Ha magyar emberek „megdöglötök, tetves cigányok!” felkiáltással
szétvernek egy roma családot, az gyűlölet-bűncselekmény, ha ugyanezt
cigányok teszik, az téves jogértelmezés? Vagy a bíróság tetszés szerint,
bőrszín alapján válogathat az elkövetők között?
Ki ne emlékezne annak a tizenegy cigánynak az esetére, akik 2009.
március 15-én Miskolcon „büdös magyarok, üssétek őket!” felkiáltással megrohamoztak és szétvertek
egy autót, benne két fiatal férfivel és egy nővel. A botokkal, baseball
ütőkkel és bozótvágó késekkel felfegyverkezett horda minden ok nélkül
támadott az arra járókra, később tettüket azzal magyarázták, hogy valaki
skinhead támadásról terjesztett rémhíreket. A bűnöző társaság hat
tagját első fokon közösségi elleni erőszakért ítélték el fejenként 4-6
év börtönbüntetésre, ám végül 2011 végén mindannyian kiszabadultak.
2009 novemberében kísértetiesen hasonló eset zajlott le
Sajóbábonyban, a különbség csak annyi, hogy itt 40-50 vascsövekkel,
karókkal, baltákkal felfegyverkezett helyi roma „meghaltok, büdös
magyarok!”, „megölünk benneteket!” rigmusokkal gárdistákat vett célba. A
vádirat szerint csak a véletlennek köszönhető, hogy senki sem
szenvedett életveszélyes sérülést. A bíróság súlyosbító tényezőként
értékelte, hogy a vádlottak a tárgyalás során megbánást egyszer sem
tanúsítottak (elmondásuk szerint egy jobbikos rendezvény tüzelte fel
őket). A mai napon a bíróság a kilenc vádlottat 2,5-4 év közötti
börtönbüntetésre ítélte közösség elleni erőszak, rongálás és garázdaság
miatt.
Egy „normális országban” (feltételezve, hogy ilyen eset egyáltalán
megtörténhet) ezzel a két bekezdéssel vége is lenne a történetnek: a
bűnözők bűnöznek és bűnhődnek, a bíróság teszi a dolgát, a békeszerető
magyar állampolgárok pedig pár évig egy kicsit nagyobb bátorsággal
mehetnek ki az utcára sötétedés után.
De Nemigazországban nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok. Nálunk a
bűnözőknek nagyobb rajongótáboruk és befolyásosabb védelmezőik vannak,
mint az áldozatoknak. Nekünk olyan jogvédőink vannak, akik a tények
ismerete nélkül, Ezo tévés gondolatolvasással meg tudják állapítani,
kiben dúlnak rasszista indulatok, és kiket illet meg a védelem. Az
áldozatok iszonya, a tett brutalitása, az igazság és méltányosság csupán
kellékek ebben a beteg, szado-mazo szerepjátékban, ahol a merénylő és a
felbujtó cinkosan összekacsint.
Mert a mi jogvédőinket, az Amnesty Internationalt, a Helsinki
Bizottságot, a TASZ-t és a többi hasonszőrű pózer kisebbségvédőt csak
addig érdekli a jogtalanság, amíg az a bűnözők és a deviánsok kárára
történik, ezért tiltakoztak akkor, és ezért tiltakoznak most is: micsoda
dolog, hogy a rasszizmus ellen hozott törvény ahelyett, hogy védené,
bünteti a kisebbségeket?! „Az elkövetők cselekményének indítéka
nyilvánvalóan nem előítélet, hanem a rasszistáktól való félelem és azok
elűzésének szándéka volt” – írják a mindentudók, akik szerint rasszista csak magyar ember lehet, és aki ezzel nem ért egyet, az maga is rasszista.
Ha magyar emberek „megdöglötök, tetves cigányok!” felkiáltással
szétvernek egy roma családot, az gyűlölet-bűncselekmény, ha ugyanezt
cigányok teszik, az téves jogértelmezés? Vagy a bíróság tetszés szerint,
bőrszín alapján válogathat az elkövetők között, és csak a „fehérekre”
sújthat le a jog pallosa? Netán arról van szó, amire Para-Kovács Imre is
utalt coming outjában, hogy ki kell irtani a „nácikat”? „Addig lőni, amíg mozognak”?
Milyen nyomorult, sötét lelkű embernek kell lennie valakinek ahhoz,
hogy jogvédőként írásba adja (nem egy kocsmaasztal melletti őszinteségi
rohamról beszélünk, hanem egy szervezet hivatalos közleményéről!): ha
valaki gárdista, felőle akár agyon is verhetik, nem illetik meg
ugyanazok a jogok, amelyek a cigányokat.
A bűnözők jogos büntetése miatt habos vért felköhögő „jogvédők”
pusztán politikai megrendelésre nem hibázhatnak ekkorát. Ehhez olyan
irracionális gyűlölet, olyan könyörtelen szenvtelenség kell, mint amit
ellenségeikbe, a „szélsőségesekbe”, vagyis a magyar társadalom
normálisan értékítéletű többségébe szuggerálnak.
Egy régi, iskolás időkből itt ragadt szólás-féle kívánkozik ide, ami
valahogy úgy szól: „ha az igazság fájna, ordítanál”. A ballib kórus most
torka szakadtából, egy szájként üvölt, pedig ez csak az igazság, amit
meg lehet szokni.
Havas Jon
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése