2013. november 26., kedd

Ez a város megtagadta ezeréves múltját…


Amikor Horthy Miklós 1919. november 16-án bevonult Budapestre, hivatalosan a Nemzeti Hadsereg fővezéreként lovagolt végig a Kelenföldi pályaudvartól az Országház térig. Ám személye ekkor az ország többségének szemében már jóval többet jelentett, mint pusztán egy magas rangú katonatisztet.

http://internetfigyelo.files.wordpress.com/2013/10/horthy-miklos1.jpg?w=468&h=298A bevonuló csapatokat több tízezer ünneplő ember sorfala fogadta. A marxista történetírás könyvtárnyi negatív mítoszt gyártott a „kihalt fővárosról és az üres utcákról”, ám elég egy pillantást vetnünk a korabeli fényképekre, hogy belássuk ezek abszurditását. Az utcákon tízezrek várták Horthyt világossá téve, hogy a közvélemény nagy része tőle várja az ország sorsának jobbra fordítását.

A nemzeti sereg valamivel reggel fél kilenc után ért a Gellért térre, az alig egy esztendeje elkészült szálló elé, ahol Bódy Tivadar polgármester köszöntötte őket: „Legyetek hűséggel Budapesthez, a magyar főváros minden lakosához. Hassa át szíveteket a régi, lovagias, tiszta magyar szellem.”

Horthy a polgármester üdvözlését lóhátról hallgatta végig, ezzel is jelezve a valós erőviszonyokat, majd az azóta mérföldkővé váló válaszbeszédében „tetemre hívta” a magyar fővárost:

Polgármester Úr!

Szívből köszönöm szíves üdvözlő szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek.

Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom - gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.

De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.

Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.

*

Nincsenek megjegyzések: