Az életrül.
Krisztusi korba léptem én, és kéne valami pátoszos, enyém a világ sztorit írni. Spoiler alert - nem tudok. Illetve tudok, viszont inkább vagyok nullán, mint százon. Most már. Volt rosszabb is.
Szerettem volna családot. Szerettem volna rengeteg dolgot, rengeteg dolgot meg is tudtam valósítani, rengeteg dolgot nem. Zárultak be kapuk, amiket nem lehet kinyitni soha többé. Fáj. Persze ez az emberi lét maga, megyünk tovább, van még vissza 30 év fény, meg remélhetőleg még valamennyi fájdalom nélkül.
Én vagyok az a csávó, aki egy társaságban nagyon régen volt középpontban, inkább halkan figyelek és akkor szólok, amikor van értelme/súlya/humora. Elengedni sosem tudtam magam - ebből kiindulva főleg a gyeplőt soha. Koravén voltam mióta az eszemet tudom, én voltam az, aki az osztályban egyedüliként 15 évesen, feketén kezdtem diákmelózni, azóta folyamatosan dolgozom, amiből első két évben kb. 5 ezer forintot költöttem el. Készültem, egész eddigi életemben készültem. Mire? Utólag sokszor kérdezem - mindegy is - a könnyű életre. Hittem, hogy az odafigyelés, a tervezés és a pontosan kivitelezett, magasabb céloknak alárendelt életvitel kifizetődik és bármit hoz az élet, azon a szartengeren nekem olcsó jegyem lesz katamaránozni.
Mondhatnám, hogy ez nincs így. Hazudnék. Eddig 10-ből 9 tervem sikerült, arról viszont senki sem mondta, hogy az az egy beárnyékolja majd az összes sikerem/teljesítményem. Mivel mindig mindent alárendeltem a nagyobb célnak, ami a szeretteim és saját életem megkönnyítése volt, voltak dolgok, amik elhervadtak bennem. Ilyenek voltak pl. a saját igényeim. Milyen kurva unalmas! Hallod, a csávónak minden jó. Nem hiszed el, 100kg, majdnem két méter, 25 évesen a faterja Trabantjával járt. Négy évig lakott szegény öreganyja lakásában, amiben nem lehetett normálisan szellőztetni, mert 5 ablakból 4 nem volt nyitható. Tudod, az a hardkór. Metlaki, kopott öntöttvas kád, máriakép a falon, konvektor vagy láva vagy hideg, kiirthatatlan levendulaszag. Azt illatnak már nem lehetett hívni. Nem panaszkodott! Ilyen baszdmeg a világon nincs. Az első éves fizetéséből hova ment nyaralni szerinted? Haha, nyaralni, vett a város széli garázssoron egy garázst! 20 évesen. Érted, én meg nyavalyogtam, hogy nincs elég pénzem hónap végén harmadszor lemenni Siófokra bulizni. Gondolod rakott bele valamit mi? Ja, kiadta bérbe. Azt mondta egyszer jó lesz az a pénz, autója biztos lesz később saját, talán még motor is.
Na, abban az időben azért mesélt valamit, hogy volt egy csaja, akinek adott a lakásához is kulcsot, majd nem tudta mire vélni, hogy a csaj fel akarja újíttatni a konyhát, persze lóvét, segítséget nem tud adni, mondjuk meg tudná tervezni. Merthogy ez a lakás szar, innen el akar menni, ez csak átmeneti, minek szórja el a pénzét erre. Mondta a csaja, hogy költözzenek el akkor egy albérletbe, akkor 50-50% és közösen kialakíthatnak valamit. Ki volt borulva a gyerek, mesélte, hogy a csaj szerint az az okos döntés, hogy az ingyen lakhely helyett mindketten fizessenek havi 40+rezsit, hogy a csaj lelke megnyugodhasson. Nem ment bele.
Ugyanezt csináltam a kapcsolatban is. Kisded ápolást tanult, szeretett volna legalább 2 gyereket, volt benne akarat és teljesíteni akarás, bár a mai szemmel “woke” volt, szóval elhagyta a régi klasszikus családi modellt, azt gondoltam még működhet is. Akartam is gyereket. Aztán rájöttem, hogy persze nem kell nagyon belelendülni, a csaj ugyanis féltékeny volt, ráadásul elég böszmén. Az emberi gyengeségeket sajnos mindig hamar kiszagoltam, ez mondanom sem kell, teljesen elvette a kedvem. Milyen furcsa, tán nem azért, mert gyenge voltam én is? Tökéletes példa, szakítani akartam vele, össze is kaptam magam, péntek este csörög a telefonom, hív a lány, felveszem - zokogva közli, hogy meghalt az anyja, menjek érte és vigyem haza. Életemben először és utoljára vezettem ittasan (a megivott négy jéger csak rá három napra, otthon fekve esett le, hogy mekkora rábaszás lehetett volna belőle, ha belefutok egy igazoltatásba). Szóval anyja meghalt, szakítás lefújva, kiporoltam az öltönyöm és végigbőgtem a temetést mint egy kisgyerek. Szerettem az anyját. Igazából szerencsés vagyok, az összes anyósomat szerettem, sőt, engem is szerett(n)ek.
Mindegy, jó sok Popper bácsit meghallgattam, mire rendbe jöttem. Tudsz még követni? A fő szál az, hogy mennyire megtanultam elnyomni a saját igényeim. Ennél a lánynál, és az őt követő pár komoly próbálkozásomnál észrevettem, hogy van egy fő, visszatérő elem - ez pedig a megmentés. Minél zűrösebb a csaj, annál vonzóbb -> megfordítva, minél inkább tetszett valaki, az kurvaisten, hogy legalább önbizalomhiányos, bipoláris, vagy akár nárci volt. Ezt olyan csúcsra fejlesztettem - ezt az önpusztító gyakorlatot - hogy egy akkora nárciba futottam bele, hogy majdnem beledöglöttem. Akkor fogadtam meg, hogy befejeztem a megmentést, ha valaki zűrös, hagyom a faszba. Szerinted sikerült? Persze, hogy nem! Sikerült egy kevésbé toxikus, ám sokkal nagyobb útvesztőbe keverednem. Na sebaj, egy ideje vége. Itt vagyok, most már talán nullán. Most már ritkán kapnak el negatív érzések és kezd kopni a folyamatos visszaemlékezés. Tény, most nem is tettem ellene semmit, leszartam. NA, VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK!
Itt vagyok 33 évesen és az van, hogy fingom sincs mit akarok. Az élettől, hah, ott megvan minden. Párkapcsolatban, a nőktől, társamtól. Egyáltalán akarok-e? Egyáltalán bárki támogatni fog-e abban, hogy az én lelki egyensúlyom megmaradjon, hogyan fog egy család kialakulni? 33 éves vagyok, mire fociedzésre kell hordanom a kölyköt, addigra 50 éves leszek heló. Ha lesz. Itt tartok hát valahol. Hogy csinálják azok az emberek akik családot vállalnak? Soha nem fogod megérezni és soha nem engedtem, hogy emberek lássák, hogy miket gondolok vagy mi a véleményem húsbamarkoló témákban, de az a helyzet, hogy gyűlölet szintű mély megvetést érzek azokkal kapcsolatban, akik mindenféle tervezés (se pénz, se posztó) alapon vállalnak gyereket - “becsúszott Marcsikám ne haragudj, majd felneveljük az albérletbe, tudod, hogy nagyon imádlak, itt egy szál PallMall.”
Szóval ez a motiváció megszűnt. Már nem kell sietnem sehova. Nem segít, hogy az utóbbi egy évben kb. négy nőt láttam szépnek. Nem segít, hogy a korábbi tapasztalataim alapján nem vágyok arra a fajta “hajszára” amivel az ismerkedés jár, legyél cuki, de izgi, rendes, de nem unalmas, főleg vicces “mert engem az eszemen keresztül lehet lenyűgözni”, miközben kétműszakban jár a helyi üzembe melózni miközben az anyja neveli a két gyerekét, mert a faszija elhagyta. Pár hónapja megkérdezte egy régi barátnőm, akinek most tök cuki családja van, hogy nincs valami csaj? Kuncogtam, mondom nincs. Szinte rögtön, felcsattanva “hát én nem tudom hogy bírod, én tuti nem bírnám ki.” Erre fel is röhögtem, látva, hogy mennyire nincs képben arról, hogy mennyire más dolog ez fasziként, mint csajként. Szóval nem, nem motivál a szex sem. Az is mindig egy olyan dolog volt az életemben, hogy két, talán három nővel tudtam élvezni igazán, mindenki mással nyűgös volt, hiába engedtem el magam a másik nem tudta elengedni magát, ha direkt ráhangolódva én tettem bele többet akkor a másik görcsölt be mert ő nem tudta elengedni magát, BIZTOS ÉN VAGYOK A SZAR, TUDOM, a lényeg, hogy a jó szexet sem lehet a fogasról leakasztani. És a lényeg, hogy sajnos a szex az nem olyan mint a pizza, miszerint a rossz pizza is legalább pizza, szóval jó. Inkább olyan, mint a család. Nincs annál jobb, mint egy jó család és nincs annál rosszabb, mint egy rossz család. A rossz szex pusztít. Önbizalmat, kapcsolati bizalmat, játékosságot, önértékelést. Ja, és senki sem tud róla beszélni. Én még nem éltem meg olyan privát beszélgetést szexről, (és nem is hallottam olyanról) ami nem esett volna rosszul valamelyik félnek. Tudod, kb. úgy, mint nekem a véleményem a húsbamarkoló témákról. Szóval maradnak az ilyen emberi értékek dolgok. Amit kurva nehéz felfedezni, tényleg ott tartok, hogy bárki képes leépíteni magát a szememben pár perc beszélgetés során - na persze ettől nem gyűlölöm meg - csak elteszem, mint barátot, ha mondjuk ismerkedésről van szó.
És ezzel együtt meg is jöttem ismét a szomoromhoz, ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy ha visszaolvasod a témákat, mindegyikhez mi a kulcs?
Ha tudnám, hogy mit szeretnék és mire vágyom, akkor tudnám, milyen irányba induljak. Aztán persze meg kéne tanulni kimondani. Kimondani, és leszarni, hogy más mit gondol. Akár szerettem, akár ellenségem. Kikérgesíteni azt, hogy ha a szeretted folyamatosan megkérdőjelez, vagy konfrontatív, akkor nem te vagy a hülye, hanem ő a gyökér, hogy tőled teszi függővé az ő boldogságát. Továbbá, ha valaki egy normális, üvöltésmentes konfliktusban lezár vagy megsértődik, az az ő baja és nem neked van feladatod vele. Tettem le az asztalra eleget ahhoz, hogy tudjam és biztos legyek abban, hogy soha, senkivel sem tettem olyat, amivel kitervelten ártottam bárkinek komoly dolgokban, vagy védtelen helyzetekben. Jó csávó vagyok, aki érdemes. Majd valami lesz.
Mindenesetre több ilyen szart szeretnék írni. Ezt szeretném, asszem.
*
