Már elbontották a sorompót. Engedély se kell, hogy beléphessünk. Szabad
az út az ócsai szociális lakóparkba. Szabad, de éjjel azért őr posztol a
házak között, s kérésre a körzeti megbízott is ügyel, kár ne essen a
házakban. Az építkezés első üteme kész: 80 ház áll. De nem lanyhul a
figyelem: ma is mindennek jelentősége van, s lesz is…
Az első lakó június végén költözött. Bedőlt devizahiteles ő is, gondnok
lett itt, és azóta kerüli a sajtónyilvánosságot. Nem nyilatkozik. Nem
mintha szégyellné. Nincs mit szégyenkezni: az 500 ezer devizahiteles
közül 117 ezer bedőlt, hónapok óta tartósan nem fizet. Hogy élik meg?
Vérmérsékletük szerint. Van, aki árveréstől, kilakoltatástól tartva
örökké szorong. Más a kormányban bízik, csak nem hagyják a nagy bajban
magára, s abban reménykedik, tartozását mérséklik, elengedik. Megint más
tüntet: akasztófákkal járkál az utcán, hogy itt embereket szedtek rá
csúnyán, fejeknek kell a porba hullani. S van, aki sosem adja fel,
erőlködik, pályázik: házra, lakásra, fedélre a fejük felé, s haladékra,
mert ki időt nyer, életet nyer.
Nagy tülekedés, kapkodás most
sincs errefelé. Július végéig 24 család költözött a lakóparkba. A
szeptemberi iskolakezdésig még további 16 család érkezése várható. A még
üres házakra új pályázatokat írnak ki, de hogy az eredetileg ide
tervezett 500 lakás felépül-e valaha, erre kevesen fogadnának. Sok a
bizonytalanság, ami biztos, az se biztos. Akadt nyertes, aki jött,
szétnézett, s mondta, ide nem jönne. Hová megy akkor? Azt ő se tudja, de
ide nem.
Pedig élhető hely ez. Nem túl nagy, de takaros
házakkal, ezer négyzetméternyi kertekkel. A nyertesek költözéskor
vállalták, hogy takarékossági okokból művelik majd a földet. Néhányan
már felásták, felszántották, de homokos a terület. Rengeteg víz kellene
ide, és locsolásra már biztosan nem telne, kidobott pénz lenne bármit is
ültetni. Most újragombolják a kabátot: az udvarokra kutakat fúrnak,
olcsóbb lehet az öntözés. Hiába, lakva ismerszik meg minden.
 |
| Krétakör - lemondás, és nyereség ( - bölcs a döntés) |
Csend
van a házak között. Találgatni se kell, hol laknak már: ahol az ablakra
függöny jutott, a tetőre antenna, ott már élnek is. Élnek, de mintha
összebeszéltek volna, eldöntötték, nem nyilatkoznak. A bajunkon ne
csámcsogjanak, feleli egy morcos férfi. Azt azért megsúgják, jó itt.
Jobb, mint hitték előzetesen. Ügyet intézni 90 forintért busz viszi őket
a városba szerdánként, szombatonként pedig vásárolni mehetnek. Messze,
kilométerekre kint élnek mindentől, de ez is jó, esténként csönd van, és
a ház is kellemesre hűl. Feleslegesen féltek, aki nagyon szeretne, úgy
fest, itt is elhelyezkedhet. Van, akit dajkaként alkalmaztak, mások
targoncásnak tanulnak, most egy közeli gombaüzem is felvételt hirdet.
Szomszéd a szomszédja tenyeréből itt se eszik még, de tudnak egymásról,
segítenek is. Vagy csak köszönnek, mostanság ez se kevés.
Megyünk
tovább, míg végre Nyikoráék portájához érünk. Két hónapja, hogy
találkoztunk. Mi változott azóta? Minden és semmi. Nyikora akkor a régi
ház udvarán karosszériát javítgatott. Javítgat itt is, persze. Sífutó
volt anno, és sóbányász, súlyproblémái sosem voltak. Arca már egészen
csontos, szeme mélyen ül, bordái kilátszanak. Azóta is fogyott. Hogy
csinálja? Raktáros, este tízre jár Gyálra műszakba, fél hétkor indul
haza. Nyolckor ledől, úgy tízig alszik. A ház körül tesz-vesz, majd
karosszériát javítgat, kikalapál, hegeszt, lefúj. Elrohan a régi házhoz:
tetőt reparál, füvet nyír, locsol, villanyt kapcsolgat, hogy higgyék,
él ott még valaki.
Nem, nem övé már a ház, de még nem is a banké:
ígérték, kimegy valaki, felméri, mennyit ér. De esett aznap, senki se
jött. Hét éve 14 millióért vették, 8 millió hitelt kértek. Eddig
befizettek 7 milliót, és tartoznak 16 millióval. A bank szerint ér a ház
6 milliót, ha ugyan. Megtámadhatnák a becslést, hívhatnának új
szakértőt, 150 ezer forintért, de abból egy hónapig élnek, erre nem
telik. Dolgoztunk hiába, a nagy semmiért, ha így megy, a törlesztést még
az unokáink is fizethetik, mondja. Adná már oda, szabadulna a háztól,
de a banknak nem fontos.
Gondolják, búsulnak? Nem! A férfi új
terveket sző: leteszi végre a cigit, több pénz marad, ő meg hízik
kicsit, ráfér. Asszonya? Nincs oka rá, de mosolyog, erőt mutat.
Nem
voltam sírós sosem, kezdi. Aki árvaházban nő fel, ritkán nevet és nem
sír, ártana vele. Kevés holmink van, bedobozoltuk, autókba tömködtük. A
bútorokat utánfutóra tettük, kötelekkel ráerősítettük, és indultunk
Ócsáról Ócsára a lakóparkba. Eldöntöttem, hátra véletlenül se nézek.
Ilyen erőtlennek még sosem éreztem magam. Ültem a kocsiban, bámultam
előre. Hallottam, ahogy csörög-zörög mögöttünk a holmink, az összes
vagyonunk. Kemény asszonnyá tett az élet, de csak az első kanyarig
tartottam magam. Ott kezdtem el sírni, abba akartam hagyni, de nem
sikerült. Laci barátja vezette az autót. Rég ismer, így még nem látott.
Pislogott felém, sóhajtozott, vigasztalt. Azt is mondta, hogy sírjál,
Erzsi, ha könnyebb a szívednek. Nem lett az. Kilenc kilométer az út
idáig, nekem sokáig tartott, és nem azért, mert csak lépésben mehettünk.
Ő is várta, hogy odaérjünk, a szemét törölgette, úgy tett, a por
könnyezteti.
A ház előtt már ott állt az uram, Laci. A
gyerekeknek, Vivinek, Lacinak és Dáriusnak magyarázta, hogy ez
lesz az
új otthonunk. Jó lesz itt, ugye, örültök, kérdezte. Akkor már mosolyogni
is tudtam, s nem csak muszájból, mert nem szabad a picik szívét
szomorítani, ők semmiről se tehetnek, s előttük nem lehet bánatot
mutatni. Megfogadtuk, jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Együtt
vagyunk, egészségesek is, munka is van, szeretjük egymást, előttünk az
élet, ne panaszkodjunk. Tudom, járhattunk volna rosszabbul, juthattunk
volna az utcára. Az ember mindenről meg tudja győzni magát, ha akarja.
Így alakult a sorsunk, s ha így alakult, az akkor jó lesz.
Hurcolkodtunk
befelé, amikor szóltak, tévedés történt, mégse ez lesz a házunk, hanem
egy másik. A nyertesek között van hat-, hét-, sőt tízgyermekes család
is. Ők kapják a 70 négyzetméteres házakat, mi egy kisebbet, egy 60
négyzetmétereset. Kétszobás az is, csak kisebb. Nagyobb bajunk ne legyen
az életben, feleltük, és egy utcával odébb gurultunk. Lerámoltunk,
berendezkedtünk. Néhány dolog még hiányzik, de lesz majd az is, hisszük,
hogy lesz.
Milyen itt? Lassan összecsiszolódunk. A felnőtt
bizalmatlan: nem tudja, kinek mit mondhat. De a gyerek, az gyerek, hamar
nyílik, barátkozik, őket nem érdekli, hogy a televízióban rólunk
vitáznak, hogy feleslegesen szórtak ki milliárdokat, gettó ez a
lakópark, vagy ellenkezőleg, ez a világ legcsodálatosabb helye. Leszel a
barátom, kérdik egymástól, s mire eszmélek, tizenkilencen ugrálnak az
udvarunkon. Játszanak, nevetgélnek, boldogok. S jó ez, végül is értük
vagyunk, hogy legalább ők boldoguljanak.
Igaz-e, Laci, kérdi
Erzsébet asszony, és Nyikora László bólint. Közösen döntenek, mindent
megbeszélnek, s bár erről még nem egyeztettek, ezt ő is így gondolja. Ő
sem mondhatná szebben, máshogyan.
*