1944 tavaszán Ócsa lakosságának egy százalékát a környékbeli zsidókkal együtt a helyi gettóba zárták, majd június végén elhurcolták a monori gyűjtőtáborba, onnét pedig Auschwitz-Birkenauba. A helyi lakosság nagyobbik része éppúgy, mint a politikai vezetés, meg volt győződve, hogy ily módon a „zsidókérdés” megoldódott, azzal többé nem lesz probléma.
Igen sok, a holokauszttal foglalkozó könyv, tanulmány és memoár – az ócsai közvéleménnyel párhuzamosan – csupán a deportált zsidók előéletét, táborbéli élményeit és legfeljebb a felszabadulásukat dokumentálja. A holokauszt története azonban nem itt ér véget. A jogfosztás, kifosztás, kirekesztés, atrocitások következményei életük végéig elkísérték a túlélőket, és mély nyomot hagytak a magyar társadalomban is.
Közvetlenül a háború után mindjárt az egyik súlyos probléma, amivel a hazatérő zsidóknak meg kellett birkózniuk, a nincstelenség volt: korábban elkobzott tulajdonukat és lakásaikat időközben nemzsidók igényelték ki, illetve a Pénzügyigazgatóság helyi szervezete vagy az elöljáróság rászorulóknak osztotta ki. Ez oda vezetett, hogy a zsidóknak jogi úton kellett visszakövetelniük saját vagy meggyilkolt rokonaiktól megörökölt házaikat, üzleteiket, üzemeiket – ami természetesen nem segítette elő a zsidók és nemzsidók közti bizalom helyreállítását. Ócsa lakosainak szintén szembe kellett nézniük ezzel a konfliktusforrással 1945-1946 folyamán.
 |
| Az ócsai zsinagóga belső tere a háború után (izraelitatemetok.hu) |
„A nyilvános árverés megtartásával a pénzügyőrség bízatott meg” – a kifosztás
Az ócsai elöljárósági iratok között található az a jelentés, amelyet a vezetőjegyző az alsódabasi járás főszolgabírójának küldött 1945 márciusában. A levél semleges, hivatalos hangnemben számol be arról, hogy
„1944. év tavaszán izraelita hitfelekezetű egyének Ócsa községbe, mint részleges gyűjtőhelyre tömöríttettek és itt levő izraelitákhoz lettek beköltöztetve”, majd „1944. évi június hó 29. napján az izraelitákat innen központi gyűjtőtáborba szállították”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)
Miután már nem számítottak arra, hogy eredeti tulajdonosaik vissza fognak térni, a zsidóktól elkobzott javakat és lakásokat a hatóságok „elhagyottnak” titulálták, ily módon könnyebbítve saját és a majdani kiigénylők lelkiismeretén. A kifosztás következő lépcsőfoka az volt, hogy a javakat leltárazták. Ezt a levél szerint
„nem a község elöljárósága teljesítette, hanem a pénzügyigazgatóság megbízása folytán a helybeli pénzügyőri szakaszparancsnokság teljesítette és foganatosította”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)
Az ingóságok megőrzése is a pénzügyőrség feladata volt, amit a helybeli csendőrséggel együtt látott el. A zsinagógában összegyűjtött javak nagy részét végül nyilvános árverésen adták el. Ebbe a jegyző szerint az elöljáróságnak ismét csak nem volt beleszólása,
„a nyilvános árverés megtartásával és lebonyolításával a pénzügyőrség bízatott meg ugyancsak a pénzügyigazgatóság részéről”. (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 420/1945 Zsidó ingóságok állagáról jelentés)
Ezzel a kifosztás lezárult. A korábban Ócsán élő 78 zsidó javai új tulajdonosokhoz kerültek, akik joggal hihették, hogy az ingatlanokat és ingóságokat többé senki nem fogja visszakövetelni.
„Hatósági intézkedésről tudomásunk nincsen” – az ócsai zsinagóga elfoglalása
1944. november 2-án Ócsa felszabadult; a rákövetkező egy év során zsidó lakosságának csupán mintegy negyede tért vissza. A helyi közösség háború utáni történetének egyik sarkalatos pontja a zsinagógához kötődik. Borbás István vezetőjegyző 1946 áprilisában írott bizonyítványa igazolta, hogy az ócsai izraelita hitközség tulajdonát képező 32 négyszögöl alapterületű imaház, a hozzá tartozó kert és kántorlakás
„a háborúból kifolyólag és azóta teljesen elhagyott, imaórákat benne nem tartanak, az részben leomlott, részben pedig az esőzésektől a vertfal teljesen átázott, életveszélyes állapotú.” (MNL–PML, V.1083 Db, Ócsa nagyközség iratai, 2471/1946 Ócsai izraelita templom és kántorlakás kiürítése; a továbbiakban minden idézet ugyanebből a forrásból származik)
A zsinagóga rossz állapotát tetézte, hogy berendezése a kifosztás során eltűnt, és a maroknyi izraelita felekezetű anyagiak híján képtelen lett volna felújíttatni. Mi több, az egész ingatlan „ezidő szerint Biczó Sándor faipari üzem birtokában áll.”
Ez a szokatlan tulajdonjogi állapot mihamar felkeltette a magyar zsidóságot képviselő egyik országos szervezet, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának érdeklődését, akik az ügyben felterjesztésben folyamodtak a Népjóléti Minisztériumhoz. Június elején dr. Benedek Jenő, a minisztérium egyik tanácsosa írt az ócsai elöljáróságnak, választ követelvén arra, hogy Biczó Sándor milyen jogcímen tartja elfoglalva a zsinagógát és a hozzá tartozó lakást. „Amennyiben az elfoglalás alapját hatósági határozat képezné, – úgy jelentésével együtt terjessze fel az idevonatkozó iratokat is,” kérte. Az ügy sürgősségét jelzi, hogy az elöljáróság mindössze három napot kapott a jelentés megtételére.
Borbás István vezetőjegyző június 18-án kelt, Biczónak címzett levelét, amelyben az ingatlan használatbavételének részleteiről érdeklődött, a minisztérium újabb sürgetésére küldte el. Ez jelzi, hogy a címzett nem érezte szükségét annak, hogy az igazoló dokumentumokat bemutassa az elöljáróságnak, jóllehet a levél szerint korábban telefonon már közölték vele a rendeletet. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy e második felszólítás sem volt hatásos, ugyanis az elöljáróságtól még ugyanaznap a Népjóléti Minisztériumba küldött levélben csak találgatásokra futotta arról, hogy Biczó hogyan és mikor foglalta el a zsinagógát.
Ugyanakkor e levélből más adalékok is kiderültek az épület sorsáról. Borbás leírta, hogy a gettósítás után
„1944 július-augusztus hóban a hátrahagyott lakások egy részéből az ingóságokat az izraelita templomban raktározták,” majd a felszabadulás után „a raktárnak használt templomhelyiséget részben az oroszok, részben pedig a községbe más községekből települtek és a szabadjára vált csőcselék feltörte és az ott talált tárgyakat elhurcolta. A templom ekként üressé vált.”
Nem egyedi ez a történet a zsidók kifosztásával kapcsolatban. Amint az sem, hogy a korábban Lebovits Endre kántor tulajdonát képező kántorlakást dr. Teszáry László, az alsódabasi járás főszolgabírája 1944. szeptember 15-én azonnali hatállyal Méry Vince ócsai lakosnak utalta ki. Borbás István csatolta a főszolgabírói határozat másolatát is a minisztériumnak küldött leveléhez. Azonban állítása szerint Méry „családja 1945 jan. végéig lakott a lakásban, amikor is onnan másutt lakáshoz jutván elköltözött.”
Ezt követően vette igénybe a lakást Biczó Sándor, viszont „a templom helyiség és az udvartérnek ipari célokra elfoglalása ideje az elöljáróság előtt ismeretlen, körülbelül 1945 márc.-ápr. hóban történhetett.” Biczó tehát a háború végén kialakult kaotikus állapotokat használta ki arra, hogy faipari üzemét az izraelita hitközség épületeibe költöztesse, és maga is odaköltözzön. Amint Borbás még egyszer hangsúlyozta,
„Biczó Sándor által való lakás és templom valamint udvartér birtokbavételt illetőleg hatósági intézkedésről tudomásunk nincsen, az még olyan időben történt, amikor a közigazgatás menete ezen dolgokra ki nem terjedhetett a község nagymérvű orosz megszállottsága miatt.”
Biczó Sándor önhatalmú, jogtalan foglalásának ügye a továbbiakban az ingatlan visszaszerzése körül forgott. Június végén dr. Benedek Jenő miniszteri tanácsos leiratában megállapította, hogy Biczó az épületeket „hatósági beutalás nélkül tartja birtokában és így azokat jogcím nélkül használja”, valamint hogy templomhelyiséget a jogszabályok alapján nem lehet igénybe venni. Továbbá felszólította az elöljáróságot, hogy „az ócsai izr. Hitközség tulajdonát képező templomot a hozzá tartozó udvart és a kántorlakást az ócsai izr. Hitközség részére véghatározattal utalja vissza,” és gondoskodjon Biczó más lakásban való elhelyezéséről.
Ennek kapcsán a jegyző levelet küldött Biczónak, hogy felhívja, igyekezzen, hogy „az ingatlanok a legrövidebb időn belül a hitközségnek rendelkezésére adhatók legyenek”, mivel a zsinagóga általa való használata profanizálja azt. Ugyanakkor jelentette a minisztériumnak, hogy az idő szerint nem volt olyan lakás, amelyet igénybe vehettek volna Biczó részére, erre 30 nap haladékot kértek.
Jóllehet a határidő 1946. augusztus 2-án lejárt, az elöljáróság csupán 15-én hozott végül határozatot. Ebben kimondta, hogy az elöljáróság mint lakáshivatal a
„templomot, kántor lakást és az ezekhez tartozó udvar teret az azt ez idő szerint használatban tartó Biczó Sándor ócsai lakos bírlalatából a 3130/1946.ME.sz. rendelet rendelkezése alapján a tényleges birtokos és tulajdonos ócsai Izraelita Hitközség javára ezennel tényleges birtokba visszautalja és kötelezi Biczó Sándor bírlalót, hogy az épületeket és udvar teret eredeti állapotában visszaállítva három napon belül hagyja el.”
A határozat indoklása tartalmazta, hogy Biczó a nyomozás szerint önhatalmúlag költözött be, és az ily módon elfoglalt épületeket a 3130/1946. ME. sz. rendelet szerint vissza kellett szolgáltatni eredeti használóiknak. Mint kiderült,
„újabb lakás kiutalásra azért nincs szükség, mert nevezettnek [Biczónak] saját tulajdont képező lakóépülete van, amelyben habár szűkösen – a már ott lakó gyermekével együtt megférhet.”
A határozat egy példányát a jegyző a Népjóléti Minisztériumnak is megküldte.
 |
| Képeslap Ócsáról (magyarzsido.hu) |
„A kilakoltatási eljárást haladéktalanul megindítani szíveskedjenek” – a zsinagóga kiürítése
Az elöljáróság hivatalos határozatát semmibe véve Biczó Sándor továbbra sem költözött ki a zsinagógából. Ezt egy nappal a kiszabott határidő után, augusztus 19-én panaszolta fel az elöljáróságnak az Ócsai Izraelita Hitközség vezető bizottságának nevében Weisz István, aki azt is kérte, hogy Biczót haladéktalanul lakoltassák ki. Az elöljáróság intézkedett is: felkérte az alsódabasi Járási Rendőrkapitányságot, hogy mivel Biczó a határozatot nem teljesítette, de még csak intézkedést sem tett annak érdekében, ezért „a kiürítési határozat végrehajtás útján foganatosítását kérik,” amihez „karhatalmat kirendelni szíveskedjék.” Augusztus 23-án a Magyar Államrendőrség Alsódabasi Járási Kapitánysága jelentette, hogy „a kiürítéssel kapcsolatos intézkedésre írásbeli utasításom megadtam” az ócsai rendőrbiztosság vezetőjének. Ennek ellenére öt nappal később a Népjóléti Minisztérium engedélyt adott az elöljáróságnak, hogy „a kiürítést illetően 30 napi halasztást engedélyezzen.” A vezetőjegyző a haladékról értesítette a Járási Rendőrkapitányságot, egyben kérte, hogy „a további végrehajtást illetőleg az eljárást végrehajtást kérő hitközségi képviselők nyilatkozatától függően fenntartani vagy megszüntetni szíveskedjék”. Az ügy tehát immár három hónapja húzódott, jóllehet Biczó minden szempontból jogtalanul birtokolta a zsinagógát, és a nyomozás eredménye szerint elköltözhetett volna a családjához.
Több mint egy hónappal később, október 2-án Borbás István jegyző ismét megkereste a rendőrkapitányságot, és mivel a kiszabott határidő lejárt, kérte „ez ügyben további érdemleges intézkedését az ügy befejezése érdekében.” A levélből kiderül, hogy a kilakoltatás végrehajtását ismét az Izraelita Hitközség képviselői sürgették. Válaszában az Igazgatási Rendészeti Osztály vezetője érdeklődött, hogy
„hallomásból tudomást szereztem afelől, hogy a felek között a fenti ügyben megállapodás jött létre. Amennyiben ezen állítás megfelelne a valóságnak, úgy azonnal közöljék osztályommal.”
A jegyző erre közölte, hogy
„Groszmann Sándor ócsai lakos szóbeli bejelentése szerint végrehajtást szenvedő Biczó Sándor ócsai lakos e hét szombatjáig, vagyis október hó 19. napjáig az önkéntes eltávozásra türelmi időt kért. Ez ellen [Groszmann] észrevételt nem tesz, azonban ha ez időponttal sem távoznék és adná át a helyiségeket, úgy erre az esetre a végrehajtás foganatosításához ragaszkodik.”
A felek között tehát valóban különmegegyezés jött létre, és mintegy öt hónappal az ügy kezdetét és a sokadik határidő lejártát követően úgy tűnt, végre elérhető közelségbe került a megoldás.
Habár nem áll rendelkezésre az ügy végkimenetelét dokumentáló forrás, az iratköteghez csatolt két novemberi levél azt feltételezi, hogy a zsinagóga és a kántorlakás végül visszakerült a hitközség tulajdonába. November 14-én ugyanis a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája információt kért az ócsai elöljáróságtól, hogy a „megszűnt zsidó hitközségnek milyen ingatlanai vannak, milyen állapotban, milyen célt szolgálnak?” Borbás István jegyző válasza szerint a rendelkezésükre állt az imaház, az udvar és a kántorlakás, valamint az izraelita temető.
 |
| Az ócsai zsidótemető (ocsaitajhaz.blog.hu) |
A zsinagóga történetének történelmi kontextusa
Az ócsai zsinagóga esete jó példája annak, hogy a háború után egy viszonylag egyszerű tulajdonjogi ügy hogyan húzódhatott hónapokig megoldás nélkül, milyen szereplők és megfontolások játszottak szerepet a döntéshozatalban, és hogyan zajlott az ügymenet. Jóllehet már félúton kiderült, hogy Biczónak valójában lenne hova elköltöznie, ő továbbra is ott maradt az önkényesen elfoglalt zsinagógában és kántorlakásban. Végül az ügyre az érdekelt feleknek a hatóságok kizárásával meghozott megegyezése tett pontot, ami nem ritkán előfordult hasonló esetekben.
Az ócsai zsinagóga és kántorlakás története, bár precedensértékű, sokban nem különbözik a hazatérő túlélők saját, illetve megörökölt ingatlanainak történetétől. A háború utáni Magyarországon a korábban nemzsidóknak kiosztott zsidó javak és épületek ügyeiben sok esetben képtelenség volt döntést hozni. Bár a túlélőknek joguk volt arra, hogy visszaköveteljék és megkapják ellopott, elárverezett vagy kiosztott javaikat, a valóságban ez gyakran nem így történt: a nemzsidó tulajdonosok ugyanis legtöbbször maguk is rászorulók voltak, vagy korábban beszolgáltatott, adóként befizetett javaikért cserébe kapták a zsidó javakat, esetleg az időközben eltelt egy év során felújították, pénzt fektettek azokba. Ezért a helyi elöljáróságok, a hatóságok sokszor nem tudtak és nem is akartak egyértelmű döntést hozni ezekben az ügyekben.
A kormány által felállított, 1945 májusától működő Elhagyott Javak Kormánybiztossága, amelynek feladata volt a zsidók javainak felkutatása, az eredeti tulajdonosok vagy örökösök birtokba helyezése és a károsultak részére részleges kárpótlás nyújtása, viszonylag keveset tett azért, hogy e teendőket ellássa. Amint az ócsai példából is kitűnik, az „elhagyott javak” ügyében az érdekelt felek igen gyakran a kormánybiztosság bevonása nélkül jártak el. Összességében elmondható, hogy a zsidóság hiábavalóan várta a teljes körű kárpótlást, az gazdasági, politikai és társadalmi okokból nem következett be. Ily módon a magyar kormányok fenntartották a jogfolytonosságot a zsidókat diszkrimináló törvényekkel, mivel a javaik maradéktalan visszaszolgáltatása helyett respektálták a kifosztás következményeit.
 |
| Az ócsai zsidótemető (ocsaitajhaz.blog.hu) |
Darázsi János gyűjtése alapján a második világháború ócsai áldozatainak névsora megtekinthető az alábbi linkre kattintva
„Jogcím nélkül használja”: az ócsai zsinagóga története - Szerző: Klacsmann Borbála
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése