Egy másfajta mészárlásról Párizs kapcsán - elfelejtésre ítélve ( - a véres bosszú történelmileg kódolva lehet)

 "Ezek a bűnök hivatalosan nem léteztek"  

Jean-Luc Einaudi történészt idézzük az algériai háború egy epizódjáról a mostani terror okán

A mostani franciaországi cselekmények felelevenítik az ország XX. századi történelemének egy darabját. Az egyik ilyen az az 1961. október 17-i párizsi demonstráció, amelynek szabályos vérfürdő lett a vége. 

 Jean-Luc Einaudi történészt az, aki a 80-as években először próbálta előásni ezt a történést a feledés homályából.

 

Jean-Luc Einaudi: 1961-ben tízéves voltam, és csak a 70-es évek elején, a 68-as mozgalmak kontextusában hallottam először az akkori, októberi megtorlásról. Ekkoriban csupán egy kisebbség körében volt ismert ez az esemény, de már akkor úgy érzékeltem, hogy az algériai háború, bár alig beszéltünk róla, mégis nagy súllyal nehezedik a francia politikára és társadalomra.

Elfojtott emlékként él bennünk, miközben főbb szereplői továbbra is fontos szerepet töltöttek be az ország politikai életében. Franciaorzságban erős volt a rasszizmus az algériaiakkal (muzulmánok/szinesbőrűek) szemben. 

Amikor a kutatást a 80-as években elkezdtem, az látszott a hivatalos álláspont szerint, hogy két-három halálos áldozata volt csupán a 61-es rendőri fellépésnek.

Az 1961. októberi események egyik fő felelőse már a II. világháború alatt fontos szerepet vállalt a zsidók üldözésében, aztán a háború után a különféle kormányok alatt megmaradt hivatalában.

Az események, és főleg a halálos áldozatok 40 évig titokban maradtak. A Parlamentben egyedül egy kommunista képviselő interpellált a mészárlásokkal kapcsolatosan megkésve és félősen, mivel az egyik metróállomáson kivégzett tucatnyi áldozat közül néhányan a Francia Kommunista Párt tagjai voltak.

A világhíresen szabad francia sajtó a világsajtóval karöltve hallgatta agyon az eseményeket.

A nyolcvanas években kezdték el csak pedzegetni, hogy az akkori párizsi rendőrfőnök, Maurice Papon a német megszállás alatt náci kollaboráns volt, és zsidók százainak köztük gyerekeknek Auschwitzba deportálásában vett részt.

A hatóságok nem ismerték el a halálos áldozatok nagy számát. Először két, majd a Szajnából előkerült holttestek egy részét, mintegy 40 főt ismertek el hivatalosan áldozatként. Jelenleg mintegy kétszázat.

1961. október 5-én Maurice Papon párizsi rendőrprefektus bejelentette, hogy meghatározatlan ideig muszlimok nem léphetnek az utcára este fél kilenc és másnap reggel fél hat között.

Charles de Gaulle elnök készen állt Algéria feladására és titkos tárgyalásokba kezdett az algériai felkelők (FLN) vezetőivel. Ennek ellenére nemcsak Algirban, de Párizsban is folytatódtak a merényletek a rendőrök ellen. A nyár vége óta 11 francia rendőr életét követelte az FLN terrorkampánya. De Gaulle két tűz közé került. Raoul Salan tábornok áprilisi algériai puccskisérlete után nemcsak az FLN-nel, hanem a szélsőjobboldali OAS-szel is számolnia kellett.

1956-ban, amikor már folyt a függetlenségi háború, Algériába küldték, majd 1958-tól egészen 1967-ig párizsi rendőrfőnök volt. Aztán a hatalmon lévő párt egyik vezetője, később miniszter. 

Franciaországban nagyon lényeges szempont az állam folytonossága.

Egy ma is érvényben lévő levéltári törvény a 70-es évekből az ő aláírását viseli, ekkor költségvetési miniszter volt. Érthető tehát, hogy a történelem bizonyos mozzanatainak vizsgálata nem megy konfliktusok nélkül.

1961. október 8-án a párizsi rendőrfőnök, a II. világháború során a bordeaux-i zsidó polgárok deportálásában vállalt szerepéről ismert és emberiesség elleni bűntettekért elítélt Maurice Papon kijárási tilalmat rendel el az "algériai muzulmán franciák" számára. Tiltakozásképp e diszkrimináció ellen a Franciaországban élő algériaiak nagy többségére is befolyással bíró Nemzeti Felszabadítási Front (Front de Libération National, FLN, az algériai függetlenségi háború vezető politikai-katonai szervezete) felhívására algériaiak ezrei vonulnak október 17-én este a főváros szimbolikus helyszíneire.

Ami ezek után történt, arról nagyon keveset lehet tudni. A rendőrség őrjöngve támadt a tüntetőkre, tüzet nyitottak rájuk, botokkal verték őket véresre. Algériai becslések szerint kétszáz, a francia kormány jelenleg elfogadott becslései szerint hetven embert megöltek. Volt, akit falhoz állitottak és agyonlőttek, volt, akit megfojtottak, volt, akinek szétverték a koponyáját és a Szajnába dobták.

A francia sajtóban szinte semmi sem jelent meg az eseményekről. Papont később életfogytiglanra ítélték, de nem a párizsi mészárlásért, hanem a második világháborúban elkövetett büneiért. Franciaország megosztott az októberi események megítélésében. A jobboldalon a francia rendőrség jogos dühére, a kegyetlen algériai terroristák elleni harcra hivatkoznak, a baloldalon pedig megpróbálnak felelősöket keresni a jobboldalon. A francia parlament sohasem vizsgálta ki az ügyet.

A Grands Boulevards, az Opera, a Boulevard Saint Michel zsúfolt csomópontjain a rendőrség megdöbbentő brutalitással lép fel a békésen és fegyvertelenül, ünneplőben felvonuló férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel szemben. A halálos áldozatok száma azóta sincs tisztázva, és bár e tragikus őszön több száz algériait likvidálhatott a francia rendőrség, hivatalosan ezt máig nem ismerte el. 

De hadd  idézzek egy angol példát.
Londonderryben részt vettem a Bloody Sundayhez fűződő rendezvényen. (1972 januárjában a brit hadsereg tüzet nyitott egy békés tüntetés résztvevőire, közülük 14-en meghaltak - a szerk.) A megemlékezésen felkérték a történteket azóta is hazug módon tálaló brit államot a felelősség elismerésére. 

David Cameron a brit állam nevében azóta már bocsánatot kért. A tízévnyi előnyben nyilván nagy szerepe van a politikai kontextusnak, de szerintem az írek mobilizációja volt a döntő.

Ehhez képest a mi 2006. októberünk, a tévészékház ostromával és a forradalom ötvenedik évfordulóján történt összecsapásokkal együtt kedélyes kerti piknik volt. Annyiban hasonlítunk csak a franciákra, hogy pártállástól függően teljesen máshogyan emlékezünk a történtekre és a magyar parlament sem volt képes arra, hogy kivizsgálja az ügyet. Gergényi nem Papon, Gyurcsány vagy Orbán nem mérhető de Gaulle tábornokhoz, Budaházy Bubu veszélyességét pedig nem lehet az Algériai Felszabaditási Frontéhoz hasonlítani. Ahogy György Péter sem Sartre és Molnár Attila Károly sem egy Raymond Aron. 

Minden államban, a mindenkori hatalom törekszik arra, hogy eltitkolja a bűneit. Ezért a civil társadalom nyomása a döntő; - először a megismerésért, aztán pedig a tények elismertetéséért.

Az FLN 1961-ben azt akarta bizonyítani, méghozzá Párizs szívében, hogy a főváros térségében élő franciák mellette állnak. De a résztvevők legrosszabb álmukban sem képzelték volna, mi vár rájuk.

Ezek a nők és elsősorban férfiak már hosszú évek óta háborús helyzetben éltek otthonukban. Algériában már jó ideje rettenetes dolgokban volt részük, és azért jöttek ide, mert úgy gondolták, hogy Franciaországban békésebb életük lesz. Csakhogy a háború, ha más formában, de itt is folytatódott. 

Ekkoriban már hetek óta mindennapos, hogy holttestek, algériaiak, észak-afrikaiak tetemei kerülnek elő. A szervezők tehát számítottak áldozatokra, ez bizonyos, de ilyen intenzitású erőszakra nem. Ezt a barbár indulatot nehéz is lett volna elképzelni. A rendőrök túlléptek a véres megtorlás klasszikusnak mondható mértékén. Valamiféle gyilkos, rasszizmus fűtötte gyűlölet szabadult el. De igaz az is, hogy az FLN kevéssé volt tekintettel az egyének életére: akiket például besúgással gyanúsítottak, kivégezték.

Szóval a francia társadalom történelmében is vannak olyan dolgok, amik visszamenőlegesen nyomot hagyhattak az emberekben. Itt elsősorban az egykori gyarmati területekről származókra gondolva érezhető az érdekkülönbség és az ellenszenv  az őshonos franciákkal, az államisággal szemben. 

Franciaország külföldi szerepvállalásai, történelmi és katonai megnyilvánulásai magukban hordozzák a lehetséges válaszreakciókat. A mostani merényletsorozatok, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás, vagy a mostani gyilkos roham, mind egy szálra fűzhetők.  

A világ legnagyobb sajnálkozása ellenére azonban a franciák is mindent megtettek azért, hogy magukra zúdítsák a nem éppen liberális gondolkodású iszlamista, és muzulmán népek haragját.  

A több áldozattal járó csapás okai a franciák politikájában, a társadalom hozzáállásában és ma is viszonyában keresendők. Elvégre az ország nagyhatalmi pozíciójának utolsó láncszemeként vállalt geopolitikai szerepének a következményei a mostani események. 

  

A liberalizmus leáldozásával a franciák fénykora is odaveszni látszik. Ennek az agóniának vagyunk tanúi ma Európa szerte, a világban és idehaza.

Magyar Narancs,

orulunkvincent.blog. nyomán

 *