1456. július 22-én a
Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő
vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555.
évfordulója alkalmából az Országgyűlés 2011. július 4-én a napot a
nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.
A 13. század végén, Kis-Ázsiában formálódott oszmán-török állam száz év
alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A
törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni
szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi
seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra
megakasztotta az utolsó nagy mongol hódító, Timur Lenktől 1402-ben
elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől
jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.
A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg,
aki hadi sikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán
lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc
szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az
oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget
szenvedett, s 1453-ban lemondott a kormányzóságról. Ugyanebben az évben
II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét,
Konstantinápolyt és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta
Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a magyar királyság
kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat
biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült
várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.) A hírre
Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek,
jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból,
Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János
magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg
élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére.
Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött: a törökök a félkörben körülvett
várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a
falakban. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai
hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott
várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a
Száva bal partján ütöttek tábort. A törökök július 21-én indították meg
a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő
küzdelemben áttörték a külső védvonalat és már a belső várat
ostromolták. (A legenda szerint egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz
életét feláldozva sodort a mélybe egy törököt, aki a vár falára ki
akarta tűzni lófarkas zászlót, új erőt öntve a védőkbe. A közismert
történet legenda, de a hazaszeretet és az önfeláldozás jelképe lett.)
Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves
Kapisztránnal támadásba lendültek, Hunyadi a várból kitörve a török
ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók
derékhadát. A csatában a szultán is megsemmisült, ezután a törökök
felszerelésüket hátrahagyva elmenekültek. A győzelem után a török
terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak
1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán. A diadal emlékére vezette be
1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus
6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben
viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el
könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta
a hálaadás harangszavává. A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a
keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és
Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem hatalmas
haditett, amely a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése