Talán még emlékeznek a városlakók arra a közpénzes kiruccanásra, amikor a városvezetőnk a hozzá kötődő képviselőkkel átruccant a mai Románia területén álló egykor hazánkhoz tartozó területre csak amolyan székely-barátságból, amit a polgármester később úgy tálalt, hogy üzleti ügy volt, mivel az ottani helyi pékséget szerették volna Ócsán is honosítani.
Persze ebből annyi az igaz, amennyit Bukodi Károly eddig felmerült hazugságáradata, mint magyarázat bírt, no meg annyi, no meg amennyi megvalósult ebből az egészből. Vagyis mondhatni semmi.
Számukra azonban jó buli volt az utazás, a pálinkázás, a vendégszeretet élvezete, és az erdélyi táj, székely barátság közpénzből történő élvezete.
Az egészről 2013-ban többször írtunk amikor a polgármester és baráti körének kilátogatásáról, - akik közt olyan haszonélvező képviselők is voltak, mint a mostani Gallai Zoltán - visszatértek erről az útról.
Mert a lakosság addig nem értesült erről, miközben az út kiadásait a költségvetésből maga állta.
Ez a kiruccanáson túl az utazás-szállás-étkezés költségein, további 1000 eurójába is került a városnak, amit a kint élő vendégszerető Jenei Janka érdekeltségébe utaltak, mondván ott, az ojtozi szorosnál felállítandó emlékhelyhez adják ezt a támogatást.
Legalábbis erre hivatkozott a városvezetés, amelyik az 1848-s szabadságharcot lezáró véres megtorlásról, az aradi kivégzésekről és az ebből fakadó október 6.-i gyásznapról eddig csak egyszer volt képes magát megmutatni. Ez a városvezetés magától soha nem tett olyan alkalomhoz méltó megemlékezést, amit minden tisztes magyar város tesz.
Még a léha Szűcs Lajos is megjelenik ezen a napon valahol és megmutatja magát egy tiszteletteljes biccentésre.
Csak Bukodi és követői képtelenek erre.
Nos ezek a bukodi-legények azok akik a számunkra ismeretlen Jenei Jankát támogatták a hőseinkre hivatkozással, miközben itthon egy fejhajtást nem tesznek emléküknek áldozva.
"Horváth Tamás ezt azzal egészítette ki, hogy itt székely, román és magyar katonák estek el (a felsorolás sorrendje tőle származik), támogatásunkkal mi lehetnénk a elsők, akik pénzt adományozunk és ezzel Ócsa város neve is felkerülhet (figyeljünk a feltételes-mód jövő időben foglalt szóhasználatra) a majdani emléktáblára az adományok közt. Ráadásul minket az a megtiszteltetés érne, hogy az elsők lehetünk."
Vagyis Horváth nem mást mondott, mint azt, hogy még senki nem adott erre hazánkból közpénzes támogatást Jenei Jankának, és mi lehetünk az elsők. A balekok sorában. És lássuk be, hogy azokká is váltunk, amikor ezt az ezer eurós ajándékot Ócsa költségvetéséből, a mi pénzünkből biztosították a vendéglátó Jenei Janka számára.
Nem feledve, hogy ezzel nem csak a maguk útját, hanem a velük utazó Gallai doktorét is mi álltuk, miközben éppen ez a képviselő volt az, aki az önkormányzatban képes volt előadni, hogy az önkormányzati járdaépítésekért pénzbeli hozzájárulást kéne szedni.
Ez a mocsok bezzeg a Szűcs Lajos előtt általunk fizetett járdaszakasz kapcsán nem mert szólni azért a hozzájárulásért, amit a csóró lakosok esetében megtett.
Gallai azért sem emelt szót, hogy ha már oda fizetünk a hősi emlékekért, akkor idehaza miért nem lehet megemlékezni akár október 6.-án is?
Sajnos a piszokság nagy úr. És ez az önkormányzatiságra és a helyi politikára is igaz.
Ócsán ezt a tüzet nem, hogy nem gyújtják lángra, nem őrzik, nem plántálják, hanem a Bukodi adta fideszes-klikk még el is fojtja. Más normális szerveződés, egyesület híján pedig senki nincs ki a nagyjainkra emlékezne.
Mindezt most elhagyva szeretnék az önkormányzatunk helyett is egy ide illő történelmi megemlékezést tenni az ozori csatáról.
1848. szeptember elején Josip Jellasics mintegy harmincötezer fős
hadseregével átkelt a Dráván, hogy „rendet csináljon” és helyükre tegye a
„lázongó” magyarokat, akik nem átallottak a fenséges Habsburg császár
ellen pártot ütni.
Jellasics 1848. szeptember 11-én történt támadása után szeptember 21-én magyar földre lépett a bán tartalék hadteste is. A kilencezer fős hadtest feladata Jellasics jobb szárnyának védelme volt és terv szerint Székesfehérvárnál egyesült volna a főerőkkel. A pákozdi csata azonban az egyesülés előtt lezajlott és a bán olyan gyorsasággal távozott az országból, hogy még saját tartalékát is elmulasztotta értesíteni a fejleményekről. A magyar hadvezetés tudott Roth közeledéséről és utasította Perczel Mór nemzetőr ezredest, hogy a saját és Görgey Artúr honvéd őrnagy parancsnoksága alatt álló nemzetőrökkel állja el a Székesfehérvárra dél felől vezető utakat. A tartalék így csak október 4-én Székesfehérvár közelében értesült arról, hogy Jellasics vereséget szenvedett, és Székesfehérváron az otthagyott horvát helyőrséget a felkelt nép lefegyverezte.
Az ozorai ütközet az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc első olyan diadala volt, amelyet magyar részről népfelkelők és nemzetőrök vívtak ki. 1848. október 7-én a Perczel Mór vezette magyar sereg fogságba ejtette a Karl Roth és Nicolaus Philippovich császári-királyi vezérőrnagyok által vezetett császári hadtestet.
Az eredeti útvonalán visszaforduló, Perczel csapatai által üldözött császári tartalék október 6-án eljutott Ozoráig, itt azonban a Sió-csatorna hídját felégetve találta. Az átkelés lehetetlen volt, mert a túlpartot Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy vezetésével 15 000 főnyi népfelkelő és nemzetőr védte. A Sióhoz közelítő horvátokat a nemzetőrök puskatűzzel fogadták. Roth megpróbált Csapóval tárgyalni a szabad elvonulásról, de nem tudtak megegyezni. A tárgyalást Perczel István, Csapó Vilmos altisztje tolmácsolta. Csapó őrnagy a megtévesztés és a látszattúlerő taktikáját választotta. Hamis csapatmozgással, dobpergéssel, trombitaszóval, kiéheztetéssel rombolta az amúgy is demoralizált horvátok morálját. Október 7-én reggel megérkeztek Perczel és Görgey csapatai. A csapdába került császári hadosztály erre letette a fegyvert.
Az ozorai diadal legfőképpen Csapó Vilmos nemzetőrei és népfelkelői bátor fellépésének köszönhető.
Az ozorai ütközetnél ejtett egyszerre legtöbb hadifoglyot a magyar haderő a szabadságharc történetében.
Az ócsaiak ezer eurójáról és annak emlékművi hozadékáról azonban semmi hír.
Bukodiék eme tettére sem igen emlékeznek.
*
