Haditanácsot tartottak a királyi sátorban. Lajos, fiatal kora dacára, tízévnyi uralkodással a háta mögött, felelősen szólalt fel.
– Nem is kell hangsúlyoznom, mennyire fontos nap előtt állunk – kezdte. – Ha veszítünk, elvész Magyarország, és vele együtt súlyos sebet kap a kereszténység is. Pogányok gázolnak majd át Szent István földjén, felégetnek, elpusztítanak mindent, amit e nemzet eddig létrehozott.
– Na persze, a vereségekből is lehet tanulni – kapcsolódott be Tomori. – Miután a tatárok végigdúlták az országot, lemészárolták a lakosság nagy részét, Béla király levonta a tanulságot, hogy kővárakat kell építeni.
– Akármi is lesz – vélte Szalkai László esztergomi érsek –, Magyarország fel fog támadni. Hatszáz éve megvan, ugyan ki törölhetné el? Lám, túléltük a tatárt is. Az élet ilyen: egyszer fent, másszor lent. De kétségtelen, hogy a vereségeket nem jegyzik fel, azoknak századik, ötszázadik évfordulóján nem rendeznek vetélkedőt kisiskolások számára. Úgyhogy muszáj lesz nyerni.
– Érsek úr – ellenkezett Lajos –, hiszen ott van Jézus urunk példája. Pénteken megfeszítették, gyászba borult a világ, de harmadnapon föltámadott.
– Nem tudnánk csak erre az egy csatára koncentrálni? – kérdezte Brodarics kancellár. – Mi mindig rögtön világvégét látunk mindenben. Ezek a kedvenc szavaink: sorsdöntő, visszafordíthatatlan, történelmi. Uraim, ez csak egy csata lesz. Nincs pont a história végén. Dédapám ott volt Nándorfehérvárnál Hunyadiék idejében. Ünnepeltünk, azt hittük, elmúlt a veszély. Aztán tessék, már megint itt vannak a törökök. Nem értem, miért nemzethalálról meg filozófiai kérdésekről beszélgetünk a konkrétumok helyett. Melyik szárny mikor és hol támad; ki védekezik; mikor vetjük be a lovasságot; a cseh gyalogosoknak milyen szerepük lesz?…
Mindenki mosolyogva nézte.
– Magyarok vagyunk – szólt Tomori –, csak évezredes távlatokban tudunk gondolkodni.
– Győzni fogunk! – zárta le Drágffy János országbíró a vitát.
*
