Álom és valóság - pénzkérdés és szociográfia ( - irodalmian korszakalkotó)

Csak álom maradt az 500 darab ócsai ház – jelenleg az első ütem se lesz teljesen kihasználva, bár már a Belügyminisztérium az esetleges katasztrófa károsultainak beköltöztetését is latba vetette.  

Nem mintha ez lenne az egyetlen probléma Alsópakony és az ide vonatkozó beruházással.

A szociális családiház-építési programról 2011 augusztusában döntött a kormány, akkor még úgy látták, hogy 2012 tavaszán kezdődhet meg az építkezés. A program célja az, hogy az állam elhelyezést biztosíthasson azoknak, akik devizaalapú vagy forintalapú jelzáloghitel-szerződésből fakadó tartozás miatt elveszítették a lakóingatlanukat.

Az ócsai szociális lakásépítés a kormány határozata szerint összesen minimum 66 hektáron történik. Ez tartalmaz közlekedési, intézményi és zöldterületet is, továbbá 80-100 negyven négyzetméteres, 200-220 ötven négyzetméteres, 80-100 hatvan négyzetméteres, 35-55 hetven négyzetméteres, 20-25 nyolcvan négyzetméteres lakást, az azokhoz tartozó, ezer négyzetméter területű telkekkel, amelyeken házikerti növénytermesztésre kívánnak lehetőséget nyújtani.

Kormányhatározat szerint a helyi önkormányzat tulajdonába (kerül) adja  az Ócsai Szociális Családiház-építési Program keretében épülő lakópark területén kiépített utakat és egyéb közterületeket. Az erről szóló határozat a Magyar Közlönyben jelent meg. 

Így legalább van miről gondoskodnia a városnak.

A Pénzkérdés-blog teljes kudarcnak ítélte meg a lakópark építését. Szerintük az ócsai telepet „tekinthetjük oktatófalunak is, ráadásul multidiszciplinárisnak, mert a társadalomtudósoktól az építészkarig mindenkinek rejteget valami szép tanulságot. A házak között végigmehetnek az egyetemisták, és az egyes stációkon megtárgyalják, hogy hol mit hibázott a főszereplő”. A blog szerint aggályos, hogy a házépítési program minden számítás szerint meghaladta a rózsadombi villák négyzetméterárait, de ezen már senki sem lepődik meg, sajnálja viszont, hogy kimaradt a beszállítók sorából. A Véleményvezér szerint az „ócsai lakópark ügye a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gyönyörű zanzája, hiszen van itt minden: nagy vízió, pátosz, újszerűnek gondolt megoldások, hogy aztán mindez a szokásos dilettantizmusnak köszönhetően kudarcban és csendes elhallgatásban végződjék”.

 

A Népszava pedig ekként számol be: 

"Az emberség, a lelki lépték, a funkcionalitás mintha kispórolódott volna az egészből. Papírszagú, íróasztal-barátságosságú, tintazamatú, bürokrataízlésű skanzen, erős kormányzati büszkeséggel megvalósult terepasztal az egész. Az egyenszürke házakhoz nem álmodtak melléképületet, még egy szerszámos kamrát sem. A biciklit, a talicskát tolják be az előszobába vagy a nappaliba. (…) Számát sem tudjuk annak, hányszor írtuk meg, hogy a családi házak elengedhetetlen tartozéka a melléképület.

A garázs, a műhelyecske, a szerszámtároló, az istálló, a kazánház. Az élet tere. Valahány fórumot tartottak a környékben az elmúlt évben, ezt rendre elmondták a gazdák. Először stupid elutasítást kaptak, később kósza ígéretet, hogy téglával támogatja a város az önerős melléképület-építést. Kolontárt hozom példának. Az ottani vezetés - a polgármesternek külön tisztelet! - eleve bekalkulálta az ólat-garázst. Aki a faluban jár, láthatja, minden új ház kertjében impozáns melléképület büszkélkedik. Aki pedig mást, nagyobbat akart, mint amire a falunak pénze volt, azt anyagilag támogatták az építésben."

