– Egy kis fekete levest? – kínálta Szulejmán Szapolyait, amikor
magukra maradtak a szultán díszes sátrában. – Kedves fiam – mondta a
nála hét évvel idősebb magyar királynak -, néha úgy érzem, vonakodsz
teljes erődből és meggyőződésedből mellém állni, hogy a hitetlen nyugati
gyaurokat a pokol fenekére küldhessük. Van bennetek magyarokban valami
ostoba ragaszkodás Rómához, pedig az ősötök, Attila is már velük kelt
birokra. Ezektől nem számíthattok semmi jóra. El fogják venni a
hazátokat, lenéznek, kizsigerelnek benneteket; a földetek kell nekik, a
vizeitek, de leginkább a lelketek. Rátok fogják erőszakolni mindenféle
kifacsart eszméiket. Nem hisznek majd a Teremtőben, pusztító
ideológiákat terjesztenek tűzzel-vassal, no és mézesmadzaggal is. A vége
úgyis csak dögvész, pusztulás, istentelenség. Nem lesz férfi és nő, apa
és gyermek, jó és rossz, erkölcs, haza, hit… Semmi! Amit mi gondolunk a
világról, sokkal közelebb áll ahhoz, amit ti gondoltok, mint amit a
nyugat gondol…
– Nekünk meg kell Európát védenünk. Ez a küldetésünk, miképpen már Hunyadi is…
–
Ugyan minek? Hogy majd egyszer legyen hová csatlakoznotok? Ahogyan Vajk
akarta? – A szultán egy kézmozdulattal elhessentette ezeket az
eszméket. – Tudod, mi jut erről eszembe? A gyönyörűséges Zulejka. Bárki
boldogan elvette volna. De ő a szultán háremébe vágyakozott. Sok
intrikát legyőzve, megalkudva, arcvonásain is igazítva, fájdalmas
szőrtelenítések után elérte: bekerült a hárembe huszadik udvarhölgynek.
Azóta ott várja, hogy a fényességes padisah olykor ránézzen. Így fog
elfonnyadni.
– Mi a te javaslatod?
– Ha a jövőbe nézek, én
látok egy ruméliai kalifátust Tarik sziklájától az Alpok keleti
karéjáig. Viszont számotokra maradhatna itt egy ilyen közép-európai izé…
– Apostoli unió?…
– Legyen!
– Hát… – vakarta a fejét Szapolyai –, délre az oszmán birodalom, nyugatra a kalifátus…
– De közötte ott az erős Magyarország. Nos?
– Most kérnék egy kis fekete levest… – sóhajtott Szapolyai.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése