„Pünkösd napján” - Szentlélek

A húsvét utáni hetedig vasárnapon és hétfőn tartott pünkösdkor a keresztény hitet magukénak vallók a Szentlélek káradását ünneplik. Sok országban állami, egyházi ünnep.

Pünkösd - a Szentlélek eljövetele

 A húsvétot követő ötvenedik napra eső pünkösd (idén május 23-24.) annak emlékezete, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra.

 

 A keresztyén világ a megváltó ígérete betel­jesülésének nagy ünnepét üti, melyen eljött az erőnek ama lelke, melynek hatása alatt különféle nyelveken zendült meg amaz igének hirdetése, mely immáron nem maradhatott meg egyetlen nép körében, hanem országokat, népeket nem te­kintve teljes erővel megkezdte a lelkekben nagy hódító útját. A szeretet népeket, országokat hódí­tott meg. A legfölségesebb forradalom volt ez a lelkekben, milyen sem azelőtt, sem azóta nem zú­gott át az emberiség feje fölött. 

A szeretet hatalmának nagy diadalútja kez­dődik e napon, midőn az kilép a kis körből, melyben addig ápoló melegágyát találta, kilép s ellenállhatatlanul hódit népeket s országokat. Egymásután dőlnek le a régi előítéletek mindenütt; a merre halad, új élet, új tevékenységi körök ke­letkeznek nyomain, melyeken az ember igazi sza­bad világa, szellemi szabadsága épül föl. Elvesz­tik a régi rettentő eszmék hatásukat, a szeretet szent és magasztos elve aranyoz be mindent. 

Egyek vagyunk a szeretetben mindnyájan. És e szellem majdnem kétezer év óta hódít ott, hol hódítani valót talál s lesz áldásává az emberi­ségnek ott, hol édes otthonra akad. Egyetlen lehelletére megváltozik körötte minden új élet, új eszmék sarjadnak, melyek átalakítják a régi vallások s régi társadalmak által teremtett életet nemcsak, hanem annak fejlődését biztosítják is. 

A modern kor haladása egyedül és kizáró­lagosan e szellemnek köszönheti minden vívmá­nyát. A hová e szellem be nem hatolt, megállott ott minden intézmény annyira, hogy szinte élettelenné vált. E szellem a pünkösdkor bódító út­jára indult egyetemes emberszeretet lett teremtő oka a mai kor fölvilágosodottságának, világré­szünk hódító hatalmának. E szellem él, hat ma is. Nem kell azt gondolni, mintha a nagy eszmék eredetükre, valóságukra nézve valamit vesztené­nek valaha ősi erejükből. Hiszen éppen az örökérvényűség a legigazibb bizonyítéka az eszmék fölmaradásra való jogosultságának. 

 

 

 

Igaz. az eszmék ősi ereje, hatalma ma is megvan; de talán nem nyilatkozik úgy, mint nyilakozott volt a múltban: a mi azomban koránt­sem azt bizonyítja, mintha az eszmék valamit vesztettek volna ősi bájukból, tisztaságukból, ha­nem azt, hogy a mai emberiség nem egészen méltó hozzájuk. Ellepte a mai emberiséget az anyagiság, annak szeret áldozni s még a legne­mesebb eszméket is úgy tekinti, mint melyek a múltból hangzanak felénk, de melyek nem egé­szen illenek be a mai kor zsibvásárjába. A nemes eszmék ható erejét nem igyekeznek fejleszteni még az arra hivatottak sem, hanem azokat me­rev alakokba igyekeznek kényszeríteni, hogy ve­szítsék el hódító erejüket, csupán a formaság kedvéért tartanak meg közülök némelyeket, hogy légyen külső alap, melyre hivatkozni lehessen.

   Az egyetemes emberszeretet nagy elvét és eszméjét szereti a mai emberiség olybá tekin­teni, mint a mely nem közös kincs, hanem ki­váltságosan ez vagy amaz érdekkörhöz köthető; a kizárólagosság a jelszó, melynek aegise alatt minden megjárja; itt nyer a halandó gond nél­küli életet, zsíros konczokat, felfogás szerinti lelki nyugodalmat; de a mi a körön kívül van, az maga a megtestesült kárhozat.

 

A szellem szabad röpte oly irányban, mi­lyennek azt az isten teremtette, mai napság sokak szemében merő tagadása a pünkösdi szellem működő erejének csupán azért, mert az a picziny emberi szív jobb perczeiben keresztül töri a kizáróla­gosság korlátait s nemcsak keresi, hanem föl is találja az emberben a felebarátot s elfeledi, hogy ez miként imádja istenét, ki az emberiség egyes tagjainak kivétel nélkül szerető jó atyja.

 

Érdekek, hitvány, olykor piszkos anyagi ér­dekek kezdenek fölülkerekedni, legalább látszólag. Látszólag, de nem valódilag; mert a pünkösdi szellem igazi építő s teremtő munkásságát a maga teljességében s valódiságában fölfogó egyén nem hiszi, hogy a mai idők hátramenő szelleme ál­landó tehessen; előbb-utóbb el kell múlnia a lidércznyomásnak, mely immáron oly helyekre is kezd beszivárogni, hol azokat eddigelé még a hagyomány se találta föl.

 

Őrületes hajszát indított a mai kor az anyagi érdekek bálványozása érdekében; szeretlenség, középkori türelmetlenség, kígyó-símaságú képmu­tatás űzi aljas játékait, mely a legszebb álarcz alatt lopódzik be a családi körbe is, hogy azt megmarja s egyéni hiúságának tegye áldozatává. A barátság sokszor külső álarcz gyanánt hasz­náltatik, hogy egy ideig elfödje az önzéstől éhes, csattogó fogakat, melyek nem ismernek kíméle­tet semmi iránt, a mire megjött a gonosz étvá­gyuk. A társadalmi érintkezés sok esetben csak külszín rejtett czélok elérésére. Az önzetlenség és szolgálatkészség mezébe öltözködik a sötét önér­dek, hogy saját egyéni hiúságát legyezze s anyagi czéljait elősegítse. 

 

 

  Oh ne mondjuk, hogy korunk fölvilágosodottságában mindent bírunk, mi a szellem igazi táplálékául szolgálhat. Oh ne mondjuk, hogy a pünkösdi szellem működése nélkül ellehetünk a mai korban!

Szükségünk, igazi szükségünk van az igaz­ság amaz erejére, az úrnak ama lelkére, mely, mint sebesen fúvó szél zúgása megmozgatta ama bibliai tavat, hogy a rothadásból élet serkenjen, hogy az igazságnak, szabadságnak országa már e földi életben meghonosodjék! 

 

 Jöjjön is el mielőbb hozzánk eme tisztító szentlélek, mely tiszta szívben talál nyugalmat, mely ősi tisztaságába helyezi a lelket, mely igaz tudományt, erkölcsöt plántál belénk, mely lerontja a hamis bálványokat, mely arra indít ben­nünket, hogy igaz testvéri szeretettei öleljük ma­gunkhoz istennek eme legszebb, legjobb, legiga­zibb világát! 

 

Jövel szent lélek úristen! Alleluja, alleluja!

Körkép.sk -

Losoncz és Vidéke, 1891. május 17., 20sz. 1.o.

*

Európa tényleg hasonló helyzetben van, mint Róma a hunok idején - jelen és múlt Európa közepén

Úgy tűnt, senki sem tudja megállítani Attilát, a hun hadvezért, végül mégis találkozott egy erősebb ellenféllel – írja az Aktuality.sk szlovák hírportál Attila hun királyról. 

A cikk a catalaunumi csata keddi (június 20.) évfordulója alkalmából született, és azt taglalja, hogy fennállásának vége felé a Nyugat-római-Birodalom „nagyon hasonló problémákkal küzdött, mint a mai Európa”. A kontinens egykor egyeduralkodói jó ideig nem tudták feltartóztatni az Európába özönlő barbár törzseket, köztük a hunokat, akik hatalmas birodalmat építettek ki.

A cikkben szereplő „Attila legyőzetése” című rövid összefoglaló videó szerint a Hunok birodalma a mai Franciaországtól Törökországig terjedt. A szlovák hírportál a catalaunumi csatát úgy említi, mint a hun hódítást megállító ütközetet, amelyből a Római Birodalom került ki győztesen, és csak azért nem tiporta el Attila seregét, mert előnyösebbnek látta, ha hatalmai egyensúly jön létre – nehogy a rómaiak oldalán harcoló vizigótok megerősödjenek.

És akkor a tények

A Rubicon.hu történelmi portál ide vonatkozó cikkét alapul véve néhány ponton érdemes kiigazítani a fent felvázolt történéseket. Attilát valójában nem győzték le a csatában, bár a korabeli feljegyzések alapján a rómaiak szerezték meg a taktikai előnyt. A csata érdekessége, hogy a mai napig nem lehet tudni, pontosan hol zajlott az ütközet.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Róma és a hunok között viszonylag jól működő kapcsolat állt fenn, és Attila nem hódító szándékkal indult csatába, hanem politikai okokból. Attila személyes kapcsolatban állt a Nyugat-római Birodalom ügyintézőjével, Flavius Aetius-szal, aki hosszú időt töltött Rúga hun király udvarában. Ennek köszönhetően a rómaiakat – évi adó fejében természetesen – hosszú ideig elkerülték a nomád nép támadásai.

451-re a két birodalom viszonya mégis háborússá vált, amit a későbbi történetírók két okkal magyaráztak: először is, Bizáncban 450-ben Marcianus (ur. 450-457) került hatalomra, aki felmondta a hunoknak fizetett adót, és erre biztatta III. Valentinianus római császárt is; másfelől, Valentinianus nővére, Honoria okozott gondot, aki házasságot kötött egy idős római szenátorral, de a frigytől később már szabadult volna, ezért gyűrűt küldött Attilának, hozományként pedig felajánlotta a nyugati birodalom felét. Miután a hun király hiába követelte Valentinianustól Honoria kezét, bosszúhadjáratot indított a germán és frank szövetségesek – foederatusok – által uralt Gallia provincia kifosztására.

 A csata

Attila nyugati hadi felvonulása során nomád népek (gepidák, keleti gótok, burgundok) sora csatlakozott a hunokhoz, de római oldalon is megjelentek az alkalmi szövetségesek, a száli frankok, az alánok és a vizigótok.

Végül a 30-50 ezer fős embertömeg Catalaunumnál ütközött meg egymással 451. június 20-án. Attila védekező stratégiát választott (nyilván nem megtörni akarta a római seregeket), és szekérvárat állított fel a harcmező egyik felén. Majd megérkezett Aetius is, aki felajánlotta a csatát, mire a hunok frontális támadásba kezdtek.

Az első roham őrült vérengzésbe torkollott, mire a római szövetséges alánok kereket oldottak. Aetius és a vizigótok ezzel szorongatott helyzetbe kerültek, de átcsoportosítással és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását. A vizigót Theoderik király elesett a harcokban, de ez nem várt eredményt hozott: népe vérszemet kapott, rárontott a hunok oldalán harcoló keleti gótokra, és megfutamították őket.

Vérszomjas hunok? Vagy inkább a római hegemónia megtörői? Nézőpont kérdése - A Catalaunumi csata volt az utolsó ütközetek egyike, amit a Nyugat-római Birodalom győzelemként könyvelhetett el. (Fotó: 24.hu)

Miután Attila szövetségesei a széleken futásnak eredtek, a hun király a visszavonulás mellett döntött, és a szekértábor mögött keresett védelmet, hogy rendezze sorait. A döntő roham azonban elmaradt.

Hatalmi egyensúly

Aetius azonban a csata másnapjára átvedlett római politikussá, és úgy vélte, hogy egy győztes csata túlságosan nagy magabiztosságot adna a római földön, Galliában élő barbároknak, ezért inkább az Attilával való kiegyezés mellett tette le voksát. Az az állítás, hogy Attila döntő vereséget vagy eleve vereséget szenvedett volna, téves.

Bár a kora középkori történetírás a catalaunumi ütközetet a barbárság és a civilizáció ítéletnapi összecsapásaként interpretálta, hasonlóan alaptalan az a fejtegetés az is, hogy a hunok esetleges győzelme egész Európa leigázását eredményezte volna – írja a Rubicon cikke, amely hozzáteszi, hogy a hunokat és szövetségeseiket a zsákmányszerzés és nem a hódítás motiválta.

Persze a történetírás kiváltságának javával rendelkező Nyugat-római Birodalom a történteket saját szemszögéből állította be. Az azonban vitathatatlan tény, hogy Attila 452-ben brutális hadjáratot indított Itáliában.

Körkép.sk, Aktuality.sk, Rubicon.hu

Nyitókép: flagmagazin.hu

*