 

Furán nagy a csönd a pótfaluban. Kutyaugatás nem hallik, talán ettől különös a csönd. Sem tyúkkárálás, sem kecskemekegés, sem röfögés, sem bégetés, sem nyerítés, se kukorékolás, semmi nem hangzik, amitől egy falu falu lehet. Csak az egyenszürke házak sora áll, fele üresen, némán. Pedig a falvak lakói - ha szabad nekik - szívesen színezik házaikat. Ettől nem múzeum egy település.

- Ne tessék kérdezni semmit, úgysem válaszolok - mondja előlünk menekülve egy kétgyermekes anyuka, aki amúgy a postásokra panaszkodik, de ezt se írjuk meg…

 - Nem, nem gettó ez, uram - mondja a máltaiak pénzügyi tanácsadója, aki a félfogadási szünnap ellenére parkol le, és lép be a szeretetszolgálat számára kiutalt devizahiteles lakóházba. (Miért nem rászorult család lakik benne?) Milyen volt a dalverseny, kérdezem a férfit, aki bután bámul rám. Odamutatok az ajtóra kiragasztott plakátra. Előző nap 2-4 fős gyermekcsapatok indulhattak énekelni, de disznó szövegeket, sértő dalokat nem ajánlatos fújni - így a papír. A férfi úgy néz, ahogyan csak egy teljesen tájékozatlan ember képes nézni.

És, hogy mitől van ennyire betojva a nyolcvan ház felét belakó családok többsége? Hogy miért nem mernek beszélni? Nos, ennek a félelemnek nincsen ésszerű oka, alapja, értelme. Csak az, hogy félni kell, mert "kussoltatják" az embert. A félelem itt "alapérték". Hosszú, kegyetlen életek sorjáznak itt - a ma már indokolhatatlan - félelem mentén. Hátborzongató.
 

Ezer négyzetméternyi telek jut a portákra - melyek persze igencsak szűkösek. Ott kéne megtermelni a betevőt, etetni belőle a jószágot, egyszóval mintacsaláddá válni az önellátás hagymázas világképében. Azonban, ha feltámad egy pici szél, nyomban homokvihar kerekedik, mert a talaj olyan, amilyen. Sokan törik a fejüket, hogyan lehetne megkötni a kvarcot, és a termelésre tökéletesen alkalmatlan talajon hogyan lehetne majd pár vánnyadt, görbe sárgarépát megtermelni. És mindebből megélni.

Vannak, akik gyümölcsfákat álmodnak kertjeikbe, de ilyesmit gyermekeinek ültet az ember. Ám azt senki nem tudja még, mi lesz velük pár év múlva.

Apropó: fatüzelés. A kivitelezők épp a napokban látták el fatárolókkal a lakókat. A "ketreceknek" persze, így, az esős évszak előtt még/már nincsen teteje. Tudniillik az eredeti koncepció szerint hullámlemezzel védték volna az esőtől a tüzelőt. Időközben azonban változott a terv. A lemezeket, ahol már fölszerelték, most leszerelik. Helyettük cseréppel fedik majd az egyenkutricákat.

 

Telefon nincs a telepen, jóllehet tudomásunk szerint törvényileg kötelező lenne legalább egy fülkét telepíteni egy ekkora lakórészre. Legyen mindenkinek feltöltött mobilja, és punktum! Ennyi csak elvárható egy adóstól. Bolt sincs, csak egy közeli kocsmaobjektum kereskedelmi kiterjesztése, ahol az 5-ös út prostijaival együtt lehet vásárolni. Nemzeti dohánybolt kétnapi járóföldre.

Utcatáblák és házszámok sincsenek az Ócsa külső részén épült új negyedben, ami sokkal inkább az országút túlsó felén található Alsópakonyhoz tartozik, mintsem a városhoz magához.

A elképzelt tervek szerint a Ócsa vasútállomásig bevezetett kerékpárút, buszforduló (körforgalom), és rendszeres buszjárat is létesült volna az itt élők közlekedését elősegítendő. A bővítés után egy nagyobb üzlet, óvoda, iskola és posta épült volna. Az út túloldalára átvitték volna a vizet és a csatornát. Ez azonban mind elmaradt. Bár Ócsa képviselő-testületének többsége az állami beruházáshoz alárendelten mindent megszavazott, az elképzelés így sem valósult meg egészében. Az ismertetett tervek lesoványodtak, az út túlsó felén élők semmiben nem nyertek, mondhatni hoppon maradtak. Az újdonsülten beköltözők frusztráltak, és már az is irritálja őket ha a telepen nem közülük valót, hanem "amolyan vadidegent" látnak. 

Ócsa belterületén élők is többet és jobbat vártak a külső lakónegyed kapcsán, hiszen a város vezetői is többet és előnyösebb lehetőségeket vázoltak fel, úgy is mint ami által a város csak nyerhet.  Ez azonban nem mutatkozik meg sehol. Az alsópakonyi lakónegyedre, a vele járó többletfeladatokra hivatkozva a költségvetésből egyre több járulékos teher éri a várost. 

A városi közterület, az ezzel járó feladatok, az üzemeltetési társdolgozók munkája nőtt, ez pedig fizetés emelést vont maga után amit a város nyög. Az új negyedet őrizni kell, a közvilágítás is pénzbe kerül, ahogy a különjáratos (maszek) buszközlekedés fenntartása, és a kint dolgozó közmunkások sem ingyen vannak. A Volán számára ez nem üzlet.

A kilátogató újságíró által megkérdezett hölgy arról beszélt, hogy szuperek a házak, és annak, aki elveszítette az otthonát, ez egy álom.

A harminc-valahány családból három nem illeszkedett be a közösségbe, állítják többen is. Talán azért, mert ők nagyvárosokból jöttek, és nekik jobban hiányzik a nyüzsgés - vélik a közlékenyebbek a Nők Lapja Cafénak.


A harmincas évek magyar irodalmának szociográfus írói az egyik legjobb talajra lelnének ma Ócsa -Alsópakony kapcsán.  

Veres Péter 1934 őszén, egyhónapos börtönfogságában, amelyet egy cikkéért róttak ki rá, írta ,Az Alföld parasztsága’ című esszéjét.

Ebben hosszan mesél arról, hogyan látja ő  – részben belülről, hiszen maga is szegényparaszti családból származott , – az alföldi parasztokat és a tájat, a falvakat, a munkát, a mindennapi életet, az embereket, az alföldi nép kultúráját, nyelvét, művészetét, zenéjét, táncait, öltözködését, mozgását, tisztálkodását, táplálkozását, szokásait, a gyerekek nevelését, a szórakozásokat, azután a nép erkölcsét, a tulajdonhoz és a szexualitáshoz való viszonyát, vallását, a katolikusok és a reformátusok szokásait, a szektákat és a parasztság viszonyát a politikához és más társadalmi rétegekhez.

Nagy Lajos: ,Kiskunhalom’ (1934) című könyve szociográfiai regény – a fiktív cím ellenére egyértelmű, hogy a könyv az író szülőfalujáról, Apostagról, egy Duna-Tisza közötti faluról szól. Módszere a modern expresszionista irodalomban és a filmben kidolgozott, Nagy Lajos által nagyon kedvelt szimultanista technika. A falu egy napját írja le, 1933. augusztus 17-ét az első, pirkadati kapavágástól a másnap hajnali első kapavágásig.

Illyés Gyula: ,Puszták népe’ (1934–1935) 
A ,Puszták népe’ a népi írói mozgalom máig legtöbbet olvasott, legélőbb könyve.
Köszönhető ez Illyés Gyula különlegesen szép nyelvének és annak, hogy a könyvben a szociográfia önvallomással keveredik. Lírai ez a könyv, olyan személyes életírás, amely észrevétlen vezeti el az olvasót egy teljesen ismeretlen világba.

Nem véletlenül kötelező olvasmány. Talán egyszer majd Ócsa Alsópakony kapcsán is megszületik az első szociográfiai regény.

 
Szabó Zoltán: ,A tardi helyzet’ (1936) cím alatt egy falu gazdag, részletező szociográfiai feltérképezésére vállalkozott ,A tardi helyzet’-ben. Tard az Alföld és az északi hegyvidék, a Bükk találkozásánál fekszik, Mezőkövesdhez közel, a palóc vidéken belül a Matyóföldön. Külső képe szerint a falu szép, rendezett, lakói őrzik a népviseletet, az asszonyok szép és jellegzetes, keresztöltéses népművészeti hímzéseket készítenek, a lányok összejárnak a fonóban és énekelnek, a legények be-bejárnak hozzájuk, szóval: a felszínen minden rendben lévőnek, majdnem idillinek tetszik. Ám ha közelről megnézzük a falut, azt, ami a szép házakon belül van, akkor mérhetetlen szegénységre és perspektívátlanságra bukkanunk.

Vajh' Ócsa - Alsópakony kapcsán az emberek életútját nézve, a függöny mögé tekintve és a már megjelent fényképek kapcsán nem egy újkori szociográfiai dráma zajlik az orrunk előtt? A devizahitelesek, társadalmi katarzisa   amikor a jelzáloghitelekben érintetteket az árfolyamgátra sarkalva erősíttetik meg a bankok szerződésbeli fölényét, vagy akkor, amikor megszokott korábbi életkörnyezetünkből kiszakadva egy szociális telepre kényszerültek emberek, ahol a társadalmi elkülönülés egy szegregációs övezetben valósul meg, hiszen ott a pusztában semmi nincs, csak a jó szándék.

Jó szándék a kormány részéről, a befogadó település lakói részéről és az út túloldalán maradt magukra hagyottak táborában élőkben - ez a végtelenségig fellehető.

Csak a türelem fogy, de nagyon. 

Kell-e jobb portré egy mai szociográfia regény körvonalaihoz, mint Ócsa és Alsópakony környéke? Ez egy olyan hely, ahol a mai társadalom valós képe a jegyzetelni vágyó szeme elé tárul. Őrült pénzmozgások, drága és költséges megoldások és közben itt a mindennapokban a nyomorúságos élet olyan erős kontraszt ad, ami mélyen elgondolkodtatja az embert.

Vállalkozói díj 80 db fatárólóra: "Megrendelő a Vállalkozó által elvégzett feladatokért 6.982.640,-Ft+ÁFA, azaz hatmillió-kilencszáznyolcvankettőezer-hatszáznegyven forint+ ÁFA összegű vállalkozói díjat köteles fizetni. A vállalkozói díj a tárolók darabonkénti egységárán alapul, amely 87.283,-Ft+ÁFA/db, azaz nyolcvanhétezer-kettőszáznyolcvanhárom forint+ÁFA/darab."

Alsópakony az hely, ahol még fellelhető az előző század csatornázatlansága, a rá jellemző béres lakásokkal és a gazdasági majoros rendszer nyomaival illetve az út másik felén a modernkor vívmányaként drága pénzen létrehozott devizahiteles táborlakók kényszerotthonaival. 

Jól érzi és utasítja el a társadalom ezt a kettősséget és a korhoz méltatlan kezelést, amikor a többség távol tarja magát ettől  és nem fogadja a kormány adta szociális lehetőséget, az önkényes szegregációt, önkéntes kitelepülést, s nem jönnek tömegével elfoglalni az üresen álló új házakat. Ennél önkifejezőbb népi reakciót nem is szolgáltathatott volna a hitel béklyójába kötött honpolgár. 

Nem más ez ami itt zajlik a szemünk előtt, mint egy társadalompolitikai vetület, aminek humanitárius fordítása a szociográfia, és az a mögöttes lélektan, ami itt és ebben a közéleti közegben leledzik. 

Már csak egy ember hiányzik innen. Mégpedig az, aki ezt egybegyűjti, összefoglalja és műfajilag megírja. 

*