A magyar vidék a huszadik század eleji cselédsorba süllyed vissza,
csak kenyéradója nem a földesúr, hanem a multi, a ház pedig nem a
legidősebb fiúé, hanem a banké.
Lesújtó kutatási eredményeket
hozott nyilvánosságra októberben a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara
(MKIK) Gazdaság és Vállalkozáselemző Intézete. A 220 oldalas
tanulmányban azt vizsgálták, hogyan változott Magyarország egyes
régióinak gazdasági-társadalmi helyzete az úgynevezett „rendszerváltás”
óta. A Portfolio gazdasági hírportál egy emészthető hosszúságú elemzést készített, amelyben a legsötétebb jövőképet mutató Békés megyére helyezték a hangsúlyt, de máshol sem jobbak a kilátások.
Az adatokat böngészve megállapíthatjuk, hogy Magyarország hagyományos
kelet-nyugati megosztottsága mára a múlté. Budapestet és
vonzáskörzetét, valamint az észak-nyugati országrészt leszámítva az
egész ország egyetlen hatalmas válságövezetté állt össze. A
legszembetűnőbb változást az egy főre jutó GDP romlása mutatja: a
Közép-magyarországi régió gazdasági termelése két és fél, háromszorosa
(!) Észak-, Kelet-, illetve Délnyugat-Magyarországnak. Nyilván nem
azért, mert a Győr-Kecskemét tengely mentén lakók az átlagosnál két és
fél, háromszor jobban élnek, hanem fordítva: a kívül rekedtek többsége
sodródott ilyen messzire az emberhez méltó élettől.
Az említett Békés megye gazdasági teljesítőképessége az 1994-es 80
százalékról 2010-re 55 százalékra csökkent, vagyis nem csak relatív
regionális különbségekről beszélhetünk (amely minden „fejlett” ország
természetes velejárója), hanem az olló szétnyílásáról. Az ország két
részre szakad, pontosabban az életképes észak-nyugati „enklávé” ellöki
magától a ballasztot jelentő maradékot.
A GDP-hez mérten romlik minden: a munkalehetőségek, az átlagbérek, a
közegészség, az infrastruktúra. Egyre kevesebb gyerek születik, aki
teheti, menekül, maradnak a képzetlenek, az öregek és néhány szent őrült
magyartanárnő. A Viharsarok húsz év leforgása alatt népességének tíz
százalékát vesztette el, jórészt aktív korú fiatalok elvándorlásának
köszönhetően.
A magyar vidék a huszadik század eleji cselédsorba süllyed vissza,
csak kenyéradója nem a földesúr, hanem a multi, a ház pedig nem a
legidősebb fiúé, hanem a banké.
Hazánk Európai Unióba való betessékelése idején a csapból is az
folyt, hogy a „régiós egyenetlenségeket” pályázati pénzekkel fogják
kiegyenlíteni, e cél érdekében minden uniós fejlesztési pénzt a
gazdaságilag lemaradt térségekbe irányítottak. A támogatásokból azonban
gyárak és munkahelyek helyett haveri cégekkel évente újraaszfaltozott
utak, megszépült főterek, csatornák, játszóterek és kutyafuttatók
épültek. Felduzzasztott munkaügyi központok, ahol átképzik a kirúgott
dolgozókat, hogy azok aztán a túlképzett munkakeresők táborát
népesítsék.
Hogy a legújabb tanulmánynak a politikai sárdobáláson és az ujjal
mutogatáson kívül lesz-e valamilyen eredménye, egyelőre rejtély. Mi
viszont szívesebben látnánk már egy cselekvési tervet, hogy a
szegénység – alacsony fogyasztás – belső piac hiánya –
kiszolgáltatottság a külföldi tőkének és multiknak – munkanélküliség –
szegénység ördögi köréből hogy lehet kitörni a reális adottságok figyelembe vételével.
Mert az, hogy ez egy szar ország, és hülye, aki itt marad, nem elfogadható – nem lehet elfogadható – válasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése