A bűnös - tolvaj (- Ungváry)

 

Nyugodt álmába csöngetés hasított. Hajnali öt óra. Alsógatyában nyitott ajtót, a küszöbön rendőrök.

– Vagyonvisszavédelmi ható államság. Velünk jön. Öltözzön fel!

Komor épület alagsorában hallgatták ki.

– Hosszú a priuszod – kezdte a nyomozó. – Rezsicsökkentés 2013 óta. Villany, gáz, víz, csatorna, szemétszállítás – sorolta. – A különbözet átlagosan havi 40 ezer, évi 480, tehát eddig hatmillió 240 ezer. Családi adókedvezmény. Ez kicsit bonyolultabb, a fizetésed jelentősen emelkedett a tolvaj Orbán-kormány idején, viszont a gyerekek megnőttek, ám így is a költségvetésből, vagyis a többi állampolgártól hozzávetőleg 13 millió forintot loptál el.

Ingyentankönyv. 2020/2021-ben vezette be a népnyúzó Orbán, ez hét tanév, de több gyereked is járt iskolába, tehát a 15 ezres tankönyvcsomagot 15-tel szorozzuk: 225 ezer. Bagatell, akár az ingyenjogsi és -nyelvvizsga. 25 éven aluliak adómentessége, ez két dolgozó gyermekedet is érintette, nem nagy összeg, havi ötvenezerrel számolva kb. kétmillió.

A csokot is felvetted, tízmilla körüli, ugyanennyi a lányod babavárója. A családi autóra, illetve az otthonfelújításra 3-3 millió. 2022-ben a teljes szja-t visszautalta a kormány, igaz, a mentességek miatt alig volt 2021-ben adód, de félmillió azért visszacsorgott. A férje halála óta veletek élő nagymama 13. havi nyugdíja, amit szintén a korrupt Orbán-kormány lapátolt 2021-től részletekben, 2024-től teljes összegben: másfél millió. Azt nem is mondom, hogy a babakötvény-befizetésekre a három gyerek esetében uszkve háromszázezer támogatás érkezett; zsebpénz, de fájóan hiányzik most a költségvetésből, ami a hozzád hasonlóan kollaboráns kapzsi korrupt polgárok luxizását biztosította. Ez eddig kerekítve ötvenmillió forint a maffiától. És hány ilyen alamuszi pénznyelő van még? – tornyosult fölébe fenyegetően a kihallgatótiszt.

– Borzasztót álmodtam – ébresztette fel a feleségét. – Kire is szavaztunk áprilisban?

– Hát a Tiszára.

– Lehet, hogy hiba volt.

* 

Életre kelt a hamelni patkányfogó (- Ungváry)

A német néplélekről érdekes képet festenek a meséik. A körmét rágó kislánynak egy ablakon benyúló hatalmas olló levágja az ujjait, a gyufával játszó gyereknek lángra kap a ruhája és hamuvá ég az egész lurkó. De a Grimm testvérek történetei sem túl derűsek az erdőben éhhalálra kárhoztatott, majd egy banya étlapjára került, ám a boszorkány eltüzelésével végül megmenekülő Jancsi és Juliskától a nagymamát és unokát evő farkasig vagy a mostohája által halálra szánt, de egy szarvas szívével kiváltott Hófehérkéig. Ezeket mindenki jó eséllyel rettegte is gyerekkorában. Talán kevésbé ismert történet a hamelni patkányfogóé, aki – mivel a város lakói nem fizetik ki a bérét – varázssípjával maga után csalja a település gyerekeit az erdőbe, akik ott pusztulnak.

Valahogy így csalogatták be a (jelképes) erdőbe a tizen-, huszonéves generációt a maguk sípjaival azok az influenszerek, rapperek, pedagógusok, celebek, akik befolyásukat arra használták, hogy a fiatalokat egy primitív klisékkel ördögire megrajzolt kép ellen vezessék. Nem az építkezés, a tervezés, a szeretet, az elfogadás igényével, hanem egy törzsi vudutáncra hasonlító végtelenített gyűlölet-szeánsszal. Ahol nem az a kérdés, ki vagy, mit értél el és mit akarsz elérni, hogy tennéd a világot szebbé és jobbá, hanem egyetlen vezérfonal van: kit (és mit) utasítasz el. Kényelmesebb, egyszerűbb, felelősség és kockázat nélküli. Ez nyugaton már évtizedek óta termeli a nihilista, tehetetlen nemzedékeket; akik sem családot nem akarnak, sem bizonyos munkát elvégezni, ezért gyermeket, munkaerőt kívülről importálnak.

Megéltünk már nehéz korszakokat, de ezek többnyire felülről jött elnyomás következményei voltak. Ha nagyon nem maradt más lehetőség, el lehetett menekülni külföldre. Mostanra nincs hova menekülnünk; nagyapáink legalább még disszidálhattak Európa vagy Amerika bizonyos részeire, mára mindenütt ugyanez a milliő vesz körül. Idehaza lehetett mentsvárunk például az egyházi intézményekbe való visszavonulás, a gyerekeink egyházi iskolákba járatása; mára azonban ezek is megfertőződtek az ördögi ideológiával. Mert ha egy hordó szennyvízhez egy pohár bort öntünk, szennyvizet kapunk. De sajnos, ha egy hordó borba öntünk egy pohárka szennyvizet – akkor is szennyvizet kapunk.

Hiába mondatják velünk fennhangon és feleljük rá rutinból a misén, hogy ellene mondunk a sátánnak, ténylegesen eszünk ágában sincs. Néhány fenyegetőző újságcikkel, izgága ateista politikusok agresszivitásával elérték, hogy az egyház nem mer megszólalni közéleti kérdésekben. Ahelyett, hogy világosan kimondanák, mi a bűn, és mi elfogadhatatlan egy keresztény ember számára, maximum arra terjedt ki az iránymutatás, hogy „szavazzunk lelkiismeretünk” szerint, és erre leszavaztak az istentelen árulókra, erkölcstelen hazugokra.

A tömeg valamiért az egyik emberről nem hiszi el az igazságot sem, a másikról pedig a hazugságot is. Láttunk már ilyet. Ott állt a prokonzul egyik oldalán valaki, aki betegeket gyógyított, csodákat tett, üdvösséget ígért; a gyámolító, jóakaratú Isten fia. Másik oldalán a rabló gazember. „Válasszatok!”, szólt a helytartó. Nyilvánvaló, hogy senki sem állhat a rabló mellé, mese az egész, az írói fantázia eléggé hiteltelen műve, mondhatjuk erre az életszerűtlen történetre. Ám éppenséggel az evangéliumok hitelességét támasztja alá, hogy újra és újra megismétlődik a döntés.

Bármennyire is fura ilyet mondani, de úgy tűnik, tényleg túlságosan elkényelmesedett és elvilágiasodott az egyház. (Mintha ilyen is lett volna már…) Most nehezebb időszak jön. Talán nem is baj, jót tehet az elvszerűségnek, a megtisztulásnak. Ha tized annyi hívő marad, hát annyi. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Ne menjünk a hívek igényei után, akarjanak bár melegházasságot, abortuszt, bulit; tekintsék bár múzeumnak a templomot, ahová belépőt szednek. Szakítsunk gyökeresen ezzel a megértő elfogadásnak álcázott önfelszámolással! Ha csak kint lehet majd misézni a gesztenyefa alatt, és fakupából isszuk Krisztus vérét, akkor is.

A világ látszólag változik, de az ellenség ugyanaz. Ma Brüsszel felel meg a Szovjetuniónak (vagyis a szuverenitásunkra veszélyes agresszív, erőszakos nagyhatalmi entitásnak) és a woke a kommunizmusnak (vagyis a romboló, életidegen ideológiának). Ami a tragikus, hogy ezt most mi magunknak választottuk, még szovjet tankok sem kellettek hozzá. (Bár lehet, hogy az agymosó technikák – facebook, influenszerek, pedagógusok – a hibásak, mert most nem fegyverekkel, hanem internetes bejegyzésekkel, primitív rapperekkel jön a megszállás.)

A fiatalok úgy fogták fel a voksolást, mint egy játékot, egy meccs eredményét, ahol a „mieink” voltak a jobbak, nyertünk, hurrá! Hogy ez mit jelent az életükre nézve – és van-e rá bármilyen hatással –, azzal egyáltalán nem foglalkoznak.

Ami a NER-ben csakugyan idegesítő volt, a teljesítmény nélkül pozíciókra és pénzre hajtó ujundokak térfoglalása, annak tökéletes megtestesítője éppen az a futballistafeleség volt, aki most egy Savonarola erkölcsi pörölyével sújt le egykori kenyéradóira. A nepotizmust bírálóknak pedig különösen érdekes adalék, hogy míg az előző miniszterelnök egy kis dunántúli faluból igazi homo novusként lett kormányfő, addig a következőnek az ex-felesége miniszter, a keresztapja köztársasági elnök, a nagyapja pedig a kommunizmusban olyan jogász volt, akinek a tévé nyilvánosságát biztosították celebbé válásához. Vajon kinek engedte meg a rendszer, hogy jogi kérdésekben a tévében beszélhessen?

Ahogy mindent Orbán Viktorról próbált másolni, egyik első mondatában már ő is hivatkozott arra, hogy Batthyány Lajos székében fog ülni. (Hogy Batthyány gyomra ezt hogy venné be, azt most ne részletezzük.) De ne legyenek illúzióink: abban a székben ült már Károlyi Mihály, Sztójay Döme, Rákosi Mátyás, Kádár János és Gyurcsány Ferenc is. És most Magyar Péter. Egyszer talán majd felébredünk ebből…

*

A tű foka, a szűk esztendők és a felelősség… (- Ungváry)

Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába. És nem azért, mert Szent Péter és kerubok állnak majd a kapuban, és ellenőrzik a bukszákat. Az ugyanis nem lesz ott senkinél. A lelkükben lerakódott mérget hozzák csak magukkal, és nem tudnak jó döntésre jutni, hiszen már annyira torzult a világképük.

A leggazdagabbak szavaztak leginkább a változásra. Akik a legtöbbet kapták, akik legkönnyebben éltek, és nem találtak már más kihívást, mint beleharapni a kézbe, amely simogatni akart. Ha nem foglal le a megélhetésért vívott küszködés, ha erőfeszítés nélkül az ölünkbe hullik minden, álságos dolgokban, mesterséges örömfokozókban keressük a célt, és teljesen elszakadunk a normális léttől. Magyarország talán legvagyonosabb kerülete, a Hegyvidék először lemondott a felelős politikáról, és egy kábszeres bohócot, valamint nihilista humoristáit ültette a városrész élére, mint egy népmesében, amikor a bolond fejére teszik a koronát. Nem véletlen, hogy Magyar Péter is itt indult egyéni jelöltként, ezt érezte legbiztosabbnak, hiszen ő nem kockáztathatott. Nem a lecsúszottakat, a nyomortelepek népét, a kormányzás kárvalottjait akarta képviselni. Ha ez a tizenhat év olyan szörnyű volt, mégis miért a leggazdagabb körzet lett a legellenzékibb? Akik jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, röhögnek az egészen. Tőlük akár az ingyensört és önmagáról szobrot ígérő fura szerzet is lehet polgármester, a telefontolvaj asszonylehallgató pedig miniszterelnök. Mert ez az ő biztos egzisztenciájuk felől nézve csak egy játék, s minél meghökkentőbbet húznak, annál viccesebb.

A mai fiataloknak – akik röpködnek a világ minden tájára, első szóra megkapnak bármit, a technika csodái veszik körül őket, miközben a szüleik, a szolgáltatók, az állam a kegyeiket keresi és még tolja beléjük a pénzt, fenekük alá a puha bársonyt – semmiért nem kell megszenvedniük, még ezért a „rendszerváltásért” sem, mert igazából az egészet két iksz behúzásával abszolválták két buli között. Még rövid volt eddig az életük, nem tudják, hogy a szűk és bő esztendők (ha nem is mindig hetes váltásban) követik egymást. Ők csak a bőséges éveket ismerik, és úgy vélik, ez mindig így lesz. Valójában egy szerencsés, kegyelmi időszak gyermekei ők, amikor kivételesen nem az ellenségeink voltak felettünk hatalmon, és kivételesen nem lopták el és nem árusították ki a nemzet javait.

 

A kétségbeesés óráiban gondolhatunk Jézusnak a szavára: „Lázár, jöjj ki!”; és kiderül, ha az Isten akarja, még a halottnak is van feltámadás. Soha nincsen minden veszve, hiszen Lázárnak már szaga volt… De ő ugyanerre az életre támadt fel, a küszködő földi világba tért vissza. Ne feledjük, bármekkora öröm, azért a végső megoldást ne itt keressük, mert csak ezzel nem fogunk betelni. Ahogyan a szamáriai asszonynak is minden nap el kell mennie a kútra, mert attól a víztől, amit merít, újra megszomjazik. A bennünk mocorgó transzcendens vágy azt a forrást keresi, amelyik végképp betölti a hiányainkat.

Júdás csókkal árulja el az Urat. Ameddig mellette van, ő is rajong érte, ám egyszer csak felhorgad benne az önérzet (talán attól, hogy nem őt tették meg kősziklának, és Péter helyett csak Júdás maradt?; vagy attól, hogy kiderült, lába kelt a pénznek, amit ő kezelt?), és a legaljasabb módon eltávolítja az útból mesterét.

Jézust a főpap előtt egy poroszló megüti. Ám ő nem tartja oda a másik orcáját, mert az alázatnál van egy nagyobb törvény: az igazság szeretete.

„Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”

 És miután legbelsőbb köreiből valaki elárulta, saját népe a helytartó elé hurcolta, Pilátus ítélkezik felette a mindenkori Róma nevében. Igaz, előbb megadja az esélyt, hogy közüle és egy gonosztevő közül válasszanak. Ha talán egyesével megkérdezik az összegyűlt tömeget: Mit akarsz inkább: szabad, szuverén országot a saját kultúráddal vagy idegenek özönét; családtámogatást apával és anyával vagy abnormális nemi kapcsolatokat; adókedvezményt, olcsó rezsit, egyszerű ügyintézést, országbérletet vagy ezeknek az ellenkezőjét? Egyesével persze mind azt akarja, de ha falkává verődnek össze a kiáltásuk úgy szól: Brüsszelt, Kijevet, migránsokat, Shell-hasznot, pederasztiát! Barabást!

Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek…

*