mindezt elrendezi? 

A semmitmondó krétakörös színésznő szerint: Csak akkor lesz változás, ha emberileg ugrunk egy lépcsőfokot. Aki a szégyenét tárja föl, az nem tud számító lenni, az egyszerűen csak beleugrik a szakadékba.

Én azonban úgy látom, hogy ebben az összefonódásban csak a kutya ugat és mindenki marad a saját jólétében, miközben senkit nem találni a szakadékba ugrani.   

A liberális európai eszmeiség visszavonhatatlanul a végét járja. A 68-as generáció az elmúlt évtizedek alatt már elért mindent, amiért az akkori fiatalság lázadt. Az akkori követelések zöme, mint a szólás- és sajtószabadság, a gyülekezési jog, a tekintélyelvűség eltűnése, vagy akár az öltözködés, a kultúra szabadsága ma már a mindennapok részévé vált. Cohn-Benditnek és társainak mára már csak a szélsőségesen deviáns követelések maradtak, amelyek épp az abnormalitásuk miatt már nem találnak, nem találhatnak sehol sem tágabb táptalajra.  

*