Mindenszentek (latinul: festum omnium
sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, a
protestánsok az elhunytakról emlékeznek meg ilyenkor. A halottak napja
fokozatosan vált egyházi ünnepből az elhunytakról való megemlékezéssé.
Kozma Imre atya szerint az embereknek ilyenkor sokkal nagyobb gondot
kellene fordítaniuk arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben.
Mindenszentek napján, november 1-jén ünneplik a katolikusok az összes
szentet, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, november 2-án, halottak
napján pedig megemlékeznek minden elhunytról, különösen a tisztítótűzben
szenvedő lelkekről.
Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke az
M1-en elmondta: mindenszentekkor, valamint halottak napján „emlékezni
szoktunk”, de az ember ilyenkor sokkal inkább önmagát vigasztalja,
amikor a halottakra emlékezik.
„Az embereknek sokkal nagyobb gondot kellene fordítaniuk ilyenkor
arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben, mert tele vagyunk
szorongással. A halál az ember életösztönét kínozza, és ahhoz, hogy az
ember megnyugodjon, tudni kell megbocsátani”
– fogalmazott Kozma Imre atya.
„Ahhoz, hogy szeretetben tudjunk élni egymással, késznek kell lenni
arra, hogy az ember megbocsásson”
– fűzte hozzá.
III. Gergely pápa kiszélesítette a megünnepelendők körét.
A 4. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték
meg, az ortodox keresztény egyház ma is akkor tartja. A nyugati egyház
liturgiájába IV. Bonifác pápa alatt került be, aki a pogány istenek
tiszteletére épült római Pantheont 609. május 13-án Mária és az összes
vértanúk tiszteletére szentelte fel.
III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette a megünnepelendők körét, „a
Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a
földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává
tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844)
döntése értelmében került az ünnep.
Általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik, virággal
díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A
gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház
szertartása szerint a temetők nagy keresztjénél ma is elimádkozzák
mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket.
A magyar nép körében ezen a napon harangoztattak a család halottaiért,
máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a
halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, ezért a családi lakomán
nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy
eligazodjanak a házban. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a
bírót, fogadták fel a cselédeket.
A sírokat azért kell megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen
maradjanak lakhelyükben.
A halottak napja jóval későbbi eredetű: (Szent) Odilo clunyi apát
998-ban vezette be emléknapként a clunyi bencés apátság alá tartozó
bencésházakban. Hamarosan a renden kívül is megülték, és a 14. század
elejétől a katolikus egyház egésze átvette.
A megemlékezés a halottakról, elhunyt szeretteinkről, az értük való
közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul.
Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és
büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk.
Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradott híveknek, hogy imával,
vezekléssel, szentmisével tehetnek valamit meghalt szeretteikért.
E napon gyertyákat, mécseseket gyújtanak az elhunyt szerettek emlékére. A
szokáshoz kapcsolódó népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a
„véletlenül kiszabadult lelkek” visszataláljanak sírjukba, ne
kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. A sírokat is azért kell
megszépíteni ilyenkor, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
A bukovinai székelyek – ahogy más kultúrákban is szokásos – még
ennivalót is vittek ilyenkor a temetőbe. Az eredetileg az örök életről
szóló „reményünnepet” a mediterrán népek ma is fiesztával ünneplik.
*
