Nagypéntek: a nap, amikor Jézus meghalt érettünk

Nagypéntek a húsvéti szent háromnap második napja, a keresztény liturgikus évkör legszentebb napjainak egyike. A keresztény világ ilyenkor Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezik.

Az Ószövetség lapjain nagyon sok Jézusra vonatkozó próféciát olvashatunk, melyek az Üdvözítő élete során rendre meg is valósultak. A kinyilatkoztatás első szent könyve így „alapozza meg” a Megváltó eljövetelét. Izajás, vagy más néven Ézsaiás próféta könyvében például a nagypénteki eseményekre vonatkoztatható próféciákat találhatunk.

Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt  (Forrás: Wikipédia)

A rabbinikus hagyomány szerint a királyi családból származó próféta nagyjából hétszáz évvel Jézus előtt élt Jeruzsálemben.

Fellépett kora hamis istenekre építő bálványkultusza ellen, bírálta az akkori erkölcstelen életvitelt és formális vallásosságot, s azt hirdette, hogy az embereknek vissza kell térniük Istenhez – mindezek alapján akár még modern próféta is lehetne, hiszen napjainkat is hasonló kísértések uralják.

 Izajás könyvében olvashatjuk: „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották” (Izajás 53,5-8).

Izajás szerint Isten szolgája a szenvedésével nyújt engesztelést a bűnökért. A próféta által használt Isten báránya kifejezés Jézus egyik biblikus neve, amit Keresztelő Szent Jánostól kapott.

János evangélista a keresztelőre utalva azt írta: „Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (János 1, 29-34).

Mindez Jézus nyilvános fellépésének az elején történt. Nagypéntek pedig a végén.

Így fog kezet egymással a kezdet és a vég, az alfa és ómega, melyről A jelenések könyve írja: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van, és a ki vala, és a ki eljövendő, a Mindenható” (Jelenések Könyve 1:8).

Nagypéntek ugyanis Jézus kínszenvedését, kereszthalálát és eltemetését tárja elénk, a keresztény liturgiában a húsvéti szent háromnap (Sacrum Triduum Paschale) második napja, egyúttal pedig az egyházi liturgikus évkör legcsendesebbje.

Ilyenkor néma minden ajak. Még a harangok is elnémulnak, közkeletű elnevezéssel Rómába szállnak. Ilyenkor nincs szentmise, csak igeliturgiát mutatnak be a minden díszétől megfosztott oltár előtt.

Ezt a napot a Golgota misztériuma uralja.

Mi történt nagypénteken?

Lukács evangélista tanúsága alapján haladjunk végig a Biblia lapjain olvasható események során: „Pilátus ismét összehívta a főpapokat, a véneket és a népet, s így szólt hozzájuk: Elém vezettétek ezt az embert, mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom” (Lukács 27,16).

Rembrandt: Levétel a keresztről  (Forrás: Wikipédia)

 

Jézust mégsem engedték haza a római katonák, hiszen a helytartói palota udvarán egybegyűlt nép, amely hat nappal korábban, virágvasárnap még azt kiáltozta, hogy „Hozsanna Dávid fiának”, most azt kiáltozta: „Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!” – azt az embert, aki Máté evangélista szerint „hírhedt” rab volt, és akit Márk evangélista a lázadók közül való gyilkosnak, János evangélista pedig gyilkosnak nevezett.

 Pilátus ennek már nem mert ellenállni és „kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint”. Ez a döntés juttatta Jézust a Golgotára

Adjuk vissza a szót Lukácsnak: „Jézust a katonák elvezették. Útközben szembe jött velük egy Cirénéből való, Simon nevű férfi, aki éppen a vidékről jött a városba. A katonák kényszerítették Simont, hogy vigye a keresztfát Jézus után.”

A szent szerző azt is leírta, hogy „A katonák Jézussal együtt két bűnözőt is elvezettek, hogy őket is kivégezzék. Amikor megérkeztek arra a helyre, amelyet így neveztek: Koponya, ott Jézust keresztre feszítették. Ugyanezt tették a két bűnözővel is. Egyiküket Jézus jobb oldalán, a másikat a bal oldalán feszítették meg. Azután Jézus ezt mondta: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek!”

Jézus halála kapcsán ez olvasható Lukácsnál: „Délben elsötétült az ég, és délután három óráig sötétség borította az egész földet, mert a Nap elhomályosult. A Templom belsejében a függöny kettéhasadt. Jézus felkiáltott: Atyám, a kezedbe teszem le szellememet. Amikor ezt kimondta, meghalt.”

Csakhogy itt nem ér véget a nap történése, hiszen a júdeai Arimátia városából származó József, aki a főtanács tagja volt, Pilátushoz ment, és engedélyt kért tőle, hogy Jézus holttestét eltemesse a közelben lévő, még üres sziklasírba. Lukács ezt így írja le: „Levette a keresztről a testet, vászonba tekerte, és elhelyezte egy sziklasírba, amelybe még senkit sem temettek. Ez az előkészület napjának végén történt, és már közel volt a szombati ünnep kezdete. Az asszonyok, akik Galileától kezdve követték Jézust, Józseffel mentek, látták a sírt, és azt is, hogyan helyezték el a sziklasírba Jézus testét. Azután hazamentek, és előkészítették az illatszereket, amelyeket temetésnél szoktak használni. A szombat ünnepén azonban otthon maradtak a Törvény parancsa szerint.”

Megrendítő, drámai történet. A teremtett világ fiai megölték teremtőjük fiát, az Atya Isten fiát, a második isteni személyt.

Csakhogy a történet nem ezzel zárul. Jézus ugyanis harmadnapra feltámadt.

Nemzeti InternetFigyelő

*

A nándorfehérvári diadalra emlékezik-e még valaki - a keresztény világ és Európa védelme ( - Hunhír)

Ötszázhatvanegy éve győzedelmeskedtek Hunyadi János várvédő vitézei és Kapisztrán János keresztes seregei a Nándorfehérvárt ostromló II. Mehmed szultán hadai felett. A győzelem nem csak Magyarországot, de egész Európát megszabadította hosszú évtizedekig a török terjeszkedés veszélyétől. Hunyadiék diadalára azóta déli harangszóval emlékezik a keresztény világ, bár eleinte csak a győzelemért mondott imák idején kongatták meg a harangokat a pápa utasítására.

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, és minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról.

1456. július 22. | A nándorfehérvári diadal

Konstantinápoly után Európa felé fordult a török szultán

Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok, Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán – Hunyadi szövetségesének – serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

 
Hálaadás lett a déli harangszóból

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

 

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

*

„Nem láttam senkit meghalni Isten nélkül” – a 90 éves Lajos atya a Heti Válasznak ( - hitben élni boldogan)

Kettős jubileumot ünnepel Kerényi Lajos piarista szerzetes: 90. születésnapját és pappá szentelésének 65 éves jubileumát. Amint az aktuális Heti Válaszból kiderül, ő hívta életre a nagymarosi és egerszalóki ifjúsági találkozókat, és feloldozta az őt elítélő vérbírót is a halálos ágyán. 

Kerényi Lajos hetvenéves koráig volt káplán, miközben manapság már egy káplánt már három-négy év után kineveznek. Papságának első 25 évében ide-oda helyezték, hogy szétverjék a keze alatt felvirágzott közösségeket, ám ezzel csak azt érték el, hogy ahová csak elvetődött, beindult a közösségi élet. Szerinte „az ördög minden törekvése Isten szekerét viszi előbbre. Ez a legnagyobb büntetése: még a gonoszsága is Isten legnagyobb dicsőségére válik”.

Negyven éve szolgál az Ecseri úti templomban, amit ez idő alatt fel is újíttatott: „Volt ötmillió kis forintkánk húsz éve, és nem riasztott vissza, hogy százmillióra lenne szükség. Már jóval túl vagyunk a százmillión is, de sose volt egy forint tartozásunk se. Hogy honnan jött a pénz, mit tudom én – az Úristentől. Ez a hozzáállás az, amit ő szeret. Határozza el magát az ember arra, amit meg kell tennie, de ne kérjen jeleket, mert az bizalmatlanság.”

A Heti Válasz július 13-i számában olvasható interjúból kiderül Kerényi Lajos atya rendi titokneve, valamint az, hogy miért tekinti eszményképének Colombo hadnagyot, és mesél arról is, miként zajlott találkozása a hírhedt vérbíróval.

*

„Lelki orvossá lettem” – Hatvanöt éve szentelték pappá Kerényi Lajos atyát ( - akik még nem találkoztak vele)

Kerényi Lajos atya Június 1-jén ünnepelte kilencvenedik születésnapját, és június 25-én, vasárnap délelőtt mondta vasmiséjét a budapesti Szent Kereszt templomban. Ebből az alkalomból Kiss Péter, az Új Ember munkatársa beszélgetett vele.

Lajos atya páratlan munka­bírású, sok nemzedékre ható, élő legendává lett pap, aki ma is egyszerre képes a fiatalokra hatni, őket okosan megszólítani, és az idősek, az élettől búcsúzó betegek számára vigaszt nyújtani. Kortalan derűjével közvetíteni egy idő nélküli világ üzenetét.

– „Minél több lelket adj nekem, Uram!” – ez a Loyolai Szent ­Ignáctól kölcsönzött mondat lett életének és papi működésének mottója, mint Bodnár Dániel közreműködésével készült önéletrajzában elmesélte. Sok és egyre több lélek sok és egyre növekvő felelősséggel is együtt jár. Esetleg gondokkal, csalódásokkal, álmatlan éjszakákkal is az aggódás miatt, amely lelki gyermekeinek gondjai miatt támad Önben. A kis hercegből vett hasonlattal: hogyan viszonyul ahhoz az ezer meg ezer rózsához, amelyek mind az Ön gondoskodásának köszönhetik, hogy virágba borultak?

– Bizonyos értelemben könnyű dolgom van ebből a szempontból, mert mint kórházba, betegekhez, haldoklókhoz sokat járó pap már évtizedekkel ezelőtt megtanultam, hogy az ember végső soron „Istenhez hanyatló árnyék”, aki „megtelik Isten-szerelemmel, mikor halni készül”. „Az ember természetes vége természetfeletti”, írja Aquinói Szent Tamás. Hatvanöt éves papi működésem során soha senkit nem láttam Isten nélkül meghalni. Mert noha a „kincs, hír, gyönyör” erőtere sokakat lefoglal, amikor ezek elmaradoznak, lényeglátóvá válik az ember. Megérzi, hogy Isten magának teremtett bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg benne meg nem nyugszik, mint Szent Ágostontól tudjuk. Fiatalon majdnem orvos lettem, papként pedig lelki orvossá lehettem: kilenc kórház tizennégy intenzív osztályának rendszeres látogatója vagyok ma is. Gyakori tanúja a titokzatos határmesgyének, a lélek nagy átlépésének a transzcendenciába.

– Ellentmondásnak tűnik, hogy míg Ön kortalan, energikus, derűs, évtizedek óta az idős, gyenge, szomorú, beteg emberek gyámolítója. Hogyan hatnak Önre a gyakori kórházlátogatások? Hogyhogy mindig marad Önben erő újra elmenni a szenvedőkhöz?

– Érdekes, ez az összefüggés még soha nem jutott eszembe. Talán az a kulcsa, hogy értékeket adhatok át. A derűm, az optimizmusom örök értékekből fakad, és annak felismeréséből, hogy ezeket a nagyon beteg, életük vége felé közeledő emberek tévedhetetlenül felismerik. Az emberiség kollektív tudattalanjának közkincsei ugyanis.

Megesett, hogy fogtam egy nagyon idős asszony kezét, és nem akart elengedni. Hosszan ültem pedig már mellette. „Lajos atya, ne menjen el, mert engem nem szeret senki!” – kérlelt. Én pedig elgondolkodtam: lám, milyen különös, hogy egy hosszú-hosszú élet utolsó szakaszában még mindig „nem elég a szeretetből”. A szeretet mindig eleven kincse tesz engem annyira derűssé.

– Lajos atyát egyszerre jellemzi a sarkosság, a határozottság, a dolgokat nevükön nevező szigor és az emberi gyengeségek iránti megértés, az isteni kegyelembe és irgalomba vetett hit. Annak hite, hogy ő még a legbűnösebb embert is meg tudja menteni. Mire vezethető vissza ez a kettősség? Mitől függ, hogy mikor melyik kerekedik felül Önben?

– Fejlődés eredménye, hogy megértőbb lettem. Fiatalabb korban a „világmegváltó” hevület szigorúbbá teszi az embert. Később azonban rájön, hogy nem ő a dolgok véghezvivője, és óvatosabbá válik. Mint Pál apostol írja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.”

Ezen túl pedig úgy gondolom, hogy a jó nevelésben az igazság és a szeretet csókot vált, keménységet és szívet kell benne ötvözni. Például nagyon nagy baj, ha egy gyereket elkönyvelnek rossznak, mert éppen attól lehetne jobb, ha szeretnék. És azt sem szabad sohasem elfelejteni, hogy nem mindenki tehet arról, amilyen.

– Beszélgettem egy korábbi, kereső tanítványával, aki azelőtt, hogy fél éven át a hittanára járt, nem hallott Önről. Nagy hatással volt rá: pásztort, sokaknak biztonságot nyújtó, jelenlétével gyógyító embert ismert meg Önben. Olyan embert, akinek mások szolgálata vált az életévé, mondta. De bizonyosan Önnek is meg kellett harcolnia ezért a kiegyensúlyozottságért, tette hozzá. Milyen küzdelmeken keresztül vezetett az út a mai harmóniáig, Lajos atya?

– Ez kisugárzás kérdése. Karizmáé. Olyasmiké, amiket kap, a személyiségével már eleve magával hoz az ember, és szinte „nem is tehet róla”. De persze erősíthet rajtuk, ha átadja magát a hivatásának. Amit én teszek: igyekszem a Szentháromság személyeivel élő kapcsolatban lenni az imáimban.

Az utam valóban küzdelmes volt. Tizenöt évesen belenőttem a háborúba, tizen­nyolc évesen katona lettem – de nem öltem meg senkit –, aztán orosz fogságba kerültem, szénbányában dolgoztam. Sokat szenvedtem, még­is, ma is nagy örömöm, hogy átélhettem azt a szenvedést, és felismerhettem, hogy ott, a Donyeck-medencében is jelen volt: velünk, szenvedőkkel volt az Isten. Az ember természeténél fogva keresztény, írja Tertullianus, és „Istendarabkákat” szedeget össze az élete során, mint József Attila A ­kutya című versében olvasható.

Küldetést kaptam, a beteg világ gyógyításának küldetését: a tanítást, a gyerekek, fiatalok nevelgetését és az idősek, haldoklók szolgálatát. Az örök élet felé irányításuk fel­adatát.

– Melyek azok a gondolatok, amelyeket mindig át akar adni, ha csüggedő, utat vesztett emberekkel találkozik?

– A gyóntatószék sokszor afféle pszichiátriai ambulancia, ahol bizalmat és önbizalmat kell az emberekbe csepegtetni. Nem az Isten büntet, hanem a bűn, ez az, amit mindenkivel szeretnék megértetni. De amúgy inkább hallgatok, mert aki szenved, annak beszélnie kell. Ki kell tudnia mondani önmagát, a titkait, mert még testi elváltozásokat is tud okozni, ha valakinek a lelke nincs rendben. Az Úr irgalmas, csak szeretet van benne; megnyugtatni, megváltani érkezik, és nem számon kérni – minden betegnek ezt szoktam mondani.

– Szintén az imént említett tanítványa mondta, hogy Lajos atya egyszer a hittanon elmesélte: nemrég kihúzták egy fogát. Nem félt megmutatni a gyengeségét; azt, hogy ő is ember. Olyan, mint mindenki más. Közvetlen, az emberek között élő, tőlük papsága folytán nem elkülönülő ember. Milyen megfontolás húzódik meg e mögött a természetesség, közvetlenség mögött?

– Egyszer télen bejött a hideg templomba egy piszkos, szakállas, elhanyagolt állapotú ember. Azt hittem, pénzt szeretne. „Mennyit adjak?” – kérdeztem tőle. „Csak szeretetet kérek!” – válaszolta, és sírni kezdett. Én pedig átöleltem. Az emberek arra vágynak, hogy a szívünk együtt dobogjon az ő szívükkel.

– Gyakran előkerülő jelző Lajos atyára vonatkozóan a kortalanság. Ami arra is vonatkozik, hogy Ön sem nézi a kort, azaz nem osztályozza az embereket a koruk alapján, mert úgy gondolja: bármilyen korban rá lehet térni a krisztusi útra. Hogyan gondolkodik az életkorokról a hit iránti fogékonyság szempontjából?

– Igyekszem mindig a befogadók szempontjait, élethelyzetét is figyelembe venni, amikor a hitről beszélek. A fiatalok számára például manapság már természetes a szex, a gyakori italfogyasztás. Nem szabad rájuk támadni, pokollal ijesztgetni őket – hiszen Jézus még a poklokra is alászállt a bűnösökért! Nem lehet a jót az emberekre ráerőltetni. A fiatalok bizalmát meg kell nyerni, akkor lehet hatni rájuk. Én például – viccelődve, barátian – úgy szoktam tőlük búcsúzni, hogy jó borokat válasszanak, ha már isznak. De persze próbálom nekik elmagyarázni, hogy milyen rossz függővé válni.

– Nagymarosra és Egerszalókra is mennek olyanok, akik nem tartoznak az egyházi közösséghez, de érdeklődők. E szívének oly kedves, sőt Ön által is alapított rendezvényeknek egyik fontos funkciója éppen az, hogy a keresők számára vonzerőt jelentsenek. Őket hogyan lehet jól megszólítani?

– Nem szabad dogmatikus „bükkfanyelven” beszélni, ez biztos. Sok példa, sok nevetés, jó élmények

– ez a kombináció lehet hatásos. A humornak érdemes nagy szerepet biztosítani. Tetszeni szokott például a hallgatóságnak, amikor az érzéki élményeket hajszoló fiúkról „szextraktorokként” beszélek. Jegyesoktatáson pedig mindig ostorral fenyegetem azokat, akik hét év múlva válni akarnának, és azt állítanák majd a párjukról: „Valójában nem is szerettem.” Fontos a jó tálalás. Jobban értékelik a pogácsát, ha herendi tálon adjuk, mint ha koszos kézzel a tortát.

Kiss Péter/Magyar Kurír, Új Ember

*

Hogyan lett a zsidó aratási ünnepből pünkösd

A "hetek ünnepe", vagyis a pünkösd, onnan nyerte nevét, hogy kezdete a húsvéttól számított hét hét utáni első, azaz az ötvenedik napra esett. Az "ötvenedik" görögül pentekosztész: ebből a szóból lett az angol pentecost, a német Pfingsten és a magyar pünkösd is. A "hetek ünnepe" az Ószövetség egyik legjelentősebb nemzeti és vallási ünnepe volt – de az Újszövetség egyik meghatározó eseménye is ezen az ünnepen történt - írja Dr. Grüll Tibor ókortörténész, aki rekonstruálta, mi történhetett Jeruzsálemben az ünnepen, 50 nappal Jézus kivégzése után. Bár Pünkösd a keresztény egyház születésnapja, épp az ünnep előtt jelent meg egy felmérés, ami szerint soha nem volt ilyen alacsony a magukat hívőknek vallók aránya az Egyesült Államokban. (Az okokról az Új Exodus magazinban olvashatnak.)

 

 Az aratóünneptől a törvényadásig

Az ószövetségi rendtartás szerint a páska (húsvét) után két nappal, Niszán hó 16-án megtartott "első zsengék ünnepe" a tavaszi árpaaratási idény kezdetét jelezte. Ettől fogva kellett hét hetet számolni, hogy az utána következő napon (vagyis az ötvenediken) megtarthassák a búzaaratás kezdetét jelző "aratóünnepet". (A hetes szám a bibliai szimbolikában a teljességet jelképezi, a hét hét tehát a teljesség teljességét.) A sávuót, vagyis a hetek ünnepe másik elnevezése tehát "hág hakacír", azaz "aratóünnep", amely arra utal, hogy ez jelentette a nyári aratási idény hivatalos kezdetét. Az ünnepet a későbbi hagyományban "zárásnak" is nevezték, mert ez zárta le a húsvéttal kezdődő tavaszi ünnepkört.

A sávuót egyike volt Izrael három jelentős zarándokünnepének, amikor minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Szentélyben, természetesen nem üres kézzel. Mózes törvénye szerint az áldozat mellett szabad akaratból ajándékot kellett vinni a Szentélybe, az egész családnak örvendeznie kellett az Úr előtt, valamint meg kellett emlékezni az Egyiptomból való szabadulásról. A szombathoz és más ünnepnapokhoz hasonlóan a pünkösd is "szent gyülekezés napja", vagyis pihenőnap volt, amelyen nem volt szabad dolgozni.

A jeruzsálemi Szentély lerombolását (i. sz. 70) követően azonban új helyzet állt elő: a vallási törvények egy részét – így az aratási ünnepet is – lehetetlen volt eredeti formájukban megtartani, minthogy nem lehetett többé áldozatot bemutatni a Templomban. Ezért 140-ben Usában (a mai Haifa közelében) a rabbik azzal a javaslattal álltak elő, hogy a római hódítás következtében előállott új helyzetben az ünnep mezőgazdasági jellege helyett domborítsák ki annak történelmi vonatkozását, hogy maga az ünnep a Templom pusztulása ellenére is megmaradhasson.

Így lett sávuót modern értelmezésben "Törvényünk adásának ideje" (Zeman mattan Toraténu), vagyis a rabbinikus judaizmus születésnapja. Sávuótra ma is zöld növényekkel díszítik fel a zsinagógákat, egyes helyeken még a tórafülke elé is hímzett zöld takarót akasztanak, vagy virágfüggönyt szőnek a bima, azaz a tóraolvasó állvány fölé.

Pünkösdvasárnap: 2017. június 4.

Pünkösdhétfő: 2017. június 5.

A pünkösd, amelyet a húsvét utáni 7. vasárnapon és hétfőn ünnepelnek, keresztény ünnep, a Szentlélek kiáradásáról való megemlékezés a keresztény világban.

A Szentlélek kiáradását úgy írják le, mint az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontját. A Szentlélek (görög: pneuma, latin: Spiritus Sanctus) pünkösd napján árasztotta el Jézus tanítványait, az apostolokat, ezzel a történéssel pedig a keresztényeknek új tartalommal lett felruházva e jeles nap.

Krisztus idejében a pünkösd zsidó ünnep volt, mégpedig a sínai szövetségé. Szél zúgása és tűz sercegése jelezte Isten jelenlétét és kegyelmének kiáradását. Az Ószövetségben a próféták már megjövendölték az Újszövetséget mielőtt Krisztus megszületett. Keresztelő János jövendölésében is megtalálható a Szentlélek motívuma.

Jézus megkeresztelkedését követően Keresztelő Jánosnál a Szentlélek egy galamb alakjában szállt le  Jézusra. Így kapta a Szentlélek a galamb szimbólumát a katolikusok ikonográfiájában.

A katolikus pünkösd tárgyát a húsvéti misztériumnak a beteljesedése képezi. Ekkor ünneplik a Szentlélek eljövetelét és ajándékainak kiáradását, az új törvényt, valamint az Egyház születésnapját. 1956-ig vigíliáját és oktáváját is ünnepelték, a húsvét időszaka így a pünkösd utáni szombattal fejeződött be. 1969-et követően a pünkösdhétfőt már az évközi időhöz sorolják.

A Pünkösd eredete

Az ószövetségi zsidó ünnepből ered, amely héberül Sávuót, a törvényadásnak vagy tóra-adásnak és az új kenyérnek az ünnepe.

Az Ószövetségben három fő ünnep rendeltetett el a zsidóknak az Úr által. Ezek közül a pünkösd, az 50. nap, a középső ünnep.

A Szentírásban szintén említett húsvét utáni ötvenedik napon kerül megtartásra. Ebből következően pünkösdvasárnap (a nyugati kereszténységben) legkorábban május 10-re, legkésőbb pedig június 13-ra eshet.

A név görög megfelelője, a pentékoszté szintén 50-et jelent, a magyar elnevezés is erre a szóra vezethető vissza. Egy hétig tart, ugyanúgy, mint a húsvét, amiből két napot ünnepelnek nyilvánosan.

Az ókori keresztény írók a 2. században tesznek először említést a pünkösdről, mint ünnepről. Viszont a pünkösdöt már az egyház kezdetétől, az apostolok ideje óta ünneplik. A bérmálás szentségének kiszolgáltatása a hagyomány szerint pünkösdtől veszi kezdetét a római katolikus egyházban. Az ünnep nevéről májust a pünkösd havának is szokás nevezni.

Pünkösdi népszokások

Kultúránkban sokféle szokás kapcsolódik a pünkösd ünnepéhez, amelyek közül több is a kereszténység előtti időkre vezethető vissza. Ilyenek például a római floráliák, melyek tavaszköszöntő ünnepségek voltak Flóra istennő tiszteletére. Flóra a virágok, növények, általánosságban a termékenység istennője volt. Görög neve Khlóris, jelentése Zöldellő vagy Viruló. (vagy: jelentése halványzöld, zöldellő, friss.)

Májusfa

A hagyományok szerint nem csak május elsején, hanem pünkösdkor is állítanak májusfát.

Bizonyos településeken az a szokás, hogy a májusfát pünkösdkor bontják le. A májusfa, a zöldellő ág a természet állandó megújulását szimbolizálja, valamint az udvarlás szándékának is kifejezője. A májusfát szalagokkal, étellel, itallal díszítik.

Pünkösdi király

Már a középkorban is meglévő szokás volt, hogy ügyességi versenyeken(, mint például tuskócipelés vagy karikába dobás,) megválasztották a legrátermettebb ifjút, aki a többiek vezetője lett. A pünkösdi király állandó vendég volt lakodalmakon, ünnepségeken, mulatságokon. A kocsmákban a közösség számlájára ingyen fogyaszthatott. Tisztsége egy héttől akár egy évig is tarthatott.

Pünkösdi királynéjárás

Az eredeti szokás szerint négy lány vitte körbe a faluban az ötödiket, a legkisebbet és legszebbet. A menetet énekek és jókívánságok kísérték. A lány feje felett kendőt feszítettek ki vagy fátyollal takarták le. Éneklés közben járták körbe a királynét, majd végül felemelték, a rituálé közben pedig termékenységvarázsló mondókák hangzottak el. A lányoknak ajándékokat is adtak. A termékenységvarázslás elsősorban a Dunántúlon elterjedt szokás. A későbbiekben adománygyűjtéssel is egybekötötték.

Forrás: dr. Grüll Tibor: A hetek ünnepe, Hetek és PontosIdő

*

Nagypéntek: Jézus Krisztus kereszthalálának napja

Nagypéntek Jézus elítélésének, megkínzásának, halálának és temetésének napja. Ezen a napon nincs szentmise. Arra a napra emlékezünk, amikor maga az örök Főpap mutatta be véres áldozatát a kereszt oltárán. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtószolgálatának összeállítását olvashatják.

 

Sandro Botticelli: Keresztrefeszítés (1497 körül)

Az Egyház nagypénteken szigorú böjt megtartását kéri a hívektől. A 18 és 60 év közötti hívek háromszor étkezhetnek, és egyszer lakhatnak jól, valamint 14 éves kortól a húsételek fogyasztásától is tartózkodni kell. A hívek ezzel az önmegtagadással fejezik ki szeretetüket Jézus iránt. A nap folyamán a templomokban elhangzik a lamentáció (Jeremiás siralmai) és keresztút-járást is tartanak.

Nagypéntek az egyházi év legmegrendültebb liturgiája. A Jézust jelképező oltár díszek nélkül, csupaszon áll. Az oltár üres: nincsen rajta sem kereszt, sem terítő, sem gyertya. De emlékeztethet ma az oltár a Golgota csupasz sziklatömbjére is, amelyen a megváltás áldozata végbement.

A nagypénteki ősi szertartása már a kezdeti időktől kialakult és három fő részből áll: az igeliturgiából olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel, a kereszt előtti hódolatból, valamint a szentáldozás szertartásából.

A szertartás kezdetén a pap piros miseruhában, némán vonul az oltárhoz a ministránsokkal, majd leborulnak az oltár előtt. A pap földre borulása: az önmagát kiüresítő, az emberrel, a földdel azonosuló Krisztust jeleníti meg. Az oltár most maga a Golgota: lélekben odamegyünk a Golgotához, Jézus keresztjéhez.

Az ige liturgiájában olvasunk Jézus szenvedésének titkáról, majd halljuk szenvedésének történetét. A passiót felolvassák vagy énekelve adják elő, drámai módon idézve fel Krisztus szenvedését, az Isten irántunk való szeretetének titkát. Ezután – lélekben a kereszt alatt állva – könyörgünk az Egyház, az emberiség nagy kéréseiért. Az egyetemes könyörgések az Egyház tagjaiért és az egész világért szólnak: minden hívőért, a keresztségre készülőkért, a keresztények egységéért, az Ószövetség népéért, a zsidókért, az Egyháztól elszakadtakért, a nem hívőkért, valamint az ország, a társadalom, a világ vezetőiért és különösen a szenvedőkért.

Ezután a pap a virágvasárnap letakart feszületről leveszi a leplet és kezdetét veszi a kereszt előtti hódolat: a hívek csókkal illetik, és térdet hajtanak a feszület előtt, amelyen ott látható az Üdvözítő, aki értünk szenvedett. A megbocsátás, a megtérés, a Krisztushoz fordulás napja ez, mert Ő meghalt az emberekért. Az oltár előtt álló feszülethez járulunk: nem egy fafeszület előtt hódolunk, hanem a Golgota keresztjén függő Megváltó előtt. Őhozzá járulunk, aki meghalt értünk, és aki ma is szenved Egyházáért. Meghív minket személyesen, hogy leborulva előtte megvalljuk, hogy Ő az egyedüli Megváltó és ezzel elismerjük, hogy rászorulunk segítségére. A szertartás a Miatyánk elimádkozása után az áldozással fejeződik be. Ezután a hívek a szentsír előtt imádkoznak.

Végigjárva Jézus keresztútját biztosak lehetünk benne: az utolsó szó Istené. A keresztút segít megértenünk a történelem drámáját, de bennünket, hívőket biztosít arról, hogy az utolsó nap nem a nagypéntek, hanem húsvét. A húsvét pedig a jó győzelme a rossz felett, a szeretet győzelme a gyűlölet felett, a jók győzelme, mert ez a végső jónak, a végtelen jóságnak, Istennek a győzelme.

Magyar Kurír

*

Ma országszerte kigyúlnak az ünnepi fények - a keresztények mindendenütt meggyújtják az első gyertyát ( - hol)

Ma kigyúlnak az ünnepi fények, meggyújtják az első gyertyát az adventi koszorúkon a keresztények országszerte. Ócsa persze ebben is kivétel.

Advent első vasárnapja van, ma gyújtjuk az első adventi gyertyát.
A vallásos emberek körében ez a csendes gondolatok ideje, mely a megtérésről és a bűnbánatról szól.

Az idén mintha ismét elfeledkeztek volna az önkormányzatban képviseltek az Adventról. A város főútjain nem gyúltak ki az ünnepi fények, és Ócsa város adventi koszorúja sem készült el az idei évre. Bár ezt korábban is hiányoltuk, de az itteniek valahogy nem látják szükségét. 

Szűcs Lajos, helyi országgyűlési képviselő és Pánczél Károly területileg érintett politikai képviselő is máshova jár gyertyagyújtáskor, mert Ócsán a városháziak az idén (sem) tervezték be az adventi napokhoz kapcsolódó városi gyertyagyújtást.

Ócsa Város önkormányzata az idén nem készült fel még az ünnepi időszakra. A polgármestert valószínűleg leköti a családcentrikusság és az otthonának elhúzódó felújítása, mert a városi utakra már a foltozók se jöttek lyukat tömni. De nem csak a helyi utak kátyúinak rendbetétele, de a református presbiteri ház állagmegóvása, ne adj Isten felújítása is homályba veszett nagy fejlesztések során. Ócsa főútjai sem kapták meg a másutt már bevett adventi díszkivilágítást. Ez is csak a reformátusok által birtokba vett Premontrei kolostor-nak jár kéretlen közadakozásból. A pór nép már még a közúti lámpatestekre szerelt látványvilágosságot sem érdemelheti meg, az önkormányzat jóvoltából advent első napján.  Erre még biztos várni kell a szerdai soros ülésig, hogy az előterjesztésnek megfelelően legalább Mikulásra felszereljék azt a póznákra. Elvégre a tavalyi korcsolyázás is elcsúszott és még sem okozott fennakadást. Akkor az idén miért reklamálna itt bárki is, azért, hogy Advent első napján nem történik semmi ebben a városban.

Már az sem érdekes, hogy az Ócsai Polgári Kulturális Egyesület, és az  Ócsai Hagyományőrző Egyesület sem képes a helyi keresztény-kultúra valamint a néphagyományoknak megfelelően felkészülni az adventi időszakra. Számukra úgy tűnik elég a városi mulatság, az önkormányzat finanszírozta torta és a szüreti felvonulás. Az advent nem a kultúrájuk és nem a hagyományuk része. Pedig pár éve egy ifjú gyüttment nyomán még "élő adventi naptár" is volt a városkában. 

Ma meg egy halovány gyertyagyújtásra sem telik.

Ócsa nyugodjon csak csendben, békében?

*

Augusztus 20. - Magyarország állami ünnepe ( - Szt István és a keresztény államalapítás kora)

Augusztus 20. államalapító Szent István királyunk ünnepe, nemzeti ünnep, Magyarország hivatalos állami ünnepe, egyben az új kenyér ünnepe.

Szent István lovasszobra - jobbjában a kettős-keresztes jogar, feje fölött glória ( - vallás és szentség)

Augusztus 20. az egyik legrégibb magyar ünnepnap: Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja. Uralkodása idején István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, ekkorra hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénynapot. Élete végén a beteg király ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, és 1038-ban ő maga is ezen a napon halt meg. Az ünnep dátumát Szent László király tette át augusztus 20-ára, mert 1083-ban VII. Gergely pápa hozzájárulásával ezen a napon emeltették oltárra I. István relikviáit a székesfehérvári bazilikában, ami szentté avatásával volt egyenértékű.

I. (Nagy) Lajos uralkodásától (1342-1382) kezdve egyházi ünnepként élt tovább ez a nap. István kultusza Európa-szerte elterjedt ugyan, de a királyt az egyetemes egyház nevében csak 1686-ban nyilvánította szentté XI. Ince pápa. A szentatya akkor elrendelte, hogy Buda töröktől való visszafoglalásának évfordulóján az egész katolikus világ minden évben emlékezzen meg Szent István ünnepéről, amelyet az egyetemes egyház augusztus 16-án tart.

XIV. Benedek pápa 1771-ben csökkentette az egyházi ünnepek számát, s a Szent István-nap ekkor kimaradt az ünnepek sorából. Mária Terézia (1740-1780) ugyanakkor ismét elrendelte a Szent István-nap megtartását, sőt nemzeti ünnepként a naptárakba is felvétette. A királynő volt az, aki 1771-ben Bécsbe, majd Budára hozatta István kézfejereklyéjét, a Szent Jobbot, amelyet ettől kezdve minden év augusztus 20-án körmenetben vittek végig a városon.

A legenda szerint István ereklyéjét 1083-as szentté emelésekor épen találták meg koporsójában, és már az 1222. évi Aranybulla is törvénybe iktatta tiszteletét. Valószínűleg a tatárjárás vagy a török idők alatt veszett el, majd 1590 körül a raguzai (dubrovniki) dominikánus kolostorban találtak rá. A Szent Jobbot - amelynek ezüst ereklyetartóját 1862-ben készítették - ma Budapesten, a Szent István-bazilikában őrzik.

Az 1848-as szabadságharc leverése után hosszú ideig nem tarthatták meg az augusztus 20-i nemzeti ünnepet, hiszen Szent István a független magyar állam jelképe volt. Először 1860-ban lehetett ismét megünnepelni ezt a napot, ami valóságos nemzeti tüntetéssé vált.

Az 1867-es kiegyezés után az ünnep visszanyerte régi fényét, 1891-ben Ferenc József az ipari munkások számára is munkaszüneti nappá nyilvánította augusztus 20-át, 1895-ben pedig a belügyminiszter elrendelte, hogy ezen a napon címeres zászlóval lobogózzák fel a középületeket.

A két világháború között az ünnep kiegészült a Szent István-i, azaz a Trianon előtti Magyarország visszaállítására való folyamatos emlékezéssel, emlékeztetéssel. 1945 után augusztus 20-át egyházi ünnepként 1947-ig ünnepelhették nyilvánosan, a második világháború végén a Szent Koronával együtt nyugatra menekített, de 1945. augusztus 18-án hazahozott Szent Jobb 1947-ig még szereplője volt a Szent István-napi ünnepnek.

A kommunista rendszer az ünnep vallási és nemzeti tartalmát nem vállalta, de teljes megszüntetését vagy jelentéktelenné süllyesztését sem látta célszerűnek, inkább tartalmilag változtatott rajta. A szekularizált ünnepet először az új kenyér ünnepének nevezték el, majd az új alkotmány hatályba lépését új - szocialista - államalapításként 1949. augusztus 20-ára időzítették. 1949 és 1989 között augusztus 20-át az alkotmány napjaként ünnepelték, 1950-ben pedig az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Magyar Népköztársaság ünnepévé nyilvánította.

Kettős-kereszt Ócsa központjában - azóta eltávolították innét

A rendszerváltozással felelevenedtek a régi tradíciók, és 1989 óta ennek megfelelően rendezik meg a Szent Jobb-körmenetet. Szent István ünnepének igazi rehabilitációja 1991-ben történt meg: az 1990-es első szabad választások nyomán létrejött Országgyűlés 1991. március 5-én a nemzeti ünnepek - március 15., augusztus 20., október 23. - közül Szent István napját nyilvánította a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé. A 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény (alkotmány) is Magyarország hivatalos állami ünnepeként, az egyik nemzeti ünnepként rögzíti augusztus 20-át.

Augusztus 20-án rangos állami kitüntetéseket adományoznak, ekkor adják át többek között a 2011-ben alapított Szent István Rendet, a legmagasabb állami kitüntetést, amely a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál. Először 2013-ban adományozták oda.

*

Már a Pünkösd sem a régi - miként vált zsidó aratási ünnep ebből az egyházi eseményből ( - kirekesztés)

Jeruzsálemben százezrek látták Jézus tanítványainak "részegségét"

A "hetek ünnepe", vagyis a pünkösd, onnan nyerte nevét, hogy kezdete a húsvéttól számított hét hét utáni első, azaz az ötvenedik napra esett. Az "ötvenedik" görögül pentekosztész: ebből a szóból lett az angol pentecost, a német Pfingsten és a magyar pünkösd is. A "hetek ünnepe" az Ószövetség egyik legjelentősebb nemzeti és vallási ünnepe volt – de az Újszövetség egyik meghatározó eseménye is ezen az ünnepen történt - írja Dr. Grüll Tibor ókortörténész, aki rekonstruálta, mi történhetett Jeruzsálemben az ünnepen, 50 nappal Jézus kivégzése után. Bár Pünkösd a keresztény egyház születésnapja, épp az ünnep előtt jelent meg egy felmérés, ami szerint soha nem volt ilyen alacsony a magukat hívőknek vallók aránya az Egyesült Államokban. Az okokról az Új Exodus magazin legújabb száma írt.

 Az aratóünneptől a törvényadásig 

Az ószövetségi rendtartás szerint a páska (húsvét) után két nappal, Niszán hó 16-án megtartott "első zsengék ünnepe" a tavaszi árpaaratási idény kezdetét jelezte. Ettől fogva kellett hét hetet számolni, hogy az utána következő napon (vagyis az ötvenediken) megtarthassák a búzaaratás kezdetét jelző "aratóünnepet". (A hetes szám a bibliai szimbolikában a teljességet jelképezi, a hét hét tehát a teljesség teljességét.) A sávuót, vagyis a hetek ünnepe másik elnevezése tehát "hág hakacír", azaz "aratóünnep", amely arra utal, hogy ez jelentette a nyári aratási idény hivatalos kezdetét. Az ünnepet a későbbi hagyományban "zárásnak" is nevezték, mert ez zárta le a húsvéttal kezdődő tavaszi ünnepkört.

Zarándokok az ókori Jeruzsálemben

A sávuót egyike volt Izrael három jelentős zarándokünnepének, amikor minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Szentélyben, természetesen nem üres kézzel. Mózes törvénye szerint az áldozat mellett szabad akaratból ajándékot kellett vinni a Szentélybe, az egész családnak örvendeznie kellett az Úr előtt, valamint meg kellett emlékezni az Egyiptomból való szabadulásról. A szombathoz és más ünnepnapokhoz hasonlóan a pünkösd is "szent gyülekezés napja", vagyis pihenőnap volt, amelyen nem volt szabad dolgozni.

A jeruzsálemi Szentély lerombolását (i. sz. 70) követően azonban új helyzet állt elő: a vallási törvények egy részét – így az aratási ünnepet is – lehetetlen volt eredeti formájukban megtartani, minthogy nem lehetett többé áldozatot bemutatni a Templomban. Ezért 140-ben Usában (a mai Haifa közelében) a rabbik azzal a javaslattal álltak elő, hogy a római hódítás következtében előállott új helyzetben az ünnep mezőgazdasági jellege helyett domborítsák ki annak történelmi vonatkozását, hogy maga az ünnep a Templom pusztulása ellenére is megmaradhasson.

Így lett sávuót modern értelmezésben "Törvényünk adásának ideje" (Zeman mattan Toraténu), vagyis a rabbinikus judaizmus születésnapja. Sávuótra ma is zöld növényekkel díszítik fel a zsinagógákat, egyes helyeken még a tórafülke elé is hímzett zöld takarót akasztanak, vagy virágfüggönyt szőnek a bima, azaz a tóraolvasó állvány fölé.

Ezen az ünnepen olvassák fel Ruth könyvét, amely az aratás mellett arra is emlékeztet, hogy egy moábita – tehát idegen – asszony származása ellenére ragaszkodott elhunyt férje hazájához, Izraelhez; valamint az Ezékiel és Habakuk próféta könyveiből azokat a részeket, amelyek Izrael Istenének dicsőségéről szólnak, akinek "dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle, és ott van az ő hatalmának rejteke. Megáll és méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporladnak, elsüllyednek az örökkévaló halmok; az ő ösvényei örökkévalók!" (Hab 3,3–6)

Az Egyház születése

Időszámításunk szerint 30 körül, Sziván hó 6-án – a húsvét után számított ötvenedik napon –, a kora reggeli órákban valószínűleg éppen Habakuk próféta imént idézett szavait harsogták a felolvasók Jeruzsálem zsinagógáiban és a Templomban összegyűlt zarándokok előtt, amikor egy váratlan, furcsa esemény történt.

A Lukács evangélista által lejegyzett Apostolok cselekedetei így írja le a történteket: "Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek (tudniillik Jézus tanítványai). Majd valami tüzes nyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak."

A jelenséget olyan jelentős hang- és fényhatások kísérték, hogy az ünnepre összegyűlt zsidók (ezeknek számát 120–180 ezer közé teszik) nagy számban tódultak a tanítványok köré. Itt merül fel az a kérdés, hogy mindez hol is történhetett. Lukács annyit mond, hogy a tanítványok "házban" (oikosz) tartózkodtak. A katolikus hagyomány ezt a házat János Márk családjának otthonával azonosítja, ahol Jézus és tizenkét apostola a páskabárányt is elköltötték. Csakhogy ezzel az azonosítással több lényeges szempontból is baj van.

Először is vajmi nehéz a kor körülményei között olyan zsidó házat elképzelni Jeruzsálemben, amelynek egyetlen helyiségében százhúsz ember elfért volna! Másrészt ha a tanítványok valóban házon belül voltak, kívülről éppen úgy nem láthatták őket, ahogy ők sem szólhattak a kívül levőkhöz. Lukács ráadásul arról szól, hogy a jelenséget tömegek látták, és Péter, valamint a tizenegy apostol bizonyságtételét ugyancsak tömegek hallgatták.

Kérdés, hogy mindez hogyan történhetett meg, ha egy városi lakóházban ültek a tanítványok. Jeruzsálem utcái ugyanis olyan szűkek voltak, hogy ott nemhogy ezrek, de néhány tucat ember is már forgalmi dugót okozott volna. Akkor hát mi a megoldás? Valószínűleg az, hogy Jézus és tanítványai nem egy házban, hanem a Templomban gyülekeztek össze.

A Templom-hegy délnyugati sarka, háttérben az Olajfák-hegyével. Itt, a templomtornácok környékén imádkozhattak Jézus tanítványai pünkösdkor

Ezt alátámasztja, hogy valamennyien hívő zsidók voltak, akik biztosan eleget akartak tenni ezirányú vallási kötelezettségüknek. Lukács evangéliumának utolsó verse is ezt bizonyítja:

És (a tanítványok) mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent.

Lukácsnál egyébként összesen öt alkalommal jelenti az "oikosz" magát a Szentélyt, amit héberül is közönségesen Bét Adonájnak, az "Úr házának" hívtak.

Ha ezek után arra gondolunk, hogy a tanítványok valahol a templomtéren, a nyüzsgő sokaság közepette "telepedtek le", máris érthetővé válik, hogyan csődült össze köréjük oly hirtelen a tömeg, hogyan láthatták őket olyannak, mint "akik édes bortól részegedtek meg", hogyan hallhatták őket szólni olyan nyelveken, amelyeket nyilvánvalóan nem tudhattak, hiszen egész öltözetükről lerítt, hogy Galileából jöttek.

A diaszpórából érkezett zsidók csodálkoztak is ezen: "»Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Küréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.«

Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: »Mi akar ez lenni?«

A rejtélyt maga Péter apostol oldotta meg, aki prédikációjában az átélt eseményeket az ószövetségi próféciák és Jézus Krisztus ígéretei beteljesedéseként értelmezte: a jelenségek kiváltó oka a Jóel próféta által megígért Szentlélek elérkezése volt, akit halála, feltámadása és mennybemenetele után ötven nappal küldött el követőinek a Messiás. Péter beszédének hatására még aznap több mint háromezer ember merítkezett alá a közeli Siloám mikvéiben, azaz rituális fürdőiben.

A Siloám medencéjének lépcsősorait az elmúlt évtizedben kezdték feltárni Jeruzsálemben

A pünkösd előképei

Az ószövetségi aratóünnepből a II. század elején lett tehát hivatalosan is a törvényadás ünnepe. De vajon milyen kapcsolat létezik e két esemény: az első búzaaratás és a Sínai-hegyi törvényadás között, és van-e mindennek köze az újszövetségi eseményekhez? A Bibliát igen alaposan ismerő rabbik nem véletlenül határozták meg ezen a napon a Tóra ünnepét. Mózes második könyve szerint az első páskát (vagyis a húsvéti bárány feláldozását) Niszán hónap 14-én tartották a zsidók, s aznap hajnalban indultak útnak Egyiptomból Kanaán felé.

A Biblia azt is közli, hogy mikor érkeztek meg a Szináj-hegy lábához: "A harmadik hónapban Izrael fiainak kivonulása után Egyiptom országából, ezen a napon elérkeztek Szináj sivatagába" (2Móz 19,1. Hertz J. fordítása). Mivel Niszán volt a zsidó naptár első hónapja, a harmadik hónap Szivánt jelenti, az "ezen a napon" kifejezésen pedig a rabbinikus írásmagyarázók a hó első napját értették.

Tehát Niszán elseje és Sziván elseje között két hónap (60 nap) telt el. Ebből azonban le kell vonnunk a páskáig eltelt 14 napot, így marad 46 nap. A törvényadás azonban a Sínai-hegyhez érkezést követő harmadik napon történt (2Móz 19,16), vagyis pontosan kijön a hét hét, a 49 nap. A szabadulás első pillanatától a szabadulás teljességének beteljesedéséig: a szabadság Törvényéig.

A Sínai-hegy Egyiptomban 

A törvényadás ünnepe és az újszövetségi pünkösd között további párhuzamok is fellelhetők. A legfontosabb, hogy Isten tűzben szállt le a hegyre: "Az egész Sínai-hegy pedig füstölgött, mivelhogy leszállt arra az Úr tűzben, és felment annak füstje, mint a kemencének füstje, és az egész hegy nagyon rengett". A kinyilatkoztatást különféle hang- és fényjelenségek kísérték, amit mindenki hallott és látott ("az egész nép pedig látta a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését").

Ezt a rabbinikus hagyomány (a III. századi Rabbi Johanan) úgy értelmezte, hogy a Tóra mind a hetven nemzet saját nyelvén szólalt meg egyszerre. A Szentlélek pünkösdkor történt kiáradása a bibliamagyarázók szerint Jeremiás azon próféciájának a beteljesedését is jelenti, amely szerint Isten egy új szövetségben a Törvényt népének bensejébe helyezi, szívébe írja majd (Jer 31,33). A törvényadás eseményén kívül további párhuzamok fedezhetők fel a mózesi Sátor és a jeruzsálemi Templom felszentelése, valamint az újszövetségi pünkösd között. Mindkét alkalommal azt olvassuk, hogy Isten dicsősége olyan erővel töltötte be ezeket a helyeket, hogy Mózes nem mehetett be a Sátorba (2Móz 40,35), illetve a százhúsz pap nem tudott állva maradni a Templomban (1Kir 8,11) 

A fenti példákból is látható, hogy az Ószövetségben nem kevésbé "szellemi" események történtek, mint amelyekről az Újszövetségben is olvashatunk. Isten dicsősége, a sekina, hatalmas erővel volt jelen minden korszakváltásnál: a Szináj-hegyi törvényadásnál, a mózesi Sátor felszentelésénél, és a jeruzsálemi Szentély felavatásakor, valamint az újszövetségi Egyház születésénél is.

(Forrás: dr. Grüll Tibor: A hetek ünnepe, Hetek)

*

Nagypéntek van, Jézus kereszthalálának emléknapja - és munkanap (- KDNP)

Nagypéntek a húsvét előtti péntek.  

Nagypénteken, az egyházi év legcsendesebb napján, Krisztus kereszthalálára emlékeznek a keresztények.

Az első keresztények Jézus halála és sírban pihenése napját (nagypéntek és nagyszombat) liturgia nélküli ünnepként tartották számon és nagyböjttel emlékezve róják le kegyeletüket Istenüknek.

A nagypénteki szertartás időpontja az őskeresztény kortól a középkorig az Úr halálának órájához (délután 3 óra) igazodott. Ez egyben a középkori böjti misék kezdete is volt: a nona imaórája. Amikor azonban később a nona végzését már a délelőtti órákban is engedélyezték, a nagypénteki liturgia is délelőttre került. XII. Pius pápa 1956. évi reformja állította vissza a délutáni ünneplést.

Bizonyos értelemben Nagypénteken az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében a Kálvária hegyéről lehet rátekinteni életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk.

Ezen a napon nincs szentmise, az Egyház liturgiája ma sajátos módon, szokatlanul erőteljes jelekkel, drámai eszközökkel hozza a jelenbe a világ történelmének legkiváltságosabb óráját, melyben Jézus Krisztus keresztáldozata végbement.

 A magát kereszténynek valló Magyarország keresztény-konzervatív kormánya mégsem teszi munkaszüneti nappá ezt a pénteket, hogy ne a munkában, hanem szabadon és magunkban elmélkedhessünk. Méltón, Jézus kereszthaláláról. 

*