Bocsánat, hogy a sokadik forradalmi fellángolás után egyáltalán nem vagyok már képes átadni magam a médiahisztiknek, de unom. Ugyanaz a nóta: van a zajkeltésnek egy felívelő szakasza, ami ha eléri a nyilvánosság kritikus ingerküszöbét – mint az idegsejt – kisül, és onnantól a tömeg dinamikái és a média klikkhajhászata diktálják egy-egy ügy fogadtatását. Ilyenkor már a résztvevői is csak szerepelni akarnak, és nagyjából onnan lehet tudni, hogy ebben a szakaszban vagyunk, hogy előkerülnek a semmilyen bizonyítékot fel nem mutató senkik, akik szerint Vidnyánszky Attila egyszer valamikor már zsidózásra is tanította őket (nöööáááááci).
Nem tudok komolyan venni egy olyan „autonómiatörekvést”, melynek lényege, hogy egy oktatási intézmény az államtól követel pénzt a működésére, miközben pöröl, ha annak a választott kormánya azt nem feltétel nélkül adja, mint valami születéstől elrendelt járandóságot. És egyébként is, miért gondolják, hogy úgy kell autonóm, a nyilvánosságra szánt emberek képzését fenntartani, hogy az 100%-ig az államnak van alárendelve?
Jegyezzük meg: nincs olyan, hogy az állam fizet a kritikusainak. Ha valaki 100%-ig ki van nekik szolgáltatva, az valójában nem a kritikusuk, hanem ahelyett tartják.
Ha folyamatosan az urakkal kell pörölnöd, hogy megkapd a jussod, akkor legyen bármilyen csípős is a hatalomkritika, az még mindig csak a felszabadulni vágyó inas szájaskodása. Az inas pedig egy rossz helyzetre is csak rossz kérdést tud feltenni:
Állambácsi, miért nem adsz nekem pénzt?
William Shakespeare az 1580-as évektől fogva színpadi kollégáival együtt tulajdonolta annak a társulatnak a részvényeit, aminek élén sikeres és ismert lett. Bő két évtizednek kellett eltelnie, mire társulata befektetői között 1603-ban megjelent I. Jakab király (és ő sem kizárólagos befektetőként), ekkorra már túl van a ma ismert munkássága nagy részén. Ennyi idő a piacon éppen elég volt, hogy ne csak mint művész, de mint vállalkozó is megtanulja megállni a helyét, és olyan színházat készítsen, ahová akkoriban nemestől a szegényebb polgárokig mindenki azért járt, mert kiemelkedő volt. Csakhogy állami, vagy államközeli alkalmazottak sohasem fognak tudni polgári színházat (vagy bármilyen egyéb, polgári értékeket közvetítő terméket) készíteni. Addig ugyanis, amíg a pénz onnan jön, ők is kitartottként tekintenek magukra, az államra pedig legfeljebb úgy tudnak haragudni, mint gyámra, akinek kötelessége volna etetni őket, de nem teszi. Ezzel szemben egy vállalkozó éppen fordítva gondolkodik: a bevételét saját jogán, a közvetlen kereslet-kínálat szerint keresi, az állam pedig teher a számára. A polgár és az inas között a legnagyobb különbség, hogy a polgár, ha saját jogán is megél, és valóban autonóm, idővel talán a jó kérdést is felteszi: miért kizárólag Te rendelkezel az adóforintjaimmal, miért nem határozhatok felőlük én?
Állambácsi, miért is adok én neked ennyi pénzt?
Magyarországon kiugróan magasak az adóterheink, az állam pedig komplett szektorokat ural, rohaszt le vagy éppen foszt ki általuk. Nem csak a színházat, amikor épp kedve tartja, de az oktatást és az egészségügyet is. Ahogy ma állami támogatások szabják meg, milyen darabok közül válogathatunk, ugyanitt szabják meg, milyen egészségügyi szolgáltatások és oktatási alternatívák közül nem (vagy saját pénzből, ami ennyi adózás mellett nonszensz). Amíg a nyilvánosságunkért olyan emberek felelnek, akiknek már a tanáraik (és az ő tanáraik) többsége is az állam emlőjén lógott, ez nem is nagyon fog változni, legfeljebb – ha még sok ilyen sikeres forradalmi hisztit generálunk - pár év múlva a nemzeti szín szivárványra változik, kicserélnek pár kádert, és megy minden tovább ugyanúgy. Ez a rendszerváltás helyetti rendszerváltoztatás ősi receptje.
Éppen ezért támogatom Nagy Ervin konstruktív javaslatát: ha a kormány nem tágít az SzFE-ről, csináljanak sajátot! Se Vidnyánszky színészképzését nem látom szívesen, sem más, államközeli emberét,
de leginkább azt nem, hogy a nyilvánosságra szánt értelmiséget egyáltalán az államközeliségre, ne pedig a szabad vállalkozásra neveljék!
Ez a fájdalmas, megélhetéseket veszélyeztető trauma, az önállósodás, a számlákkal küszködés a polgárosodás normatív krízise, és mint olyan, elengedhetetlen. Nem lehet a végtelenségig elsunnyogni arra hivatkozva, hogy „stadionok épülnek”, hiszen éppen ez a lényeg: ez a kormány stadionokat épít, az előző és a következő még csak ennyit sem, csak széthordja azt az adóvagyont, amit befizetünk. De amint kilép ebből a fingszagú körből az a kaszt, amelyik a színpadokon elvileg nekünk kéne, hogy átadjon egy világlátást, ők is polgárok lesznek, még akkor is, ha a véleményünk sok mindenben eltér. Mert a mi terhünk az ő terhük is lesz.
Éppen ezért, ha az SzFE hajlandó önállósodni,
rendszeres adakozója leszek, és szívesen érvelek amellett követőimnek, hogy tegyenek ugyanígy (mindaddig, amíg a fenntartásuk hasonló mikroadományokra épül, nem pedig államhelyettesítő gazdasági mágnásokra).
Polgári és jó színházat lehet csinálni mezítláb és rothadó deszkákon is, sőt, úgy tűnik, ma kizárólag így lehet. Csak kurva nagy meló. Sörözni az „elfoglalt” (valójában senki által nem ostromolt) épületben, Pa-dö-dö meg Bródy Tini koncertet tartani az utcán, mint valami kibaszott SzDSz majálison, aztán ripacskodni a forradalmi versekkel ennek csupán a megúszása. Olcsó, maníros mímelés.
Két "rendszerváltás" történt eddig életem során, egyikben sem a polgárok győztek, hanem az aktuális hatalmi berendezkedés korhadt el a fejünk felett. Bocs az ünneprontásért, de nem akarok ebből egy harmadik ugyanolyat, bármennyi színpadias közéleti pózzal is kecsegteti a svájcisapkás művészértelmiséget. Mutassák meg, hogy rendszert akarnak váltani, nem pedig csak bőkezűbb és lazább pórázt tartó gazdákra cserélni a jelenlegieket! Dicsértessék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése