Pályáztak, hogy beköltözhessenek az ócsai lakóparkba, mégis félnek: mi
lesz, ha nyernek? A devizahitelesek tartanak attól, hogyan tudják
kigazdálkodni a bérleti díjat, a hiteltörlesztést és a rezsit együtt.
Meg attól is, hogy távollétükben szétlopják-e az üresen maradt,
eladhatatlan otthonukat. Egy bizottságban már döntöttek arról, hogy ki
költözhet az állami házakba, ám lapzártánkig nem értesítették a
rászorulókat. Annyi biztos, hogy a feltételeknek kevesen feleltek meg,
ezért új pályázatot kell kiírni.
 |
| Riskó Gáspár felvétele |
Véghajráznak a munkások az ócsai lakóparknál. Március
végén le kell tenniük a szerszámokat. Kilométerekre vagyunk a
devizahitelesekről elhíresült falutól, elhagytuk az autópályát, a fák
miatt nem látjuk Alsópakonyt sem. Itt a pusztából nőnek ki az
egyenházak.
– Mindjárt befejezik az összeset; van, ahol már takarítanak – mondja az egyik munkás.
– Készül a buszmegálló – int fejével a másik a földtúrás, a lapátolók, a teherautók felé.
Nem mehetünk be a telepre, nincs engedélyünk.
Felhívják az illetékest. Gyorsan jön a válasz: nem engednek be. Miért? Nincs indok.
Kintről is jól látni, hogy a konténerek, sitthalmok, drótkerítések mögött még épül az út a tornácos házak felé. Az ötven-hetven négyzetméteres épületek parkettásak, kazán helyett úgynevezett vízteres kandalló van bennük, fával fűthetnek majd a lakók. A villany- és a vízóra kártyás lesz, nehogy elcsússzanak a fizetéssel.
Minden pedáns, egyforma és rideg.
Este volt már, amikor Ócsán Nyikora László a maga bütykölte Hondával leparkolt a háza előtt, átöltözött, kivitte a hosszabbítót a sötét udvarra, és a lámpa fényénél ásni kezdett. Így ment ez napokig. De megérte: rövidesen aranyhalak úsztak a kis mederben, a fekete fólia fölött, a tavi liliomok között. A 34 éves László és felesége, Kóczé Erzsébet elégedettek lehettek: hiszen volt munkájuk, fizetésük, övék volt az udvar, a ház, a kis garázs, a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat a falon, a kutya, ami folyton kiszökik, ha nyílik a kapu. A gyerekeké a lila szobafal, a játékok, a rend, a tisztaság.
A ház nagy telken áll, elfér rajta több épület is. Lászlóék azt hitték, ha felnő a három gyerek – Dáriusz, az alig féléves kisfiú, aki Mihalczewskiről, a híres bokszolóról kapta a nevét, meg a tízéves Laci és a két és fél éves Vivien –, akkor majd mellettük építkeznek. Már biztos, hogy nem így lesz. Itt már semmi sem az övék. Belebuktak a házra felvett hitel törlesztésébe, árulja a házat a végrehajtó.
Pedig László hozzászokott a kemény munkához, hiszen tizenöt éves korától Aknaszlatinán, a kárpátaljai sóbányában dolgozott, a nagyapja mellett. Édesanyja ’99-ben jött át, a férfi vele tartott. A kemény, igazságtalan, pénztelen élet elől menekültek.
Az egyik környékbeli gyárban ismerkedett meg Erzsébettel. A lány állami gondozott volt, az üzemben idénymunkás, keresztanyja vette ki az intézetből, ahol testvéreivel élt, hogy legalább egyikük rendes családban nőhessen fel. Erzsébet tizenhat éves korától igazoltan munkavállaló. Lászlóval hamar összeköltöztek.
Mindketten raktárosként dolgoztak multiknál, szépen kerestek, de albérletben éltek. Egy nap megelégelték az örökös pénzkidobást. Arra gondoltak, már hét éve fizetnek a főbérlőnek, miért ne költhetnék végre a saját házukra ezt a pénzt. Felvettek vagy tízmilliót, a férfi anyja meg kétmillió hitellel szállt be. Teljesült az álom, lett otthonuk Ócsán, igaz, kint a falu szélén, de takaros ház volt, és ez a lényeg.
Ötvenezret költöttek a hitel törlesztőrészletére, ami persze svájcifrank-alapú volt, 120 ezer maradt a megélhetésre. Még a ház felújításába is belefogtak, lett új konyhakő is.
Aztán megcsúsztak a törlesztéssel, a villannyal, mindennel. Az áramdíjhátralékot már kifizették, de a devizahitellel nem tudnak mit kezdeni.
Hol romlott el minden?
Amikor a férfinak kevesebb lett a bére, mert egy autóbalesetben eltört a bokája? Vagy amikor a gyerekek születtek? A felújításnál?
Csak este próbálnak magyarázatot találni erre, akkor, amikor elalszanak a kicsik. László többször rosszul lett az idegességtől, Erzsébet tartja benne a lelket. Ő keres a neten megoldást, bújja naphosszat a jogszabályokat.
Sok év múltán most 120 ezer forint Nyikoráék törlesztőrészlete, 18 millió a hátralék. A László édesanyja által felvett kétmilliós hitelt nem tudták fizetni, a szerződést a bank felmondta, és kényszer-értékesítésre meghirdette a házat. A férfi egyezkedett a pénzintézettel, végrehajtóval, felajánlotta, hogy fizet havi ötvenezret, de fityiszt mutattak neki: az állam nem veszi meg a házukat, mert nem felelnek meg a feltételeknek. Ha örökbe fogadnának egy hátrányos helyzetű, beteg gyermeket, akkor talán.
Ha a László édesanyja által felvett, mára már négymilliósra duzzadt hitelt ki tudnák fizetni, szóba állna velük a bank, és beszélhetnének a többi tartozásról. Ám addig nincs esélyük.
Beadták a pályázatukat az ócsai lakóparkra, de előre félnek, hogy nyernek. A Máltai Szeretetszolgálat emberei voltak náluk, felmérték, valóban jogosultak-e a lakóparki házra. Adatokat egyeztettek, feljegyezték, mekkora a tartozás, van-e munkahelyük, kik a segítőik. Ők meg elmeséltek mindent.
A szolgálat emberei nem ígértek semmit. Nem csoda, hiszen a hírek szerint kevesen felelnek meg a pályázati feltételeknek: sokan nem ingatlanvásárlásra vették fel a hitelt, és nem devizában adósodtak el. Már biztos, hogy a nyolcvan állami lakóház töredékét adják csak ki. Új pályázat jön, és várhatóan változtatnak a jelentkezési feltételeken is.
Vakon, kifosztva
A bank Nyikoráék otthonát jó ideig biztosan nem tudja eladni. Nincs keletje a háznak errefelé. Ha üresen marad az épület, akkor meg szétlopják. Az utca végén áll egy kihalt ház, mára ablak nélkül, vakon, kifosztva mered az útra.
Az ócsai pályázati feltételek szerint ha a régi házukat egy évig nem értékesíti a bank, akkor a lakóparkból vissza kell költözniük.
– De hova költözzünk majd vissza? A semmibe? Már azon gondolkodom, hogy felpakolom a családomat, és elmegyünk innen. El, Kárpátaljára – mondja László.
– Nincs más megoldás?
– Esetleg munkahelyi kölcsön. Azzal kiválthatnánk a négymilliót, ami ahhoz kell, hogy szóba álljon velünk a bank. De nem akarok én kérni!
Látszik, túl büszke ő ahhoz.
– Adja oda a főnökének ezt cikket.
– Nem tudom, talán – hajtja le a fejét.
Család a híd alatt?
Remenárné Mikolai Györgyi Nyikoráéktól nem messze, a szomszéd utcában lakik. A betonudvaron egy bódé áll, régen valakik zöldséget árultak benne, ma sufni. Hátul a kertben magányos az eperfa. Üres a föld, nincs értelme bevetni, hiszen a végrehajtó meghirdette már a házat. Igaz, még nincs vevő, de az ördög nem alszik.
Nemsokára lejár a gyed, és a nő megy dolgozni. Reméli, visszafogadja a
galvanizálóüzem. Gyémántkemény szerszámokat, vágókorongokat készítenek,
rozsdás vasból csillogó műdarabot.
Hét éve költöztek ide a vasúti sínek mellé a nagyfiával meg az élettársával. Györgyi most negyvenöt. Elvált a férjétől, a válásból neki kilencmillió forint jutott, így futotta az ócsai házra. Élettársa jól keresett, felvettek négymilliót a felújításra. Bevezették a vizet a házba, lett központi fűtés, új padló, nyílászáró. Ám az élettárs jól fizető állásának annyi lett, a hitellel megcsúsztak, ma már nyolcmilliós a tartozás. Rá is ment a kapcsolatuk.
Nemsokára Györgyi férjhez ment egy másik férfihoz, született egy kisgyerekük. Most 150-160 ezerből élnek, ebből 60-65 ezer megy el a rezsire.
Remeg Györgyi hangja. Hol az indulattól, hol a visszafojtott sírástól:
– Végtörlesztés? Miből? A futamidő kitolását kértük, visszadobták a kérelmünket. Az Állami Eszközkezelőnél is próbálkoztunk, kértük, vegyék meg a házat. De nem feleltünk meg a feltételnek, mert nem vagyunk segélyen. Beadtuk a pályázatot a lakóparkhoz, de hogyan fogom fizetni a bérleti díjat, a rezsit meg a törlesztőrészletet egyszerre?
A kapuig kísér. Mutatja, már rügyeznek a bokrai a ház előtt:
– A férjem azt mondta, ha híd alá megyünk, jön velünk. Ha újrakezdhetném, megcsináltatnám a cserépkályhát, aztán öt év alatt, szobáról szobára újítanám fel a lakást. Hitel nélkül. Mert nem bízom én már senkiben.
– Mindjárt befejezik az összeset; van, ahol már takarítanak – mondja az egyik munkás.
– Készül a buszmegálló – int fejével a másik a földtúrás, a lapátolók, a teherautók felé.
Nem mehetünk be a telepre, nincs engedélyünk.
Felhívják az illetékest. Gyorsan jön a válasz: nem engednek be. Miért? Nincs indok.
Kintről is jól látni, hogy a konténerek, sitthalmok, drótkerítések mögött még épül az út a tornácos házak felé. Az ötven-hetven négyzetméteres épületek parkettásak, kazán helyett úgynevezett vízteres kandalló van bennük, fával fűthetnek majd a lakók. A villany- és a vízóra kártyás lesz, nehogy elcsússzanak a fizetéssel.
Minden pedáns, egyforma és rideg.
Este volt már, amikor Ócsán Nyikora László a maga bütykölte Hondával leparkolt a háza előtt, átöltözött, kivitte a hosszabbítót a sötét udvarra, és a lámpa fényénél ásni kezdett. Így ment ez napokig. De megérte: rövidesen aranyhalak úsztak a kis mederben, a fekete fólia fölött, a tavi liliomok között. A 34 éves László és felesége, Kóczé Erzsébet elégedettek lehettek: hiszen volt munkájuk, fizetésük, övék volt az udvar, a ház, a kis garázs, a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat a falon, a kutya, ami folyton kiszökik, ha nyílik a kapu. A gyerekeké a lila szobafal, a játékok, a rend, a tisztaság.
A ház nagy telken áll, elfér rajta több épület is. Lászlóék azt hitték, ha felnő a három gyerek – Dáriusz, az alig féléves kisfiú, aki Mihalczewskiről, a híres bokszolóról kapta a nevét, meg a tízéves Laci és a két és fél éves Vivien –, akkor majd mellettük építkeznek. Már biztos, hogy nem így lesz. Itt már semmi sem az övék. Belebuktak a házra felvett hitel törlesztésébe, árulja a házat a végrehajtó.
Pedig László hozzászokott a kemény munkához, hiszen tizenöt éves korától Aknaszlatinán, a kárpátaljai sóbányában dolgozott, a nagyapja mellett. Édesanyja ’99-ben jött át, a férfi vele tartott. A kemény, igazságtalan, pénztelen élet elől menekültek.
Az egyik környékbeli gyárban ismerkedett meg Erzsébettel. A lány állami gondozott volt, az üzemben idénymunkás, keresztanyja vette ki az intézetből, ahol testvéreivel élt, hogy legalább egyikük rendes családban nőhessen fel. Erzsébet tizenhat éves korától igazoltan munkavállaló. Lászlóval hamar összeköltöztek.
Mindketten raktárosként dolgoztak multiknál, szépen kerestek, de albérletben éltek. Egy nap megelégelték az örökös pénzkidobást. Arra gondoltak, már hét éve fizetnek a főbérlőnek, miért ne költhetnék végre a saját házukra ezt a pénzt. Felvettek vagy tízmilliót, a férfi anyja meg kétmillió hitellel szállt be. Teljesült az álom, lett otthonuk Ócsán, igaz, kint a falu szélén, de takaros ház volt, és ez a lényeg.
Ötvenezret költöttek a hitel törlesztőrészletére, ami persze svájcifrank-alapú volt, 120 ezer maradt a megélhetésre. Még a ház felújításába is belefogtak, lett új konyhakő is.
Aztán megcsúsztak a törlesztéssel, a villannyal, mindennel. Az áramdíjhátralékot már kifizették, de a devizahitellel nem tudnak mit kezdeni.
Hol romlott el minden?
Amikor a férfinak kevesebb lett a bére, mert egy autóbalesetben eltört a bokája? Vagy amikor a gyerekek születtek? A felújításnál?
Csak este próbálnak magyarázatot találni erre, akkor, amikor elalszanak a kicsik. László többször rosszul lett az idegességtől, Erzsébet tartja benne a lelket. Ő keres a neten megoldást, bújja naphosszat a jogszabályokat.
Sok év múltán most 120 ezer forint Nyikoráék törlesztőrészlete, 18 millió a hátralék. A László édesanyja által felvett kétmilliós hitelt nem tudták fizetni, a szerződést a bank felmondta, és kényszer-értékesítésre meghirdette a házat. A férfi egyezkedett a pénzintézettel, végrehajtóval, felajánlotta, hogy fizet havi ötvenezret, de fityiszt mutattak neki: az állam nem veszi meg a házukat, mert nem felelnek meg a feltételeknek. Ha örökbe fogadnának egy hátrányos helyzetű, beteg gyermeket, akkor talán.
Ha a László édesanyja által felvett, mára már négymilliósra duzzadt hitelt ki tudnák fizetni, szóba állna velük a bank, és beszélhetnének a többi tartozásról. Ám addig nincs esélyük.
Beadták a pályázatukat az ócsai lakóparkra, de előre félnek, hogy nyernek. A Máltai Szeretetszolgálat emberei voltak náluk, felmérték, valóban jogosultak-e a lakóparki házra. Adatokat egyeztettek, feljegyezték, mekkora a tartozás, van-e munkahelyük, kik a segítőik. Ők meg elmeséltek mindent.
A szolgálat emberei nem ígértek semmit. Nem csoda, hiszen a hírek szerint kevesen felelnek meg a pályázati feltételeknek: sokan nem ingatlanvásárlásra vették fel a hitelt, és nem devizában adósodtak el. Már biztos, hogy a nyolcvan állami lakóház töredékét adják csak ki. Új pályázat jön, és várhatóan változtatnak a jelentkezési feltételeken is.
Vakon, kifosztva
A bank Nyikoráék otthonát jó ideig biztosan nem tudja eladni. Nincs keletje a háznak errefelé. Ha üresen marad az épület, akkor meg szétlopják. Az utca végén áll egy kihalt ház, mára ablak nélkül, vakon, kifosztva mered az útra.
Az ócsai pályázati feltételek szerint ha a régi házukat egy évig nem értékesíti a bank, akkor a lakóparkból vissza kell költözniük.
– De hova költözzünk majd vissza? A semmibe? Már azon gondolkodom, hogy felpakolom a családomat, és elmegyünk innen. El, Kárpátaljára – mondja László.
– Nincs más megoldás?
– Esetleg munkahelyi kölcsön. Azzal kiválthatnánk a négymilliót, ami ahhoz kell, hogy szóba álljon velünk a bank. De nem akarok én kérni!
Látszik, túl büszke ő ahhoz.
– Adja oda a főnökének ezt cikket.
– Nem tudom, talán – hajtja le a fejét.
Család a híd alatt?
Remenárné Mikolai Györgyi Nyikoráéktól nem messze, a szomszéd utcában lakik. A betonudvaron egy bódé áll, régen valakik zöldséget árultak benne, ma sufni. Hátul a kertben magányos az eperfa. Üres a föld, nincs értelme bevetni, hiszen a végrehajtó meghirdette már a házat. Igaz, még nincs vevő, de az ördög nem alszik.
 |
Riskó Gáspár felvételei - Remenárné Mikolai Györgyi és családja
|
Hét éve költöztek ide a vasúti sínek mellé a nagyfiával meg az élettársával. Györgyi most negyvenöt. Elvált a férjétől, a válásból neki kilencmillió forint jutott, így futotta az ócsai házra. Élettársa jól keresett, felvettek négymilliót a felújításra. Bevezették a vizet a házba, lett központi fűtés, új padló, nyílászáró. Ám az élettárs jól fizető állásának annyi lett, a hitellel megcsúsztak, ma már nyolcmilliós a tartozás. Rá is ment a kapcsolatuk.
Nemsokára Györgyi férjhez ment egy másik férfihoz, született egy kisgyerekük. Most 150-160 ezerből élnek, ebből 60-65 ezer megy el a rezsire.
Remeg Györgyi hangja. Hol az indulattól, hol a visszafojtott sírástól:
– Végtörlesztés? Miből? A futamidő kitolását kértük, visszadobták a kérelmünket. Az Állami Eszközkezelőnél is próbálkoztunk, kértük, vegyék meg a házat. De nem feleltünk meg a feltételnek, mert nem vagyunk segélyen. Beadtuk a pályázatot a lakóparkhoz, de hogyan fogom fizetni a bérleti díjat, a rezsit meg a törlesztőrészletet egyszerre?
A kapuig kísér. Mutatja, már rügyeznek a bokrai a ház előtt:
– A férjem azt mondta, ha híd alá megyünk, jön velünk. Ha újrakezdhetném, megcsináltatnám a cserépkályhát, aztán öt év alatt, szobáról szobára újítanám fel a lakást. Hitel nélkül. Mert nem bízom én már senkiben.
*
Amíg Ócsán a blogban vázolt dolgok nem változnak, és amíg az ismert emberek uralkodnak, addig erre nagy szükség van.
VálaszTörlésAhhoz, hogy ez a fórum érdektelenné váljon, ahhoz jelentős változásra van szükség a vezetésben.
Ügyvédhez, meg bíróságra rohangálnak paksamétákkal, miközben bolhából kreálnak elefántot. Miért nem a MÁV illetékeseit keresik meg az irathalamazukkal? Lenne mit összegyüjteni. Erre kellene az energáiát fordítani, meg a rendezettlen, szemetes közterületekre. Az adófizető is kérhet helyre igazítást a hamis választási igéretek okán? Az itt élőktől, melyik városvezető fog bocsánatot kérni az elhanyagolt buszmegállok okán? Ehhez kell az intelligencia, nem a fenyegetőzéshez. Az a hülyének is megy.
VálaszTörlés