Halottak napja - emlékezzünk

 

 *

"Ma itt, nem a hangos felhajtásnak, hanem a csendes főhajtásnak van ideje. ..." - egy méltó megemlékezés Ócsán

"Aki ma nem tud különbséget tenni személyes ügy és nemzeti ügy között, politika és történelem között, az azt akarja, hogy a világ rá figyeljen, és ne Magyarországra."

 Ócsa Város Önkormányzata az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett megemlékezést, aminek szónoka az október 1.-n hivatalba álló Paul Tamás polgármester volt.

A hősök tiszteletére az akkor és azt követően elhunytakra, az szabadság forradalmára és a vele járó harcra emlékezve kivonatoljuk vissza az itt elhangzott beszédet.

1956 a haladásról szólt. Köztársaságról, függetlenségről, szabadságról. A szólás, a sajtó, a vélemény szabadságáról.

A hit szabadságáról. Egy olyan jövőről, amely csak emberöltővel később kezdődhetett el. 

Emlékezzünk, és ne felejtsünk, méltónak kell lennünk mindannyiunknak ...

 Magyarország minden polgára születése pillanatában megkapja e súlyos, de felszabadító örökség őt megillető részét.

   

1956 öröksége nem lehet foglya a politikai értelmezés kényszerének. 

Október 23-a a szabad Magyarország születésnapja, mindannyiunk ünnepe. Aki ma nem tud különbséget tenni személyes ügy és nemzeti ügy között, politika és történelem között, az azt akarja, hogy a világ rá figyeljen, és ne Magyarországra.

  

 

1956 októberében a magyarság példát mutatott a világnak. Magyarország akkor a szabadság szimbóluma lett. De a szabad, független és demokratikus Magyarországot nem elég egyszer akarni – nap mint nap akarni kell.  

 Tisztelet a Hősöknek!

*

Mindenszentek és halottak napján rójuk le kegyeletünket elhunyt szeretteink előtt - megemlékezünk és sírunk

Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a protestánsok az elhunytakról emlékeznek meg ilyenkor. A halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való megemlékezéssé. Kozma Imre atya szerint az embereknek ilyenkor sokkal nagyobb gondot kellene fordítaniuk arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben. 

 

 

 Mindenszentek napján, november 1-jén ünneplik a katolikusok az összes szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, november 2-án, halottak napján pedig megemlékeznek minden elhunytról, különösen a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. 

 

Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke az M1-en elmondta: mindenszentekkor, valamint halottak napján „emlékezni szoktunk”, de az ember ilyenkor sokkal inkább önmagát vigasztalja, amikor a halottakra emlékezik. 

 

„Az embereknek sokkal nagyobb gondot kellene fordítaniuk ilyenkor arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben, mert tele vagyunk szorongással. A halál az ember életösztönét kínozza, és ahhoz, hogy az ember megnyugodjon, tudni kell megbocsátani” – fogalmazott Kozma Imre atya. 

 

„Ahhoz, hogy szeretetben tudjunk élni egymással, késznek kell lenni arra, hogy az ember megbocsásson” – fűzte hozzá. 

 

III. Gergely pápa kiszélesítette a megünnepelendők körét.

 

 A 4. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, az ortodox keresztény egyház ma is akkor tartja. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápa alatt került be, aki a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont 609. május 13-án Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel. 

 

III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette a megünnepelendők körét, „a Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep. 

 

Általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik, virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a temetők nagy keresztjénél ma is elimádkozzák mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket. 

 

A magyar nép körében ezen a napon harangoztattak a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, ezért a családi lakomán nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a bírót, fogadták fel a cselédeket. 

 

A sírokat azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.

 

 A halottak napja jóval későbbi eredetű: (Szent) Odilo clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a clunyi bencés apátság alá tartozó bencésházakban. Hamarosan a renden kívül is megülték, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. 

 

A megemlékezés a halottakról, elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradott híveknek, hogy imával, vezekléssel, szentmisével tehetnek valamit meghalt szeretteikért. 

 

E napon gyertyákat, mécseseket gyújtanak az elhunyt szerettek emlékére. A szokáshoz kapcsolódó népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a „véletlenül kiszabadult lelkek” visszataláljanak sírjukba, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. A sírokat is azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. 

 

A bukovinai székelyek – ahogy más kultúrákban is szokásos – még ennivalót is vittek ilyenkor a temetőbe. Az eredetileg az örök életről szóló „reményünnepet” a mediterrán népek ma is fiesztával ünneplik.

 

Forrás: https://korkep.sk/cikkek/mindennapjaink/2019/11/01/mindenszentek-es-halottak-napjan-rojuk-le-kegyeletunket-elhunyt-szeretteink-elott/ - KÖRKÉP.SK

 

*

Ócsán ismét és továbbra sem tart megemlékezést a Bukodi vezette városi hivatal, az önkormányzat és más sem

Az én nagypapám bizony átélője, részese volt az első és a második világháborúnak is. 

Mégsem beszélt sokat felőle. Nagymamán az Ipoly túlpartjáról települt vissza, mert nem akart csehszlovák lenni. Magam is magyarnak születtem és élek e földön máig a történelem sodrában.  

Számomra a nemzetiség és a haza nem csak egy tartalom nélküli szófoszlány, hanem maga a bennem élő történelmiség. Én nem külföldről visszakiáltó és onnan mocskolódó polgára vagyok e hazának, nem egy visszatelepült székely vagyok, aki innen hangoztatja Erdély szépségét annak vonzását és hűségét a szülőföldhöz ragaszkodása nélkül. Számomra a partiumban élő magyarul furcsán hozzám beszélő ember sokkal inkább a hazánk fia, mint az aki itt letelepültként most a nemzete ellen szól.  Felvidéki leszármazottként dolgoztam Kárpát aljai (mai Ukrán területről) érkező, vagy a mostani Romániából áttelepülő magyarral. Látom érzem a különbséget, ahogy ők is. Min az utóbbi is mondta, hogy odaát mindig is le magyarozták, míg itt pedig le románozzák. Ez az örökös üldözöttként kirekesztő sors annyira magyar, hogy az már fáj. 

Nem véletlen a Himnuszunkban rejlő balsors. Nem véletlen, hogy újra ismétlődik és leköveti a nemzetet. Így van ez az emlékeinkkel, a harcainkkal és a történelmi életünkkel.  

Csak ember kéne aki értse, és emlékezetében magáévá tegye mindezt.  Az utóbbi időben éppen ezen emberekből van nagyon kevés. 

Itt vagyunk ma Ócsán a példának kedvéért január 12.-én és 13.-án amikor a világ ezen részén és a 2. Magyar Hadsereg elvesztésére emlékeznek, akkor itt ebben a jobb sorsra érdemes városkában a polgármester és annak tanári végzettségű alpolgármestere ugyanúgy nem tartja fontosnak a megemlékezést, mint ahogy tette ezt az I. világháború áldozatainak főhajtás nélküli emlékezete, vagy korábban a trianoni határterületek elvesztésének évfordulója estén.  

Ócsa pitiáner városvezetésére jellemző mindez, ahogy az október 6.-ai megemlékezések kihagyása is. Horváth Tamás szégyenérzet nélküli pedagógusi alkalmatlanságát és nemzeti közönyösségét fejezi ki mindez, míg Bukodi Károly esetében csak és pusztán az emberi butaságát hozhatjuk fel, hiszen az ebben társvállalóként szerepet játszó alpolgármesteri nemzettelenség szégyenérzete nem róható fel neki az elvárható tanultságbeli különbségek okán. Mert míg Bukodi egy tudatlan fajankó képében tetszeleghet polgármesterként, addig Horváth kimondottan gonosz és rosszindulatú magyartalanságával kell szembesülnünk, ami eleve összeegyezhetetlen azzal a pedagógiai elfoglaltsággal, mit középiskolai tanárként megvalósít. Horváth tanári pályafutása a politikai hovatartozása, ateista világszemlélete és viselkedésmódja alapján inkább a korabeli elnyomó szocializmus pénz és hataloméhes pártfunkcionáriusát jeleníti és testesíti meg, mintsem annak az induló Fidesznek a korképét, amihez anno csatlakozott. De a mostani illiberális és keresztényi erkölcsöt valló pártpolitikai társulatba sem illő figurája Ócsának ez a közéleti alkalmatlanságban szenvedő ember, akinek semmi sem szent, senki sem méltó és ugyancsak nem megemlékezésre érdemes. 

Bukodi a maga középszerű egyszerűségével és otthonról hozott nagyra vágyásával fel sem fogja, hogy mit jelent a haza és a nemzet számára a történelem. Azon emlékezések sora, melynek láncolatán élt és hal a magyarság.  Bukodi ugyanabban a szovjet típusú rendszerben szocializálódott, amiben Horváth tanárrá nőtte ki magát, annyi különbséggel, hogy nem vált annyira az akkori uralkodó egypártiság részévé, mint idősebbik társa. Az viszont mindkettejükbe vésődött, ahogy a szocializmus feloszlása utáni március 15.-ét és október 23.-át meg kell tartani. Augusztus 20.-a pedig amolyan köztes volt, mint ahogy a szeptemberi Városi Vigasság továbbvitele. Ennyi a beidegzett történelmi jelképe az embernek, amit itt és adott pillanatokban megjelenít. Mindez mentén talán érthető, de nem elfogadható egy mondhatni több mint 10 éve regnáló önkormányzati városvezetőtől. Egy olyan embertől, aki 8 éve polgármester és ezt megelőzően alpolgármesterként élvezhette a már a hirtelen lett újgazdagok életét. 

Bukodi azonban lassan tanul és nehezen fejlődik. Vagy 6-7 év és a testvérvárosi kapcsolattartás helyiJúnius 4.-ét a Nemzeti Összetartozás napját ha jól emlékszem (talán) a 3. éve tartják meg az ócsai Székelykapu Baráti Társaság oldalágán.  

számonkérése kellett ahhoz, hogy Trianon emléknapját képes legyen az önkormányzati megemlékezések sorába helyezni.

Bukodinak és a Székely kapus társaságának azért még október 6.-a kapcsán van mit vezekelnie, mert a Nemzeti gyász ezen napján sem képes megemlékezést tartani, annak ellenére sem, hogy Áder János köztársasági elnök már egyszer erre figyelmeztette személyes megjelenésével tartott megemlékezéssel Ócsa polgármesterét a kötelességére. Akkor és azon megjelent Bukodi Károly és pártos  gyülekezete, de azóta sem tartott megemlékező tiszteletadást a korabeli hősöknek.

Aztán így volt ez akkor is, amikor a világ az I. világháború lezárásának 100. évfordulójára emlékezett, és szintén így van ez most is, amikor a II. világháborúban a doni áttörés során a elesett és elveszett mintegy 100-120 ezer magyar ember áldozata előtt kéne tisztelettel fejhajtónak lenni.  

Mit is mondhatnék még ezek ismertében és után Károlynak az egyszerűen hülye fajankó polgármesternek?   Nem mondom, hogy ha nem is érzel együtt az elesettekkel, akkor is legalább képmutatásként és mások előtti jelképes cselekedettként tarts megemlékezést, hiszen ez a saját érdeked és a társadalmi megbecsülésed, vagy éppen negatív megítélésednek az egyik apró részlete. de minek is egy olyan embernek, aki nyeregben érzi magát, és a gőg, meg a magasságos lóhát a szemszöge.   

De mit is mondhatnék akkor, amikor látja, hogy a szomszédos települések a fideszes és nem hasonszőrű társai mind sorra teszik közzé a meghívást az elmélyülésre a gyászos megemlékezésre. Minek is mondanék én bármit egy olyan embernek, akinek más sem számít, mint az egyedi jó léte, aki nem érzi ennek vesztét, mert a közbentes milliomossá válását semmi sem veszélyezteti. Akkor meg minek is erőltesse meg magát olyannal, amit amúgy sem ért és nehezen is beszél.  Hogyan is szólhatnánk meg azt az embert, akinek a lelke akkor se mozdul, amikor a nemzeti lobogót félárbócra helyezik.  Így november 4.-ről már szót sem ejtek, mert azt sem értené. 

Vannak azonban a környezetünkben sokak és mások, akik igen. Nekik, az Ő megértésüknek íródott ez a bejegyzés.  Remélhetőleg Ócsa népe is felnő egyszer ehhez és méltó mód helytáll a múlt előtt, csupán becsületből.

Ennyi ugyanis kijár az ott veszetteknek.

*

Becsület Napja 2013 ( - megemlékezés a kitartásért)

A Becsület Napja közeledtével érdemes néhány gondolatot kifejtenünk. Az elmúlt évek során az egész országot lefedő rendezvénysorozattá nőtte ki magát az esemény. Megemlékezések, túrák, kulturális események. A maga nemében ez egyedülálló! De vajon mi ennek az oka? Ehhez érdemes áttekintenünk azt, hogy ténylegesen mire is emlékezünk ezen a februári napon. 

A kommunista Szovjetunió csapatai 1944. szeptemberére elérték az ország határát. A magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcoltak a sokszoros túlerővel szemben. A vörös csapatok október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok védelemre rendezkedtek be azzal a feltett szándékkal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol. 

Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott.

Az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt. A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. 

Ha megadják magukat, talán életben maradnak, de ők nem ezt az utat választották. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette."  Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt. 

1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16000 embernek sikerült Buda határát elérnie, ahonnan a német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során, a többiek valószínűleg mind meghaltak. Azok a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak. 

A történelmi események ismertetésén kívül azonban azt kell mondanunk, hogy mégis túlmutat önmagán ez a nap. Nem kezelhető csupán egy dicső hadicselekményként, itt jóval többről van szó! A Becsület Napja valójában a világosság üzenete, melytől a sötétség természetéből fakadóan retteg. A sötétség a puszta léte miatt gyűlöli a világosságot, miképpen a gonosz a jót. Mi minden évben igyekszünk lehetőségeinkhez mérten méltóképpen megemlékezni a magyar és német Hősökről, nem hagyva azt, hogy a feledés homályába merüljön az üzenet, melyet magukkal hordoznak. 

 

Emlékezni akarunk és fogunk is, mert emlékezni kötelességünk! Erőt akarunk meríteni Hőseink példájából. S aki valóban nemzetben gondolkodó hazafinak tekinti magát, annak ott a helye a megemlékezők sorában!

forrás: Jövőnk.info

*